Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
karácéonyom vallomások Csaknem ezer hidat terveztem félszázados mérnöki pályafutásom alatt. Életem hetvenegy esztendejének mégis ez a legkedvesebb alkotása. Több okból. Az „Erzsébet” — kábelhíd. Mint ilyen, hazánkban az első. Számomra mégsem volt teljesen új feladat. Negyven évvel ezelőtt kaptam azt a megbízatást, hogy hidat tervezzek az indiai Naft folyóra. Ugyanakkor azt is közölték velem, hogy a kijelölt átkelőhelyhez semmiféle út nem vezet, s mert a híd sürgős, útépítésről szó sem lehet. Ezért terveztem akkor kábelhidat. A kábeleket málhás állatokon szállították a helyszínre, a pilonokat pedig ott faragták ki óriás fákból. Kis híd volt, de emléke azóta bennem élt s most végre időtállóan is megvalósíthattam. Olyan hidat kívántam tervezni a régi Erzsébet-híd helyett, amely visszahódíthatja a régi dicsőséget. Sikerült? Eldönteni nem az én feladatom. Valahányszor megállók az új hídon, törpének érzem magam. Alázatos, de ugyanakkor felemelő érzés tölt el: az emberi összefogás mindent legyőző erejének nagyszerűsége. Valaki azt mondta az avatáson: ezt a hidat, acélból, kőből és emberi erőből faragták, ezrek akarata és ereje feszül benne. Nos, kaphattam volna szebb ajándékot karácsonyra, mint hogy én „gyúrhattam össze” egységes egésszé ezt a három csodálatos anyagot? Németh Marika színművésznő, a Fővárosi Operettszínház tagja Baresay Jenő Kossuth-díjas festőművész Talán furcsának tűnik, ha azt mondom, életem emlékezetes karácsonya negyven esztendővel ezelőtt volt. Erdélyben születtem, onnan kerültem fel szeretett öcsémmel, Dezsővel Budapestre. Én a főiskolára jártam, öcsém az orvosegyetem hallgatója volt. Egy városban éltünk, mégis több mint fél esztendeje nem láttuk egymást. A tanulás minden időnket lekötötte, s ami kevés mégis maradt, akkor mi tanítottunk, hogy eltarthassuk magunkat, s az életr nek legalább a legszükségesebb feltételeit biztosíthassuk. Így is mindig éhesek voltunk, s álmaink netovábbja az volt, mint Móricz egyik novellahősének, Kis Jánosnak: egyszer jóllakni. Ezerkilencszázhuszonnégy karácsonyán nem várt meghívást kaptam. A főiskolások ingyen karácsonyára. Kivilágított teremben áll a „mindenki karácsonyfája” s körülötte terített asztalok. Megmutatták a helyemet. Már leülni készültem, amikor akaratlanul is a kedves öcsém jutott az eszembe: vajon jóllakhat-e ő is legalább ezen az estén? S akkor, mintegy varázsütésre, belépett a terembe. Az asztalhoz vezették s éppen mellettem kapott helyet. Egymásra néztünk, megöleltül; egymást, aztán kérdezés nélkül falni kezdtük az elénk tálalt ételeket. Ettünk, ettünk, s ha már nehezebben ment le a falat, borral locsolgattuk. Csak az járt a fejemben: egyszer jóllakni. Sikerült. Nagyon rosszul lettem utána. De a jóllakottság érzése abban a percben mindent feledtetett. Szegény Dezső öcsém három esztendővel később tüdőbajba5' halt meg. Az egyszeri karácsonyi ■jóllakás sem segíthetett rajta. púját. Hulló csillagok: primadonnák és bonvivánok, Hamletiek és Oféliák, ezer és ezer csodás színházi élmény hősei, akikért apáink és anyáink még rajongtak, és lelkesedtek, akikhez szerelmes verseket írtak és virágcsokrokat küldözgettek; és akiknek művészi játékát még ma is őrzik a szívük mélyén. Sok szép karácsonyt megértem már, de olyan felejthetetlen emlékűt, mint az öreg színészek körében töltött első karácsonyt, még soha. Akkor még csak alig harmincán lakták az otthont. Köztük olyan volt hírességek, mint Zala Karola és Szóner Olga. Harminc ünneplőbe öltözött, megfáradt ember ajkáról csendült fel a karácsonyt köszöntő dal. Egymást támogatva állták körül a csillogó fenyőfát és könnyes volt a szemük, amikor átnyújtottuk nekik a mai pályatársak ajándékait. Jól emlékszem még ma is Zala Karola köszönő szavaira: „Az a legnagyobb ajándék, hogy itt lehetünk. Hogy nem feledkeztek meg rólunk az emberek.” Ma már két színészotthonban száztíz öreg színész lakik. S most, mint minden évben, ismét náluk kezdem a karácsonyt. Mire hazaérek, hogy meggyújtsam az otthoni fenyőfa gyertyáit, egy kicsit fáradt leszek. De így van ez jól. Dr. Magyart András a biológiai tudományok doktora, a gödöllői Agrártudományi Egyetem rektora A karácsony úgy él az emberekben, mint a béke, a megnyugvás ünnepe, Számomra mégis 1944 karácsonya volt a legmaradandóbb. Az a karácsony más volt: a tenniakarás, az újjászületés, mélységesen emberi, kínos-keserves nagy pillanata. Újra élni és dolgozni! Szabadon, emberhez méltóan. . Történetének rövid előzménye: 1943-ban végeztem el a debreceni mezőgazdasági főiskolát, s néhány nappal később katonának hívtak be. 1944 októberében megszöktem s hazaindultam szülőfalumba, Po- csajra, amely akkor már fölszabadult. Onnan utaztam be szekéren december közepén Bartha Károllyal, az ideiglenes kormány képviselőjével Debrecenbe, hogy meglátogassam volt főiskolámat. Az intézetben egyetlen tanárember, Tóth Mihály maradt csupán. Azokban a forrongó, alakuló, karácsony előtti napokban határoztuk el: meg kell indítani újra a főiskolát! De kikkel? Se tanár, se diák! A Debrecen—Pallag (itt székelt a főiskola) között közlekedő vicinális egyik marhavagonjában találkoztam össze Penyigey Dénessel, aki egy időben — míg össze nem veszett tanszékvezetőjével — a főiskolán tanárkodott. Tervünk megnyerte tetszését és örömmel vállalkozott rá, hogy közénk áll. Sőt, újabb tanárembert szerzett Pogácsás György, egy frissen végzett pedagógus személyében. Aztán csatlakozott hozzánk Bodnár Miklós is, aki abban az esztendőben végezte el a főiskolát. Így már öten voltunk — megalakulhatott a tanári kar. Penyigey lett a növénytermesztési, Pogácsás az állatkórtani, jómagam pedig az állattenyésztési tanszék vezetője. Húszegynéhány éves fejjel. Akkor lázas sietséggel hozzáláttunk a főiskola hallgatóinak értesítéséhez. Telefonon, levélben, vagy éppen személyesen kerestük fel őket: karácsony után megkezdjük a tanítást! S még csak" annyit: mi lett az indulást kezdeményező öt emberrel? Tóth Mihály nyugdíjas főiskolai tanár. Penyigey Dénes az Agrártudományi Egyetem dékánja, Pogácsás György az egyetem professzora, Bodnár Miklós pedig a debreceni főiskola tanszékvezető docense. A Legépebb Sávoly Pál Kossuth-díjas építészmérnök, az Erzsébet-híd tervezője Az ünnep reggelén is, mint ki tudja, már hányadszor ebben az esztendőben, az első utam a hídhoz vezet. Nem megszokásból, hiszen jártam rajta' amikor még senki sem járta és láttam, amikor még csak a képzeletemben élt. Ez a mai látogatás — ajándék. A legszebb karácsonyi ajándék — önmagam számára. Hogy miért? Emlékek, A legszebb karácsonyom? Valamennyire úgy emlékszem, hogy nagyon boldog voltam. Ilyenkor együtt a család, s mindenki tartogat a másik számára valami kedves meglepetést. S ez az ünnepben a legcsodálatosabb. Az ajándékozás öröme. így talán megértik, mit jelentett számomra az első, szeretteimtől távol eltöltött karácsony. Kilenc esztendeje történt. Akkor szerepelt színházunk először Moszkvában. Nagy sikerünk volt. Míg otthonmaradt szerelteimről ábrándoztam, fenyőfát rajzoltam agy jókora fehér papírlapra, s azt feltűztem szállodai szobám falára. Boldog voltam, mert bárkivel találkoztam azon az estén a szállodában, mindenki mosolygott, mindenki sok örömet kívánt. Nem voltam egyedül, a szűkebb családi kör helyett egy nagy-nagy családban éreztem otthon magam. S másnap, hogy még teljesebb legyen boldogságom, kedves kollégám, Hamm Pál egy kicsiny, de igazi fenyőfával lepett meg. Azóta is szívesen emlékezem erre 0 karácsonyra. Gobhi Hilda Kossuth-díjas színművész, a József Attila Színház tagja A karácsony a humánum és a szeretet ünnepe. Ennek a két varázslatos, kizárólagosan „emberi anyagnak” az ötvözetéből született meg az öreg színészek otthonának nemes gondolata. Még 1948-ban. S alig egy esztendővel később a varázslat valósággá vált. Törődött, öreg emberek lépték át a Jászai Mari Színészotthon kaDEVECSERI GÁBOR: Jelvény Kapunk jelvényt a repülőn: legyen a repülőn ülőn jelvény, had(j tudja, hova tartozik már égre kelvén. Gépünknek apró mása ez, s nem figyelmeztet másra ez, mint arra, hogy mi jelvényként ülünk az isten gomblyukában, mígcsak repülünk; s gomblyukunkban a jelvény angyal-magasságból az ember-földet dicséri — mely ily vígan s messze fölvet — angyalok nyelvén. Kilencven év karácsnnyai K arácsony táján ősi szokás a békéről, a szeretetről beszélni és — a magyar sajtó egész története tanú rá — írni is. A mindennapi élet eseményei azonban legtöbbnyire fittyet hánynak az ünnepnek, akkor sem szűnnek meg zajlani, amikor az ember legszívesebben a békéről elmélkedne. Ilyesformán az újságíró — akinek már évtizedekkel előtt is az események megörökítése volt feladata — a szép szavak mellett mást is papírra kényszerül vetni. Hol többet, hol kevesebbet. Ezeket nyomoztuk nemrégiben sárguló Tolna megyei újságokat forgatva. 1874 karácsonyán „egy utasnő a Tolna—Szegzárdi államúton a dühöngő hóvihar alkalmával megfagyott”, Hallvax József du- naföldvári római katolikus segédlelkész dühödt sajtópolémiát vívott református kartársával. A szekszárdi dalegylet „ez idő szerint — fájdalom — az egyetértés és kitartás hiánya miatt a lét és nemlét közt lebeg”. A megye állandó bizottságának rendkívüli közgyűlésén a 420 virilista közül csak 82-en jelentek meg. Karácsonyi ajándékok, gyerekjátékok, piperetárgyak, báli kesztyűk, virágok, legyezők, álarcok és kotil- lonjelek „a legjutányabb áron kaphatók Leicht M. Farkasnál, Szegzárdon, a Vár utczai saját házában”; (Tolna megyei Közlöny.) 1884 karácsonya enyhe lehetett, mert az Űzd környéki gazdálkodók nem sokkal az ünnep előtt még sikerült „ekeversenyt” ren- ( deztek. Ez volt a mai szántóver- ' senyek első megyebeli ismert őse. (Tolna megyei Földműves.) 1894-ben a Garay szoborbizottság 100 korona pályadíjat tűzött ki a leleplezéskor elszavalandó óda szerzőjének A megye állami segítséget kért a tervezett szekszárdi főgimnázium építkezéséhez és „Báró Eliatschek Ede, a Tol-» nai Csolnakázó Egyesület elnöke tiszteletére, ki Ö felségétől az arany érdemkereszttel lön kitüntetve, az egyesület ez alkalomból fényes bankettet rendezett, melyen nők is résztvettek.” Az elmúlt év folyamán a szekszárdi törvényszék telekkönyvi hatósága 400 ingatlanárverést bonyolított le. „Ezen számok mutatják leg- jobbarf, hogy Szegzárdon és vidékén mekkora a szegénység, hogy a nép anyagi helyzete menynyire rosszabbodott.” Az árverések száma egy év alatt megháromszorozódott „és a közeli jövőben sincs kilátás kedvezőbb fordulatra.” (Tolna vármegye.) 1904. Az előző cikkíró igazára tíz évvel későbbről is van bizonyíték. „A kivándorlás Tolna vármegyéből ... beadott 172 útlevél kérelem... A kiköltözők között férj a család hátrahagyásával volt 16, önálló férfi 10, kiskorú férfi 20, férfi a családjával 9, önálló nő 7 (10 gyermekkel), feleség a már kint lévő férj után ment 7, nyolcz gyermekkel, kiskorú nő l.’5 Távoztak pedig mindezek Báta- szék, Szakály, Pincehely, Pári, Bátaapóti, Szekszárd, Udvari, Felsőnána, Kistormás, Alsónána; Váralja, Szakadát, Tolna, Kalaz- nó, Mucsi, Dúzs, Kéty, Györköny, Hőgyész, Ozora, Miszla, Bonyhád, Mözs, Kakasd, Nagymányok, Mucsfa, Sióagárd, Szemcsecsehi, Németkér, Sárszentlőrinc, Majos, Uzdborjád, Keszőhidegkút, Nagy- szokoly és Máza helységekből; Nem kell azonban azt hinni, hogy ugyanakkor a szegénységnek nem viselték gondját, A szekszárdi
