Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-11 / 239. szám
7 Ne járkálj ruha H unyadi Sándorról a harmincas évek nagysikerű szerzőjéről köztudott volt az, hogy állandóan szállodában lakott. Többször faggatták ennek oka felől. — Ti nem is tudjátok, milyen kényelmetlen és veszélyes albérletben lakni. Várjatok, mindjárt megvilágítom egy történettel. A fiatal műszaki rajzoló a város legújabb negyedében élt a hétemeletes új bérpalota legfelső emeletén, úgynevezett összkomfortos garszonban. Mint egy modern remete: maga főzte reggelijét, saját kezűleg mosta el az edényt, és takarított. Reggel fürödni készült. A csapból zuhogott a víz. Lábát felemelve éppen a kádba készült lépni, amikor csöngettek az ajtaján. Az út a kádtól az ajtóig mindössze három lépés. Ezért kár lett volna felöltözködni. Abban a kosztümben, ahogy fürdeni szokás az ajtóhoz lépett és kinézett a levőkén. Konstatálta, hogy postás csöngetett: újságot tett a levélszekrénybe, amely kívül lógott rászögezve az ajtóra. Kicsit kinyitotta az ajtót, mezítelen karjával tapogatózni kezdett a szekrényke felé. Meg is érintette már a papírost, de egy ügyetlen mozdulattal kidobta a nyílásból a paksamétát. Az újság lehullott a földre odakint a küszöb előtt. A fiatalember már reszketett a vágytól, hogy minél előbb elmerülhessen az újság olvasásában. Mohó volt, sietett. Még azt a néhány másodpercet is sajnálta, hogy visszamenjen és magára kapjon valami ruhát. Látta, hogy a lépcsőház üres. Keresztül lépett a küszöbön és lehajolt, hogy fölvegye az újságot. Ebben a pillanatban a huzat becsapta mögötte az ajtót. Ott állt mezítelenül. Az ajtón kívülről kilincs helyett gomb volt, a kulcs pedig bent hevert az éjjeli asztalkán. Az újságot fügefalevél gyanánt maga elé kapta, mert a civilizált ember akkor is szégyelli ma mezítelenségét, amikor egyedül van. Gondolkodni kezdett, hogyan menekülhetne ebből a keserves helyzetből? A dolog egyszerűnek látszott. A lépcsőházból még egy lakás ajtaja nyílt. Egy nagy, ötszobás lakásé, amelyben dr. Blum orr-, fül- és gégegyógyász lakott. A fiatal rajzoló nem ismerte a doktort, de kétségtelennek tartotta, hogy ha becsönget hozzá és elmondja hogyan járt, kap nála egy negyedórái menedéket és kölcsönbe kabátot, amíg a telefonhívásra megérkezik a lakatos. Csöngetett. Ä szobalány nyitott ajtót. Szeme kerekre tágult, ijedten fel- s (.költött. És mielőtt a fiú megszólalhatott volna, már be is csapta az ajtót. „Ostoba” — átkozódott a rajzoló és felbőszülve hosszan nyomta a csengőt. De az ajtó nem nyílt ki. Dideregni kezdett. Február volt. Csikorgóan kemény tél. A szép új ház lépcsőházának márványa égetett a hidegtől. Tüsszentett egyet. A foga vacogott. A talpát kapkodva, mintha jégen járna, megindult a fehér márványlépcsőn lefelé. A hatodik emeleten, sőt az ötödiken és a negyediken sem történt vele egyéb, mint a hetediken. Amikor meglátták, tüstént becsapták orra előtt az ajtót. Sehol sem kapott időt a magyarázkodásra. Teste libabőrös lett, szája kék. Félig megfagyva kétségbeesetten haladt lefelé, s illemtudóan szakadatlanul maga előtt tartva az újságot. A második emelet lépcsőkanyarulatánál egy cobolybundás csinos hölggyel találkozott, aki fölfelé igyekezett. — Kezét csókolom! Az isten áldja meg, segítsen rajtam, drága asszonyom! — Könyörgött. A hölgy azonban még nagyobbat visított, mint a hetedik emeleti szobalány. Megfordult és oly eszeveszetten rohant lefelé, mintha tigris elől menekülne. Sikolya elhalt a pompás márvány lépcsőház visszhangjában. Egyedül maradt. A bőre már megszokta a hideget. Belül fázott, a szíve, a gyomra. „Mindjárt megfagyok!” — Gondolta keserű mosollyal. Pillanatra az is eszébe jutott, hogy az egész baj onnan származik, hogy agglegény. Ha megházasodott volna... A hetedik emeleti szobalány, miután becsapta az ajtót, berohant a gazdájához és elhadarta, mi történt. Blum doktor kilesett a rostélyon, fölemelte a kagylót és telefonált a mentőknek, hogy egy mezítelen őrült garázdálkodik a házban. Az események rohamosan követték egymást. A rajzoló még csak az ötödik emeleten járt, amikor a mentőautó már dudálva futott ki az utcára. Az első emelet és a magasföldszint között találkozott az expedícióval. Megismerte a házmestert, aki a mentőket kalauzolta. Boldogan_ kiáltott: — Na végre, hogy jön! Félek, hogy azóta már régen kifolyt a víz! A szegény rajzoló a saját bajával együtt a kárra gondolt, amelyet a fürdőszobai özönvíz okozhat. ' GALAMBOSI LÁSZLÓ: t Tárulkozik a világ Az északi fény lángjainál halak vízesés-fehér pikkelyén virrasztja az időt a lékekre hajló eszkimó A harcba induló néger kilöki kunyhója ajtaját hogy bebocsássa a bokrok közt ácsorgó napot Aranysárga köntösét felöltve csillag-hangokról mesél ^ kínai s a sivatagok sziklái közt pálma-gyűrűs kutakról álmodik a hallgatag arab Az őserdők megnyitják kapuikat , a fekete fennsíkokon fény felé fordul a pásztor Hol a halászok méz-színű hálóit mosolyogva rejti a hullám az óceánok bölcsőjéből villog a gyöngy A sugár-mezőkbe markoló felhőkarcolók beton és üveg-palástján ébred a szél megérinti a kikötők koszorúin ezüst-liliomként lobogó füstöt Uj hitvallás támad mely dörögve bocsátja mélybe a pusztulás koporsóját _ __ n élkül „Kifolyt a víz?!” — ez nagyon fantasztikusan hangzott egy mezítelen ember szájából. Szinte észrevétlenül ráadták a kényszerzubbonyt. — Nem vagyok őrült! — ordította. — Csak az újságért jöttem ki a lépcsőházba. Nem vitatkoztak vele. Persze, hogy nem bolond, csak az újságját keresi mezítelenül. A baj az volt, hogy hihetetlenül hangzott, amiként a meztelen rajzoló beszélt. Fürdőkád. Melegvíz. Újság. Gombos ajtó. A szaggatott szavak közt csak ő értette az összefüggést. Tombolni kezdett, s ezért már a mentőautóban kapott egy morfium injekciót, amitől elkábult. Nem lehetett panasza. A gyógyintézetben is jól bántak vele. Számos intézkedés történt, hogy megnyugtassák. Kapott újra morfiumot, brómot, és számos más gyógyszert, szájon át, injekcióban, sőt beöntés alakjában is. Ennyi áldástól csakugyan megnyugodott, s elálmosodott, azzal a gyászos gondolattal, hátha mégis van valami igaza ápolóinak. Estefelé végre az egyik osztály- vezető orvos elé került. Negyedórái csöndes beszélgetés s néhány telefoninformáció után, bocsánatot kért a kaland hősétől. Még ruhát is adott kölcsön a fiatalembernek, hogy azonnal hazamehessen. Otthon a házmester azzal fogadta, hogy menjen hotelbe, mert a lakása elpusztult. — Valóságos árvíz volt! — magyarázta a házmester a szobában bokán felül ért a víz, cipők, nyakkendők úsztak rajta. A parketta átázott. A hatodik emeleti lakó kiköltözött, mert attól félt, hogy az átázott mennyezet beszakad. Tíz napig lakott a hotelben. Amikor végre hazamehetett, megkapta a háztulajdonos jogtanácsosának levelét, amelyben felelőssé tették a vízömlés által okozott károkért. Nem fizetett. Erre port kapott a nyakába. Fellebbezett, majd perelte a tébolydát, a kilincsgyárat. Ügyvédeket inzultált, megtörtént, hogy fogával tépett szét kellemetlen végzéseket. Csinálhatott akármit, nem segített semmi... — Hát fiúk, ezért nem megyek albérlőnek — mondotta derűs mosollyal Hunyadi Sándor, szokása szerint a még égő szivarról gyújtva rá újabbra. A. G. Ficsor bácsi azok közé az emberek közé tartozott a vállalatnál, akik elvárják, hogy róluk névnapon, születésnapon, házassági évfordulón s a különböző jubileumokon megemlékezzünk, (s ez a megemlékezés látható, s fogható módon is megnyilatkozzék). Ficsor bácsi valóságos naptárt fektetett fel az osztály egyes dolgozóinak életében várható eseményekről, s erre az osztály tehetősebb tagjait figyelmeztette is. Természetesen arról sem feledkezett meg, hogy adott esetben, burkolt formában a saját szerény személyére is felhívja a figyelmet. Ficsor bácsinál nem volt kibújó, a bukszát ki kellett nyitni, mert ő megtalálta a módját annak is, hogy a feledékeny természetűek időben észbe kapjanak. Tehát Ficsor bácsi volt az élő naptár, figyelmét semmi sem kerülte el. S ha valaki mégis nemtörődöm lett volna a megemlékezésben, az öreg bérszámfejtő szemrehányó pillantásait hosszú ideig éreznie kellett. így hát inkább mindenki megadta magát sorsának, s minthogy az osztálynak huszonhárom dolgozója volt, alig akadt a naptárban olyan nap, amely Ficsor bácsi naptárában ne pirosbetűsként szerepelt volna. Amikor három évvel ezelőtt nyugdíjba ment, kissé fellélegezTechntka és níiívelodés Évről évre szaporodik, gyülem- lik a panasz: mind jobban összeszűkíti a vidéki népművelés kereteit a rádió, a televízió, röviden szólva a híradástechnika e két speciális ágának rohamos fejlődése. Igen gyakran odaéleződik ki a dolog, hogy ilyen válaszokat kaphat az érdeklődő: nem lehet az embereket — elsősorban falusi emberekre gondolunk — a művelődési otthoniakban, klubokban látni, mert a már említett alkalmatosságok otthonülővé nevelték őket. olyanokká, akik nemigen érdeklődnek azután, mi is történik esténként, vagy a hét végén a falvak művelődési központjaiban. Érveken gondolkozni sohasem felesleges, s talán kétszeresen fontos azon az állításon, amelyik szerint a technika előretörése, az, hogy a rádió és televízió segítségével végeredményben házhoz szállítják a kultúrát, gátját szabná a népművelésnek, korlátozná annak határait, tömegméreteit. Fogadjuk el a megállapítást: a felsorolt technikai berendezések valóban csökkentik az érdeklődést a művelődési házak és klubok műsorai iránt. De vajon csak meglétükkel, terjedésük növekedésével? A kérdésnél hihető, hogy elértünk a technika és művelődés problémaközpontjához, s egy válaszhoz: nem a készülékek száma a döntő, hanem az. hogy mit adnak, milyen műsort sugároznak képben, .vagy ,hangban ezek a készülékek. S itt őszintének kell lenni: nem azért nehéz a falusi népművelők helyzete, mert sok a rádió és televízió, hanem mert azok kulturális műsorai meghaladják azt. ajnit vidéki művelődési intézményeink nyújtani tudnak. Vita folyt a korábbiakban a televízió és a színház viszonyáról. Sok érv és ellenérv sorakozott egymás mellé. Volt azonban egyik napilapunkban egy rövid hozzászólás. amelyik kereken meghatározta a tennivalót. Körülbelül azt mondta: ha a színházak látogatottságát javítani akarjuk, nem azt kell elsősorban emlegetni, hogy a televízió elvonja a színháztól a nézőket, hanem mint legelsőt meg kell vizsgálni színházaink műsorpolitikáját programját. Adnak-e annyit a nézőnek mint a televízió. vagy rádió könnyebb helyzetben lévő műsorai? A vitázó példát is hozott mindjárt. Olyan darabot választott. amelyik komoly sikert aratott. s a televízió is közvetítette. ESKÜVŐI MEQHÍVÓ tünk. Akkor azt hittük, hogy meg fog szűnni Ficsor bácsi ünneplő kedve. Csalódottan tapasztaltuk, hogy nem szűnt meg teljesen, mert Ficsor bácái a családi ünnepek előtt hazajáró lélekként, s élő mementóként visszajárt az osztályra, s kellő hangsúllyal felhívta a figyelmet a csökkenőben lévő kartársi szolidaritásra, amit különösen akkor ápolt, amikor ötszáz forint erejéig a vállalathoz kisegítő munkára behívták. Ficsor bácsi — magam sem tudom, miért — hozzám különösen vonzódott. Szívesen meghallgattam ügyes-bajos dolgait. Néha tűkön ültem a sok munka miatt, de Ficsor nem zavartatta magát. Azt mondta, ráér, mert nyugdíjban van. A napokban ismét felkeresett, de már az ajtóban közölte velem, hogy ezúttal rövid lesz. — Csak ezt hoztam neked — s ezzel díszes borítékban esküvői meghívót nyújtott át nekem. Az esküvői meghívóból megtudtam, hogy Ficsor Mancika és Szabó József f. hó 30-án kötnek házasságot a kerületi tanács házasságkötő termében. A boldogság csak úgy sugárzott Ficsor bácsi arcáról. Én is Mint kiderült, nem nézték meg kevesebben, mint azt, amelyiket nem közvetítette a televízió. A fentiekből következik néhány figyelemre méltó dolog. Az összes között az első. hogy a televízió és rádió műsoraival bizonyos igényt támaszt. Tapasztalható, hogy szívesebben meghallgatják, illetve megnézik mondjuk a rádió mezőgazdasági félóráját és a televízió szakfilm-előadásait, mint a mostanában divatos rövid sorozatok szakmai előadásait. Ezen persze a szervező és az előadó gyakran kesereg. Hátrányuk nyilvánvaló, s a kesergés helyett hasznosabbnak látszik, ha megszervezik a klubban a televízió megnézéséi, a rádió meghallgatását. Fölötte aztán lehet vitatkozni. Másodiknak itt van a műkedvelő csoportok helyzete. Gyérül, szűkül azoknak a tábora, akik korábban nagy kedvvel mentek el megnézni egy-egy helyi előadást. Miért? Elfásultak volna az emberek, s most már szórakozni sem szeretnek? Van, aki ilyesmit mond, de igazságával lehet és kell vitatkozni. Sokkal inkább arról van szó, hogy a televízió egy-egy jó színházi közvetítéséhez fel sem érhet a helyi műkedvelők produkciója.. Az eddigiek alapján indokolt lehet a kérdés: nyugodjunk bele a fennálló helyzetbe, s mondjunk le arról, hogy a művelődési otthonokban működjenek csoportok, szakkörök és klubok? Szó sincs erről. Arról viszont inkább, hogy a technika és a falusi művelődési lehetőségek között objektíve kialakult versenyben nem azt kell keresni ami a kettőt időnként szétválasztja, hanem azt, ami összeköti. Tavaly Salgótarjánban rendezett a Magyar Televízió egy ankétot a népművelés és a televízió viszonyáról. Ott hangzott el a javaslat, hogy a művelődési otthonokban szervezzenek például televízióklubot. Bogyiszlóit ezzel kapcsolatban gyűjtöttünk annak idején tapasztalatokat, s ezek azt mutatták: nem jár rossz nyomon, aki abból indul ki, hogy nincs áthághatatlan szakadék a kettő között: a falusi művelődés színvonalát csak emelni, sokrétűségét csak fokozni lehet a híradás- technika vívmányainak segítségével. Csak az a kérdés: siránkozik-e a népművelő. vagy felhasználja a kínálkozó lehetősé- aeket ? SZOLNOKI ISTVÁN boldog voltam, hogy az ünnepi alkalomhoz Ficsor bácsinak gratulálhattam. Elkezdődött a beszélgetés. A szokásos frázisok (mennyire fog nekem hiányozni ez a kislány, hiába, ez az élet rendje; így van ez az öregekkel, észre sem vesszük, hogy a fiatalok kiröppennek a házból, stb. stb.) mind elhangzottak.,: Ismét megráztam a meghatott Ficsor bácsi kezét, s megígértem, ha egy lehetőség van, én is ott leszek a házasságkötő teremben. Ficsor bácsi azonban még ekkor sem gondolt a távozásra. Éreztem, hogy valamit akar még mondani. Végül is kibökte: — Nem szólt még neked a Bö- röcz Pista, meg a Kovács Anci?... Arról, hogy Ficsor bácsi lánya egy kis esküvői hozzájáruláshoz jusson, mert tudod, én nyugdíjban vagyok... Nem engedtem tovább mondani. Diszkréten elfordultam, s egy százast csúsztattam Ficsor bácsi keiébe. Ö is diszkréten elfordult, mialatt egy könnyed mozdulattal zsebébe csúsztatta a pénzt, majd könnyekre fakadva: halk köszönetét rebegve felállt. Elmen oben még megjegyezte: — Most hosszú ideig nem zavarlak. Remélem, hogy a kislányomnak ez a házassága jobban fog sikerülni, mint az előző kettő. Végeredményben három a magyar igazság... Szekíres Károly
