Tolna Megyei Népújság, 1964. december (14. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
A Népújság ünnepi melléklete Erdős László Karácsom/ Dachauhan „KarácsonySül a kappan a nyárson!” Ezt a felszedett ostoba kis rigmust mormoltam magamban, míg a föl-alá rohangálok között föl-alá rohangáltam a keskeny udvaron. Lábamon krisztussarút hordtam zoknival, testemen csíkos vászon- nadrágot, nyári kék lüszterkabá- tot, rövidujjú inggel és — tisztesség ne essék szólván — habselyem hői bugyit Társaimnak sem volt sokkal jobb az öltözetük, de azért — régi dachaui szokás szerint — kora hajnalban kikergettek a barakkból a mínusz 10 fokos hidegbe, s mi szederjes arccal úgy cikáztunk a két drótkerítés között, mintha azt keresnék, melyik szegletben van melegebb. Ámbár engem ez alkalommal a hidegnél is inkább kergetett a belső izgalom. Előtte való este, december 23-án, lefekvés előtt közölte velem Kis Zsiga, hogy a magyarok részére karácsony ünnepet rendezünk s azon én szavalok. Belekábultam a meglepetésbe s örömbe. — József Attilát? — kérdeztem elfogódva. — Nem — felelte ő. — Adyt. Polgár lesz a résztvevők többsége. Persze, az is boldoggá tett, hogy Adyt mondhatok. De melyik versét válasszam? Talán azt, hogy „Nyakatokon vad, úri tatárok s mégis büszke a ti fejetek ...”? , Kis Zsiga jó húsz évvel volt nálam öregebb, s már nyolc éve börtönben ült. Ezen az estén különösen gyengén érezte magát, talán már benne bújkált a tífusz, mely aztán elvitte nem egészen két hét alatt. De betegsége sem tudta kiölni, belőle száraz humorát. Átpillantott a szomszédos ágyra, melyen Szegedi Maszák Aladár, későbbi disszidens, New York-i követünk búslakodott magában és felnevetett: — Tudod, van akinek büszke a feje és van, akinek nem az. Nem kell túlozni. Egyébként sem tudhatjuk e pillanatban, lehet-e Da- chauban egyáltalán ünnepelni. — Ez így volt igaz. Könnyen előfordulhatott, hogy mire összegyűlünk az ünnepre, már szét is vernek bennünket, vagy utólag viszik sten-bunkerbe a versmondót és a szónokot. Azt sem tudhattuk, hogyha minden rendben véget ér, nem jelent-e föl másnap a táborparancsnokságnak egy magyar. Már eredetileg is rendkívül vegyes társaságot szállíttattak Dachauba a nyilasok: száz- százhúsz kommunistát az ország különböző börtöneiből, szociáldemokrata párt- és szakszervezeti funkcionáriusokat, ellenzéki és kormánypolitikusokat, mindenfelől összeszedett zsidókat, elítélt kémeket, toloncba hurcolt koldusokat — no meg más embereket, akik azt sem tudták, miért vannak velünk, s az eltelt másfél hónap alatt különféle transzportokban elszállították a fiatalabbak jó részét, közöttük a kommunisták több mint felét. Mi, itt maradtak, nehezen lélegzettünk a zavaros tömegben, nem tudtuk, hogy akivel beszélünk, nem talált-e már kapcsolatot a láger régebbi spiclijeivel s nem árulja-e el mindenik szavunk^ Hanem a karácsonyestét mégis meg kellett tartanunk. Ezt nemcsak a politikai kötelesség kívánta, de az életösztön is. Veszélyes járvány terjedt az emberek között, a kishitűség, az önmaguk teljes feladása^ , Például a hideg ellen sem mindenki gyors mozgással védekezett. A barakk falánál folyt a dachaui tánc. Mintegy száz-százötven ember, szorosan összebújva melengette egymást és jobb lábáról a bal lábára, bal lábáról a jobb lábára holdkórosan, órákon át hajladozott. Aki bent volt a tömegben, nem érezte a tánc borzalmát, csak a testéhez simuló testek melegét, saját leheletét s mint a ringatott csecsemő, a rin- gás hipnózisát. Aki kívülről nézte, azt hamar hányingerig fejlődő szédülés fogta el s valami görcsös, tehetetlen harag. A szerencsétlenek szeme lehunyva, vagy révetegen mered a semmibe, arcúkor a hasis-evőkre emlékeztető révület — mintha valami félőrült szekta végezte volna félelmetes és ocsmány istentiszteletét. Vagy még inkább, mintha egy falka juh bújt volna össze rémületében a farkasok elől... Aki bent volt a körben, kevésbé érezte a hideget, mint aki magában vacogott. És mégis, ez az utóbbi viselkedés biztosított jobban a megfagyás s a halál egyéb formái ellen, mert ezen a borzalmas helyen, aki emberségét feladta, az feladta életét is vele. Én jól értettem, ez a mi karácsonyestünk kitűnő alkalom lehet arra, hogy széttörjük a közöny és elembertelenedés egyre jobban körénk feszülő abroncsát és hittem: akkor ebben a versnek is döntő szerepe lesz, amit szavalni fogok. De hogy mit válaszszák, azt egyre kevésbé tudtam eldönteni. Éjjel pedig álmot láttam. Pivnicán voltam, egy Dráván túli falucskában, hol gyermekkoromban nyaraltam egyszer néhány hetet. Két ló húzta paraszt- szekéren vágtattunk a tanyára a jól ismert úton — de mire beértünk a nagy faházba, már nem nyár, hanem karácsonyeste volt. A terem közepén, izzó roston óriásó disznó és legalább száz pulyka sült s mi, gyerekek meztelenül ugráltuk körül a nagyon forró tüzet s azt kiabáltuk: Nagyon kövérek voltunk, ..nagyon boldogok és mindennek Rubens festményeihez hasonló vörös színe volt. Aztán egyszerre minden elsápadt és kihűlt. Már nem gyerek voltam, hanem felnőtt és meztelenül dideregtem a hómező közepén. Szemben velem egy ezred- nyi koldus járta a dachaui táncot. Szavalnom kellett volna nekik, de nem jött hang a számra. Pedig tudtam, hogy nekem is közibük kell állnom, ha nem tudok választani. Hasztalan sürgetett még az álmom is, csak ebéd után döntöttem végre el, hogy mit szavalok. Akkor, mikor a Stubenältester, egy lengyel pap — hogy részéről is megünnepeljük a karácsonyt — elrendelte a tetűvizitet megelőző általános tetvészkedést, s háromszáz ember ült félmeztelenül a pádon, hogy kibányássza inge és gatyája koreaiból az undorító férgeket. Az ostoba kis mondóka, mely egész nap, mint a férgek a testet, marta a lelkemet, váratlanul tovatűnt és idegen fényességgel egy költemény úszott be az idétlen foglalkozásukat űző emberek fölött: „Örök, vigyázzatok a strázsán. Csillagszórók az éjszakák, Szent János-bogarak a kertiben ...” Micsoda ötlet... ! Szikrázó tűz- bogarak látványa a tetvészkedők között, a teremben, ahol reggelenként legalább húsz bolha és megfelelő számú poloska nyüzsög minden egyes pokrócon, mi pedig vakarózunk és kínlódunk a pokrócok alatt... ! Párás, diszkócos tánci termek emlékei itt, ahol a dachaui tánc őrjöng ... ! Lélegzetem állt el az izgalomtól, mikor elhatároztam, hogy mégis ezt fogom elmondani. Aztán jött az este, s mi körül- álltuk a dísztelen, hosszú asztalt. Karácsonyeste volt, tehát elénekeltünk egy karácsonyi dalt, majd Baráti Huszár Aladár, a kormánypolitikusok egyik vezére beszélt. Aztán dideregve és bor- zongva elkezdtem a verset mondani. Azelőtt én nem szerettem ezt a költeményt. Nem jártam Fló- rencben és nem voltak báli emlékeim — engem szigorúbb világ nevelt és szigorúbb világ nevelte azok többségét is, akik az asztal körül ott álltak velem. Sohasem burkolóztak selymes és csillogó fényekbe a mi örömeink. És mégis, a szenny és piszok közepén úgy éreztük, mintha nekünk írta volna a költő idegenszerű szavait, hogy tiltakozzunk velük az embertelenség ellen, mely közrefogott s mely ránk akarta kényszeríteni az erkölcseit. „Oly szomorú embernek lenni. És szörnyűek az állat-hős igék. S a csillagszóró éjszakák Ma sem engedik feledtetni Az ember szépbe-szőtt hitét, S akik még vagytok, őrzőn, [árván, Őrzők: vigyázzatok a strázsán!” Óriási csend követte a költeményt. Az ünneplők sápadtan nézték egymást és sokuknak könnyes lett a szemük. Aztán előbbre lépett Kis Zsiga és megtörölte szemüvegét: „Emberek vagyunk, barátaim ...” * Nincs több mesélni valóm. Csak még annyi, hogy a karácsonyi ünnepektől fogva a mi barakkunk udvaráról véglegesen eltűnt a dachaui tánc. BARANYI FERENC: Kilenc hollómadár Oly kegyetlenül szép a tél: jég-pallosú bakó, kinek mezítlen vállain fehér palást a hó, a pusztán föl-le kóborol és mindig arra sújt, ki minden hajlékból örök időkre kiszorult, csak azt fejezi le a tél, kinek nincs mása se: se háza, földje, rokona, csak tél-igézete, ki havas dűlőn ténfereg, ki dermed és vacog, s az minden bűne, hogy szegény és kiszolgáltatott. Olyan vagy, lásd, akár a tél: kit biztonság föd el hatásodtól, nem tudja tán azt sem, hogy létezel, de aki hozzád fut, kinek egyetlen módja vagy, tündért hóhér, az neked csupán csak áldozat, szép kék fagyoddal gyilkolod — ó, szörnyűszép halál! — ágyad körül prédára les kilenc hollómadár. MÁTYÁS FERENC: ÖRÖK SZERETŐ Te tudod csak, senki a világon, te kérheted csak egyedül számon, mi a titka cigány életemnek — szeretőmben is téged szeretlek. Versem érted röppen a magasba, madár is csak neved szólíthatja. S ha arcommal az arcodhoz érek — nem kényszer húz szived melegéhez. Te adsz nekem repüléshez szárnyat, s éjszakánként te vetsz nekem ágyat szerelemhez, s a halálhoz egyszer — utolszor is csókodba temetsz el. HANS CIBULKA: A vers Én a híd vagyok a kiáltás, s a csend közt. mindent, amit az élet számomra oszt, — elfogadom. Éltem a város peremén, ahol a kígyó napozik. Találkoztam a hűtlenséggel, és a könnyekkel emberek arcán. Ismerem az élet kopóit, és a nap ragyogását. Én ismerem a port a gyermekek cipőin s letörlöm onnan ... Én emlékeztető vagyok, a néma árnyék lábaidnál. Érc és rózsa lett ím, belőlem, és minden tövisem lelkiismereted. (Fordította: Antalfy István)
