Tolna Megyei Népújság, 1964. november (14. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-07 / 262. szám
1984. november 7. TOLNA MEGYEI NÉPtJSAG 5 Segédmunkás kerestetik u, , • | alkalmi seHarom-negy J gédmunkásra lett volna szükségem kőműves mellé. „Hát ez csak nem jelent különösebb gondot?” — mondtam önmagomnak, és történt mindez egy csütörtöki napon. Gyorsan számba vettem a lehetőségeket, s ekkor ért az első meglepetés. Tulajdonképpen hol is kezdjem? Az újsághirdetéseket hiába szedem elő, olyan nincs közte, hogy alkalmi munkát vállalok. A fél város ismerősöm, gyorsan sorra szedtem a neveket, legalábbis, azokat, amelyek eszembe jutottak. Egyik ismerősöm kétkézi munkás, a másik paraszt, a harmadik értelmiségi, az egyik modern bérházban lakik, a másik szegényesebb nádtetejű házban — olyan azonban véletlenül sincs, akihez ilyen ügyben bekopogtathatnék, mert legfeljebb megsértődne. Aztán jött egy mentő ötlet, amiről viszont később derült ki, hogy nem is igen volt az. Eszembe jutott, hogy a különféle fröccsöző helyeken állandóan van egy csomó olyan ember, aki láthatóan ráér, bizonyára nincs munkája. Pompás ötlet, kocsmában még úgysem toboroztam munkásokat, gyerünk! Vettem a kabátom, kalapom és elindultam, hogy éljek az utolsó, de biztosnak ígérkező lehetőséggel. Először egy maszek helyre kopogtattam be az Újvárosban, ahol minden este nagyobb és vegyes férfitársaság szokott együtt lenni és jó ismerősöm a tulaj. — Rossz helyen kopogtatott — kaptam az elszomorító felvilágosítást. — Jól ismerem a vendégeimet, tán még aranyért sem tudná őket rábeszélni. — Esetleg valami jótanáccsal „kiengesztelhetne” ... — Menjen el a Rákóczi utcába. Ott (megmondta a pontos címet is) lakik egy ember, aki szokott vállalni alkalmi munkát. Este lévén, azért megtaláltam a jelzett házat. Megkopogtat- stam a kivilágított ablakot, s mondtam, hogy kit keresek. — Odébb tessék három ablakkal. Most egy sötét ablakon kopogtattam. Rövid időn belül megjelent az ablaki TTihomálynál egy torzon borz és nem éppen fiatal ember meglehetősen erős szitkot szórva rám, az esti zavargóra. Bocsánatkérés közepette elrebegtem, hogy miért jöttem. — Nem érek rá, nemcsak holnapra, hanem már holnap- utánra is megvan a magam munkája. Az illető egyébként nyugdíjas. Innen nem messze van az újvárosi kocsma, hát oda nyitottam be. Kértem egy pohár sört, körülnéztem, akadt egy-két ismerős * is, akiknek elmondtam, hogy mi járatban vagyok. Azok készséggel igyekeztek segíteni, sorra 4 kérdeztünk mindenkit, akikről tudtuk, hogy nem szakmunkás, de szóltunk az ismeretleneknek is. Az egyik csak közömbösen válaszolt, — Nem. A másik láthatóan megsértődött. — Megvan nekem a tisztességes munkám minden napra, hogy képzeli, hogy csak úgy feltételezi rólam, hogy én holnap minden további nélkül elmegyek magához napszámba? folyékony, de mégis majdnem a torkomon akadt. Itt ugyan nem kapok segédmunkást. Ismerősöm látván az elkeseredésemet, tűnődött az újabb lehetőségeken, majd felém fordult. — Cigány is jó lesz? — Jó bizony, csak valamit tudjon dolgozni — csillant fel a szemem. Kiment az utcára, majd pár perc múlva visszajött egy középkorú cigányemberrel, aKit udvariasan köszöntöttem a jövendőbéli alkalmi munkásom reményében. — Én nem érek rá, meit állandó munkahelyem van, de a fiam, meg a menyem el tudna menni. — Az is jó. Mondom, hogy mennyit fizetnék. Az összeg közben megnövekedett, mert egy-egy sikertelen kísérlet után mindig "Hozzátettem gondolatban, mert így hátha nagyobb lesz az esélyem. Tíz perc múlva megtudom, hogy az ifjú pár még nem tért haza a munkából. Az idősebb cigány persze megnyugtat, hogy Sxáxegy éve9 a legöregebb lottózó A Sportfogadási és Lottó Igazgatóságnál meg érdeklődtük: ki az ország legfiatalabb és legöregebb lottózója. Részben elutasító választ kaptunk: a fiatalság körében nem propagálják a szerencsejátékot, s ezért ilyen nyilvántartást nem vezetnek. Az ország legfiatalabb öttalálato- sának nyertese azonban ismeretes: két csongrádi általános iskolás — Fodor Erzsébet és Túri József — 1961-ben, a szeptember 8-i húzáson szerencsésen ikszelte át a 7, 18, 24. 63 és 70-es számot. Ezzel szüleiknek 1 473 368 forint rendkívüli „konyhapénzt” szereztek. Kérdésünk első felére választ kaptunk. De ki a lottózók „korelnöke”? A Sport- fogadás című lap szerkesztősége hónapok óta kereste. Úgy látszott, hogy nincs hazánkban száz esztendőn felüli lottózó, amikor Sásáról érkezett egy levél, amelyet a 101 esztendős Cséplő György íratott. A Sásd-mar- gitmajori, volt Dóri uradalom egykori kastélyában berendezett szociális otthonban él. a lakók kedves „Gyv,ri” bácsija jóképű, pirospozsgás öregember, sugárzik belőle az egészség, bátran letagadhat akár harminc—negyven esztendőt is. Csak amikor feláll, látszik, hogy mankón jár. — Nem én öregedtem meg, hanem a lábam — mondja derűsen. — Ha nem vigyázok, hát cserbenhagynak. De ebben a korban inár ésszel él az ember, hát odafigyelek minden léptemre. Tulajdonképpen nincs is panaszom az életre, pedig a kőművesek közt régen nagyon nehéz munkát végeztem. Legfeljebb csupán annyi, hogy még mindig nem nyertem a lottón. Csak játszom. Kedden elviszi a postás a szelvényemet, pénteken meg odaülünk a rádió hangszórója mellé. Osztán tréfálkozunk. hogy oda lett a három forint harminc. Cséplő Gyuri bácsi tovább tervezget: — Ha lenne egy négyesem, akár milyen kicsi, vagy nagy, én szétosztanám. Rokonaim kihaltak mellőlem, mindenkit gazdagon megfizetnék, aki jót tett velem... Kívánjuk, hogy neki, és mindazoknak, akiket maga körül megszeretett, hosszú, napfényes ősz, és valóban egy négytalá- latos legyen a jutalmuk. SZÜTS ISTVÁN ő garantálja, reggel hatkor ott lesz a kívánt helyen a fia, meg a menye. Reggel azonban hiába várom a munkásokat, nem jönnek. Megyek a lakásukra, ami nem más, mint a Kadarka utca mellett egy vízmosás szélén álló cigányputri. — Már elmentek dolgozni — szólt ki valaki a szobából. Mit tehettem, elmentem a vásárcsarnokhoz, hátha ott találok valami csellengő embert. Eredménytelen. Aztán az utcán leszólítottam egy cigánycsopor- tOti — Kérem, mi a városgazdálkodási vállalatnál dolgozunk, nem érünk rá. Száz méterrel odébb egy jól öltözött cigányférfi hajlandó lenne munkát vállalni, de csak állandót. Egyébként most is dogozik, de munkahelyet akar változtatni. Következett a „magad uram, ha szolgád nincs”, este pedig újabb, most már elkeseredett hadjárat munkásszerzés ügyében. A Béla téri borkóstolónál meglestem a munkából hazafele igyekvőket. — Én a tsz hon,okbányájában vagyok állandóan — így az egyik. — Én csősz vagyok. Nem kevés, amit ígér, de sajnos ... — Benn a borkóstolóban régi ismerősömre akadtam, akiről tudtam, hogy alkalmi munkából szokott megélni. Megsértődött. — Ha nem tudná, közben kitanultam a kőművesszakmát. A Pipában az ajtónál kiszemeltem egy magányosan üldögélő és láthatóan spicces férfit. Talán ez. egy üveg bor és jó fizetség ellenében hajlandó. Tévedtem. Az egyik ismerősét ajánlotta, aki talán ... Otthagytam nála a címet, mivel megígérte, hogy közbenjár érdekemben. Én meg közben jegyeztem: „Egy”. Vagyis, hogy egy munkás már lesz. De aztán, hogy végiggondoltam az ügyet, beláttam, hogy naivság erre számítani. Aztán sorra kérdeztem a vasúti étterem munkásruhában levő vendégeit, a vasútállomásnál ténfergőket, a vasúti átjárónál levő csapszékbe is betekintettem. Közben már nem is tudom hányadik pohár sört ittam meg, mert hát mindenütt kell inni valamit, ha az ember meg akar ismerkedni a jelenlevőkkel, á" vasúti átjárónál volt a legnagyobb „siker”. Itt valaki azt mondta. — Ha két héttel korábban szólt volna, talán be tudtam volna ütemezni magát is. Végül ismét az újvárosi kocsmában kötöttem ki. Újabb arcok, újabb ismerősök, de alkalmi munkás nincs sehol, még csak ígéret sincs. így aztán, teljesen kilátástalan helyzetben tértem haza, s egy éjszakai gondolkodás után nem is jutott semmi értelmes dolog az eszembe, mint hogy meg kellene még egyszer próbálkozni a Kadarka utcai cigányokkal. — Sajnos, nekünk megvan a helyünk, ahova járunk dolgozni — mondta a fiatal férj és feleség. Aztán fél óráig kérleltem őket, ígértem fűt-fát, elpanaszoltam, hogy milyen nehéz helyzetben vagyok, végül így sikerült elérnem, hogy legalább az egyikőjük hozzám jön dolgozni. El is jött. A kétnapos futko- sással sikerült egy alkalmi munkást szereznem egy napra — a szükséges három-négy helyett. Mindenesetre nagyon örültem a sikertelenségben is e sikeremnek. Boda Ferenc Csuda kalandom volt. Egy bolondos ánglius feltalálta a legújabb járművet, a minikoptert. Pedállal kell hajtani. Én mondom, hogy sokkal jobb volt az én lovam, a Ráró, mert azt kevesebbszer kellett rúgni, mint ennek a szegényember masinájának a pedálját. De azért eljutottam néhány helyre. Voltam *New Yorkban, ahol a világkiállítás után kapszulákban elásták olyan dolgokat, amelyek a korunkra jellemzőek. Elástak többek között egy bikinit is, meg a beatlesek egyik lemezét is, hogy az utókor megtudja, kik is éltek előttük. Nagyon kiváncsi lennék a véleményükre. Biztosan azt hiszik majd: a bikini az Éva fügefalevele, a beatles-lemezről pedig megtudhatják: igaza volt Darwinnak. Valóban a majom leszármazottai vagyunk. Pakisztánban láttává az utolsó vacsorát. Nem, amit Jézus és tanítványai fogyasztottak el. hanem azt, amit az az öt szerencsétlen pakisztáni muzulmán, aki megette a templomban bemutatott áldozati ételt. Az ételek romlottak voltak, és most a túlvilágon gondolkodhatnak azon, hogy melyik az igaz vallás. Egy biztos: a pakisztániak sem anyagira naivak, hogy jó ételt adjanak az istenüknek. Ezt bizonyítja, hogy a pákoszfosok gyomormérgezésben mind az öten meghaltak. Egy anekdota jutott az 'eszembe. Itt hallottam Londonban, ahova Tolna megyéből is exportálnak papírkosarakat. Az anekdota így hangzik: ,,A hivatali szobába a hivatal- segéd papírkosarat hoz: — A főnök úr azt mondta, hogy ezt hozzam ide. — Köszönjük, de van már papírkosarunk. — De ez kifejezetten a sürgősen elintézendő akták számára van.” Ehhez csak egy kérdést szeretnék hozzáfűzni: „Olyan jól el vagyunk már látva otthon papírkosarakkal, hogy külföldre is jut?” Otthon lassan^ megkezdődnek a bevonulások. A haza védelmét bízzák a fiatalokra. Nagy dolog. Különösen, ha át is érzik a fiatalok, hogy mit is jelent ez a megtiszteltetés. Egy történetet hallottam: „Az újonctól megkérdi a parancsnok: Mit tesz, ha elfogy a lőszere? Tovább lövök, hogy azt higgyék, van még lőszerem.” Okos felelet. És népgazdasági szempontból sem haszontalan. Sok lőszermegtakarítással jár. Jártam Nyugat-Németországban is. Érdekes dolgokat tudtam meg itt. Mégpedig azt, hogy a németek eszik a legtöbb kolbászfélét. Nem mondom, ez is valami. De tény az, hogy mi előkelő helyet foglalunk el a gyártásban. Egy New York-i kozmetikai szalonban láttam a következőt. Nemcsak különböző szintetikus anyagból készült sokszínű szempillát, de a divat legújabb vívmányát: coboly, vidra, sőt fóka szempillát is árusítanak. Az áruk potom 40—325 dollár között mozog. Amikor ezeket láttam, jarra gondoltam: hány honfitársnő ír majd ki, a rokonoknak, elpanaszolva, hogy otthon ilyet nem kapni, mert mi olyan szegények vagyunk, küldjenek legalább mutatóba egyet, hogy hadd pukkadjon meg a szomszédasszony az irigységtől. Majna-Frankfúriban elszömyűlködtem, amikor az útkereszteződésekben tüzek lobogtak, és bográcsban ebédet főztek. Mint megtudtam: semmi más ez, mint tiltakozás. A diákok így tiltakoznak az ellen, hogy a diákétkezdékben állandóan romlik a minőség. Az angyalát! — gondoltam: Mi lenne, ha nálunk elkezdenének így tiltakozni a vendéglátóvállalatok, üzemi étkezdék ellen. Biztos vagyok benne, hogy megbénulna a forgalom. Olaszországban találkoztam egy különös szenvedélyű levélhordóval. Az volt ennek a szerencsétlen embernek a szenvedélye, hogy leveleket gyűjtött. Emiatt panaszt is tettek ellene a levélvárók. Ez nem nagy újság ugyan, de megemlítem. Legfeljebb kihúzzák ezt a néhány sort. és helyébe írják: mi Jcülönbet tudunk Hárinál. Nálunk olyan pénztárosok is vannak, akik pénzt gyűjtenek. De most elmondok egy olyan történetet, amilyen aztán nálunk tényleg nem történhet meg. Az amerikai■ New Jersey város bírósága úgy döntött, újból kell tárgyalni Dominica Russo orvos ügyét. A bíróság ugyanis Ítélethozatal közben meccset hallgatott. Felháborító! Nálunk, otthon ilyen nem történhet meg! Próbáljon csak nálunk valaki munkaidőben meccset hallgatni, majd meglátja, hogy mi lesz?! Már megint ezek az ángliusok! Kísérletet végeztek kutyákkal angol tudósok: meddig érzik meg az emberszagot. A kísérleten magam is részt vettem. Kiderült, hogy az ember kezének a szagát a kutyák még egy hónap múlva is megérzik. Egy drótszőrű foxi száz eset közül 94-szer teljes biztonsággal választotta ki a megfelelő tányért. A német juhász csak 68 esetben tudta ezt megtenni. A tanulság ? Hiába igyekezett a kis foxi, mert ő továbbra is kiskutya maradt A rendőrség itt továbbra is a nagykutyákat pártolja. Tisztelettel:
