Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 268. szám
7 BARANYI FERENC: Sorrentó Itt szinte mindig jókedvű a tenger, kéken kacag a szürke sziklafalra, amelynek kő-redőzte homlokán fönn szélfútta-hajként leng a sok narancsfa. A tájhoz szűkül bennem itt a lélek, nem úszik el, csupán a horizontig, majd visszaring egy hullám sima hátán s parthoz verődve újra kékbe omlik, így jár a lelkem part és láthatár közt, a kék vidék így tartja bűvkörében, mély, improduktív zsibbadásba zárja, e szépségekkel elhatárolt éden. Valami bűvös, kéjes renyheség ez, a nemtörődöm-]élek itt bukik meg, mert létfenntartó gondja itt fogy el, itt semmittevő álommá lesz az ihlet. De éjjelente megvadul a tenger és zaj-zászlót a part-törő moraj bont, olyankor — mint halász-tüzek a sziklán — bennem kigyúl a költőt-éltető gond. kukoricásokat, meg azt az elhagyott dianyész-kunyhót, amit látott a kanyar után. A hideg fényben dércsípte dinnyék sütkéreztek. s eszébe juttatták, hogy éhes.' Átlátott a kunyhó vesszőfalán. tudta, nincs ott senki, odament, megpróbált egy görögdiny- nyét leszakítani. Először nem sikerült. A cipőjével taposta le az indát. Bement a kunyhóba, enni kezdett, majd nemsokára eltűnt előle a kukoricás. Szépet álmodott. Nagy házak között sétált egy parkban,, kettesben. Kék ruha volt rajta, nem ez a szürke, és amikor megálltak egy kirakat előtt, és meglátta a kisbiciklit, már tudta, az is az övé lesz. Arra ébredt, hogy megsimítja valaki a homlokát. Jól érezte ezt is. nagyon jólesett, meleg volt, simogató. Egy bozontos kutya szaglászta a fejét. S a kunyhó előtt valaki az anyját szidta. Kiugrott a szalmából és rohanni kezdett a dinnyéi oldom. Apró, félérett gyümölcsök pukkantak saét alatta, egyszer el is esett, de felugrott, mert hallotta az ember káromkodását. Amikor kiért a műútra, már szétverte a ködöt a Nap. Estére ott leszek, nincs az már messzi! — gondolta, amikor autó fékezett mögötte. Megdermedt. Nagy Gábor tanár úr volt, az intézet- *51. Futni próbált, de nem tudott. — Pista — hallotta, úgy tűnt jnessziről. pedig az autó ott állt mellette. Odament szépen, engedelmesen. — Ülj be — nyílt az ajtó és máj* indultak is. Hosszú csíkban kanyargót! előttük az út. — Elszaladok — seppegte magában, amikor megszólalt a tanár. — Nem kellett volna eljönnöd. Miért szöktél el? Rossz volt ott? Nehezen tudott megszólalni a félelemtől: — Nem. — Hát akkor? A sírás rázta; — Csak. — Fázol? — kérdezte a tanár. Rögtön bemelegít a motor. Egy teherautó jött velük szemben. A Trabant alig tudott élőié kitérni: — Látod, majdnem elgázolt. Fázol még? Nem? Aztán hová indultál? — Apámhoz, Pestre, tanár úr. A tanár nehezen szólalt meg: — Mondd inkább, hogy tanár bácsi, jó? Biztos, hogy ott van apád? — Onnan írt egyszer. Kovács tanár úr azt mondta. — Mikor? — Még kicsi voltam. — Most hány éves vagy? — Hat. A fiatalember nagyot nyelt. — Sok utca van ám Pesten. Bajos valakit csak úgy megtalálni. Címét tudod? — Csak azt. hogy Pest. Tanár bácsi járt már Pesten? — Persze, most is oda megyek. Pista sokáig nézte az utat: — Nem utánam jött? Hogy visszavigyen? — Visszavihetiek, de hát, ha nem akarod... A gyerek idegesen rázta a fejét: — Nem akarom! Vigyen el Pestre! — Jó, de ha nem találjuk meg... — Én megkeresem... — Nem hiszem, Pista. Nagy város az. Nem tudjuk, melyik házban lakik. A gyerek megint sokára szólalt meg: — Én tudom, tanár bácsi. — Az előbb azt mondtad, nem tudod. A gyerek Ismét nagyot hallgatott: — De tudom. Itt a boríték. A tanár szinte rágta a szavakat: — Neked is írt apád? A külföldi könyvkiadás szenzációja Októberban jelent meg a londoni Bodley Head-kiadónál Charlie Chaplin „önéletrajzom” című könyve. A szerző engedélyével néhány nappal a megjelenés előtt a Sunday Times közölte Chaplin könyvének első fejezetét, amelyet világszerte nagy érdeklődés fogadott. A négy újságoldalon közreadott részlet sok érdekességet nyújtott ^azoknak is, akik filmjeiből, számtalan róla szóló könyvből, cikkből már jól ismerték a világhírű művész életét és művészetét. Érdekes megemlítenünk, hogy a lapban megjelent első fejezet nyilvánosságra hozatala alkalmából — bár távoltartja magát Chaplin az újságíróktól —, a művész fogadta a Sunday Times munkatársát, aki a látogatásról a következőkben számolt be: „A hetvenöt éves Chaplin éppoly mozgékony, mint a filmjeiből ismert Charlie, úgy mozog, mint egy táncos. Van néhány demonstratív, szinte kacérkodó jellegzetesség modorában; de mindig el lehetünk készülve nála a türelmetlenség a merevség hirtelen fellépő megnyilvánulásaira. Észrevehető némi hiúság is benne, de nyoma sincs nála a nagy embereknél oly gyakran tapasztalt embertelen távoltartásnak. Feleségével, Unával már tizenegy éve lakik ebben a fehér házban, amelynek ablakai a Genfitóra és a havas Alpokra néznek. A ház ajtói néha egész estére feltárulnak, s ilyenkor még az auto- grammra vadászó turistákat sem utasítják el. Chaplin kiváló elbeszélő, mimikája utolérhetetlen; utánzásai közvetlenek, természetesek, nem bántóak. Gyakran és hosszan emlékezik vissza az ed- wardi idők régi Londonéra, s ilyenkor úgy tűnik, hogy nem szereti a változásokat, elutasítja a mai világot, azt akarja, hogy minden úgy legyen, mint régen, még dicsősége előtt. Ez a hazájába visszavágyó Chaplin, a Rivaldafényekből. De van egy másik, aki a .Monsieur Verdoux-t, a kapitalista értékítéletnek ezt a keserű, maró, szellemes szatíráját alkotta, amelyet nem értettek meg, és szidalmaztak 1947-ben, de — Nem. Ez az, amit Kovács tanár úrnak küldött. — Hogy került ez hozzád? — Elvettem Kovács tanár úr asztaláról. — Miért? — Hát az enyém! Az én apám írta. — Elolvastattad valakivel? — Nem. Az már nem volt benne. A fiatalember sóhajtott: — Add ide, légy szívesl — Nem veszi el? — Tanár bácsi! c- elfelejtetted mondani. — Igen, tanár bácsi. — így már jó. Nem veszem el, csak megnézem. — Jó, tessek, tanár bácsi. A fiatalember visszaadta a borítékot a gyereknek. Az közelebb húzódott, úgy kérdezte: — Tudja, merre van ez a ház, tanár bácsi? A másik nagyot nyelt: — Tudom, kisfiam. — Oda visz, tanár bácsi? A fiatalember ádámcsutkája megiíit szaladt egyet: — Ha ott lakik még... A gyerek csak annyit mondott: biztos! Aztán elaludt. Elnyomta a meleg. Arra ébredt, hogy valaki költögeti: — Pista, itt vagyunk. Nagy. szürke ház előtt állt az autó. — Bemegyek. Megnézem, itt lakik-e? Jó? — Jó lesz. A tanár sokáig nem jött vissza. Pista már el is felejtette, miért van itt, leste a villamosokat, meg a gyerekeket, akik most mennek iskolába. Nagyon büszke volt, hogy autóból nézheti ókét és látta rajtuk, irígylik is ezért. Egy vörösszeplős kislányra még a nyelvét is rányújtotta, amikor visszajött a tanár: — Nincs itt. Pista. Már elköltözött. = ítoaett nemrég nagy sikerrel felújítottak New Yorkban. Nagyon érdekli Önéletrajzának sorsa. Kérdezgette, hogy tetszett a korai Hollywoodról szóló fejezet. — Senki sincs, aki leírhatná azt a korszakát. Akkor én voltam Hollywood — mondta. Visszaemlékezett Európába való első visszatérésére. 1921-ben történt, mindenütt lelkesen fogadták, Berlin kivételével. Ott senki sem ismerte, mert az első világháború idején Németországban nem mutatták be filmjeit. Később aztán megismerték ott is. Elmondotta, hogy a Hitler-szatírát, a Díktá- tor-t, Hitler kétszer nézte meg, teljesen egyedül. A film másolatát Portugáliából hozták nagy titokban a birodalmi kancelláriába. — A Diktátor-portréban be akartam mutatni az ő helyzetében levő ember elidegenülését és rettegését, olyan emberét, aki környezetében képtelen bárkiben is megbízni — közölte Chaplin. — Azt hiszem, elevenébe találtam, különben miért nézte volna meg másodszor is? És akkor is teljesen egyedül. Játékfilmeket már nem rendez, csak némileg felújítja a régi filmjeit. — Nem dolgozhatom többé — vallotta. — Csak közreadom egy-egy régi filmemet, és kinyújtom a kezem a pénzért... Színészi munkám napjai leteltek. Nem akarok többé maszkot ölteni.« — Nem tudják. Nem mondta meg. — Senkinek se? — Senkinek. A fiatalember hagyta sírni, majd később csendben odaszólt: — Gyere megreggelizünk. — Nem kell. — Dehogynem. Iszunk egy kakaót, aztán majd kigondolunk valamit, jó? Beleegyezett. Kortyolta a meleg italt, a tanár meg arra gondolt, most kell mondania valamit. mielőtt visszaindulnának: — Lehet, hogy apád meg éppen téged keres. — De hogy talál meg? — ö jobban megtalál. Mi nemigen tudjuk hol keresni. A sverek csendesen szipogott A tanár a tükörben nézte: nagyon hasonlít az apjára: a 427-es rabra. Beszélt vele. tudta: menthetetlen ember. — Elég nekem a sitkó — mondta —, még az kell, hogy a gyerek is a nyakamba szakad. így mondta. De ő mit mondjon?! Lépésben vezette a kocsit, hallgatta a gyerek szápo- gását. céltalanul körbe-körbe járt a városban, pedig tudta, vissza kell menniük, oda, ahonnan jöttek. és, hogy hazudnia kell, nem magáért, a gyerekért. — Arra gondoltam. Pista, csak vissza kellene mennünk. Ott jobban megtalál apád. — Mikor? A tanár rádőlt a volánra: — Azt most én nem tudora. Csend volt, hosszú csend, csak a motor duruzsolt. A fűi szinte magában beszélt: — De Kovács tanár úr nem vesz vissza. A fiatalember idegesen megharapta a Szája szélét: — Majd odajössz hozzám, az én csoportomba, jó? — Jó — hagyta rá á gyerek és a Trabant visszafordult arra az útra, amelyikről, jöffc i Chaplinnek tíz gyermeke van. Két fia az első feleségétől, három fia és öt leánya Unától. A lányait imádja. — Minden, amit a gyermekeimnek akarok — a jó képzettség. Legalább abban akarok biztos lenni, hogy tudnak annyit, mint mások. Szenvedélyesen szereti a feleségét. Huszonegy éve élnek együtt, és ez a szeretet élteti. Chaplin zenét is szerez, egy opera megírásáról álmodozik. Egy szcenárium megírására készül, a fia, Sidney számára. De legjobban az önéletrajz foglalkoztatja, Graham Greene tanácsára írta, és — megszakításokkal — hgt évig dolgozott a kéziraton. Bosszantják az amerikai sajtó koholmányai, amelyek szerint nem az egész könyv az ő műve. Chaplin maga írta át újra és újra, s a megjelenés után ismét át akarja irnii Eddig a Sunday Times cikké* nek ismertetése. A nagy művész tisztelői szomorúan veszik tudomásul, hogy új szerepben nem látják többé a vásznon. Az vigasztaló azonban, hogy most világszerte megismerhetik majd Chaplint, az írói Az angol lapban elsőnek világot látott részlet Chaplin életének nyolc éves koráig terjedő szakaszát idézi fel. A nyolcból csaknem hármat dologházban töltött el anyjával és báty* tyával, később nyomorúságos bútorozott szobákban lakott, majd mostohaanyjánál. Erre az időszakra esik legelső fellépése. Úgy került rá sor, hogy a gyermek Chaplin beugrott megbetegedett édesanyja helyett, aki varieté színésznő volt. Az Önéletrajz alábbi kis részlete ezt az epizódot eleveníti fel: „Amiatt, hogy anyám nem bírt énekelni, kerültem én ötéves koromban első ízben színpadra. Anyám rendszerint magával vitt a színházba, mert nem szívesen hagyott egyedül az albérleti szobákban. Akkoriban Aldershotban lépett föl, tönkrement, piszkos színházban, ahova főképp katonák jártak szórakozni. Emlékszem, ott álltam a kulisszák mögött, amikor anyám hangja elcsuklott, majd suttogássá halkult. A közönség nevetni, nyávogni kezdett. Eleinte alig lehetett hallani, s én nemigen értettem, mi megy végbe. De a zaj mindinkább erősödött, s anyám végül is kénytelen volt távozni a színpadról. Nagyon elkeseredetten jött ki a kulisszák mögé, s ott vitába keveredett az igazgatóval. Az igazgató látott egyszer, amikor produkáltam magam anyám barátai előtt, s valami olyasmit mondott, hogy anyám helyett engem kéne a színpadra küldeni. Emlékszem, abban a zűrzavarban kézen fogva kivezetett, s a közönséghez intézett néhány magyarázó szó után magamra hagyott. És én, a rivaldafényben, a dohányfüstbe burkolt arcok előtt énekelni kezdtem, a zenekar kíséretével, amely sehogyse tudta magát az én hangnememre transzponálni. Az akkoriban népszerű Jack Jones című dalt adtam elő. Előadásom csúcspontján apró- pénzeső hullott a színpadra. Rögtön megálltam, és bejelentettem, hogy előbb összeszedem a pénzt, s csak aztán folytatom. Erre nagy nevetés robbant ki. Teljesen otthon éreztem magam. Beszélgettem a közönséggel, táncoltam, utánoztam má™ -*t mat is. Amikor a magam ártatlanságában utánoztam, hogyan mondta fel anyám hangja a szolgálatot, elbámultam, micsoda hatást váltott ki ez a hallgatóságban. Habotáztak, bíztattak, és újra aprópénzt dobáltak fel. S amikor anyám bejött, hogy kivigyen a színpadról, megjelenésére tapsvihar tört ki. Ez volt első fellépésem a színpadon, és anyám számára az utolsó..." Kévése Tibor i
