Tolna Megyei Népújság, 1964. október (14. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-25 / 251. szám
Kopaszodó, kopottas ember állt a fal mellett. Hirtelen két dolog volt feltűnő rajta: a nadrág és az arca. Az arcáról ugyan nehéz jellemzést adni; ovális arc, kissé beesett a hiányos fogak miatt. A szeme világoskék, haja csak körül egy kevéske, A nadrágjára egészen pontosan emlékszem, egyrészt, mert jól megfigyeltem, hiszen arról beszélt az öreg, másrészt azért, mert feltűnő volt a nadrágja. A színe világosszürke, csíkok szabdalták hosszanti irányban. A színe azonban mégcsak hagyján, ellenben a szára! Alul lehetett körülbelül 50-es méret, hajazta az úgynevezett tengerész nadrágok bőségét. Két deci bort kértem és én is a falnak támaszkodtam. Az öreg pohara félig volt, társáé is. Annak panaszkodott a nadrág miatt, amelyért újból sérelem érte, sőt mi több, kigúnyolás, megaláztatás. Az elmúlt tíz esztendő során éppen kétszer érte sérelem, két nadrág miatt. Az előbbit, — a tíz évvel ezelőttit, — mint ahogyan minden nadrágját és másféle ruhadarabját az ócskapiacon szerezte be. Az a nadrág valamikor jobb napokat látott, egy katonatiszté volt, aki a monarchia közös hadseregében szolgált őrnagyi rendfokozattal. Az a nadrág hajtóka nélküli volt és az alja nem lehetett több 20 centinél. A cipőjén keresztül nem is tudta felhúzni, először a nadrágot kellett magára vennie, s csak utána a cipőt. Ilyen nadrágot szeretett volna tizennyolc éves korában vásárolni, mert akkoriban került divatba, következésképp az ócskapiacon azidőben hiánycikknek számított. Jó harminc év után teljesült régi vágya: megszerezte a legénykori divat hamisítatlan példányát, s vele együtt a kellemetlenséget is. Tíz évvel ezelőtt is, — mint minden évben és minden nap — a Séta-téri pohara- zóba igyekezett. Mellette négy-öt fiatal fiú vihogott el: öltözetük a — Mindjárt szólok.,T — Nem kell. Az idegeneket szokás bejelenteni. Félretolta az útból. — Vár engem — mondta. — Vár... A láiny szabadulni próbált a kezéből. — Az más. Nem tudtam... Bocsánat... . Most vette csak észre, milyen hatalmas az igazgató szobája. Egy zöld színű, furcsán-puha szőnyegen kellett végigmennie. Az igazgató háttal állt neki, egy irat- szekrény előtt, s csak akkor fordult még mikor közvetlen melléje ért. Arca merev volt, s erről eszébe jutott a bírósági tárgyalás, és a porcelánképű idegenek. Érezte, hogy megfeszül valami a torkában, de nem akarta, hogy rossz kedve legyen. — Szervusz — mondta könnyedén. — Szervusz. Ácsai elvtárs. Az igazgató bóintott. — Letelt? Idegen volt a hangja is. — Igen. Ez az első utam... — Jól van. Ülj le! A kényelmes fotelek megzavarták. Állni valahogy jobban szeretett. Szemtől szembe. Az igazgató hangja is más 'lett. Csendes volt. szelíd, de más, mint ahogy ő képzelte. — Mi a terved velem? — Majd megbeszéljük. — Ezért jöttem. — Természetesen rajtad múlik, — Hogy érted ezt? — Az emberek nem szeretnek. Mindent el kell követned... —- Eddig is ezt tettem! — De most másképpen. Egészen másképpen. Vagy tényleg nem érted? Úgy nem lehet. I^em szabad... — És persze most nehezebb is, hisz már nemcsak ők függnek majd tőled, hanem te is tőlük. Akik együtt dolgoznak, azok nincsenek egymás nélkül. ■— Hová akarsz küldeni? — A szegecselőbe. — De hisz ott Bécs elvtárs a csoportvezető .. . ! Az • igazgató letette a kezében legújabb divat szerint készült, 18-as, 20-as alsó mérettel. Végig mustrálták az öreget és ráfintorogtak: „Nézd a vén jampecet, csőnaciban... he, he, he...” Nyelt az öreg és morgott magában, úgy igyekezett rendre inteni a neveletlen ifjakat. Sértett önérzetében kétszer annyi bort ivott akkor, mint általában, amiért újabb kellemetlensége támadt. Hazafelé menet ő maga is hangoskodott, a nagykaput kétszer vágta be, mivel az első csukásban nem volt egészen biztos. A házmester és két lakó ajtót nyitott, mire felverték azokat is, akik az ajtónyitásra nem ébredtek fel. Emiatt a főbérlője felmondta a lakását. . Az újabb lakás, amelyet elsején foglalt el öt perccel távolabb esett a borkóstolótól, mint az előző. (Az öreg kiszámította, hogy emiatt mennyivel emelkedett a rezsije, — ugyanis a számolás erős oldalához tartozott, jól is tudott számolni, s azt vallotta, hogy akinek kisebb a jövedelme, az jobban számol, mint az, akinek sok a pénze.) Ilyen kellemetlenségek után az öreg óvakodott a legújabb divattól, a nadrágjából is kiengedett két centimétert, többet nem lehetett mivel csak annyi volt a beszegés. Persze a közös hadsereg tartalékos tisztjének volt nadrágja sem örökéletű. A később rákerült foltokkal együtt éppen tíz esztendeig szolgálta az öreget, aki tudott vigyázni minden ruhaneműjére. Az augusztusi országos vásárra azzal a szándékkal indult, hogy kicseréli a már teljesen hasznavehetetlen nadrágját. Egyik ócskás előtt sok jó nadrágot látott, köztük olyat is, amilyet húsz évvel ezelőtt szeretett tartott iratokat. — Igen. — És én.. a ? — Te szegecselő leszek Ma már nem emlékszik, lehet, hogy káromkodott. Az is lehet, hogy ganénak nevezte az igazgatót. Minden lehet. Bevágta maga mögött az ajtót, s bár minden dühe és megaláztatása benne volt ebben a görcsös rándulásban, az nem csattant: felfogta a hangot a súlyos kárpitozás. Ezt szerette volna elmondani az embereknek, akkor, két éve. Ült az asztalnál, bámulta a színes műanyaglapot, s bár nem érezte a bor ízét, percek alatt kiürített egy hétdecist. Már esteledett, egyre többen jöttek. Zajok vették körül. Poharak ütődtek egymáshoz, gyufa sercent, szavak botlottak egymásba. Valaki megérintette a karját; — Bocsánat. Szabad leülni? Felemelte a fejét. — Hogyne; Tessék. Telepedjen csak le. Szerette volna átfogni ennek az embernek a vállát, akiről semmit sem tudott, bár zavaróan ismerősnek találta az arcát, maga mellé akarta húzni a székét, tölteni a poharába, s mesélni neki, elmondani mindent, mindent, mindent. — Tessék. Üljön csak le.. 1 Az ember azonban arrább húzódott, még a szokásos köszönetét se mormogta el. Arca fehér volt, s neki megint a bíróság jutott az eszébe, s bár tudta, hogy ez mindennél nagyobb hülyeség, úgy érezte, hogy ez az ember volt a bíró. Most már nem bántja a magány. Mióta megvette a kocsit, nincs szüksége arra, hogy hallgassák, s arra se, hogy szóljanak hozzá. És az sem érdekli, hogy milyen munkát kell végeznie. Végig botorkált a szűk, üres utcán, nézte a gyér fényű villanyokat, s arra gondolt, hogy ma egy kicsit többet ivott a szokottnál. Talán lassabban is azért ment, ezért bámészkodott ilyen ráérősen: ismerte magát, tudta, volna magáénak mondani. Most ott hevertek az ócskás előtt. Meg is vásárolta, alku nékül vette meg a kiszemelt világosszürke, csíkos nadrágot, amelynek az alja körülbelül 50-es lehetett. Nagy megnyugvással és egyenes derékkal igyekezett estefelé megszokott poharazójába. Megint összetalálkozott négy-öt fiatallal, kiknek öltözete a legújabb divat szerint készült: széles volt a nadrágjuk alja, lehetett vagy ötvenes méret. Végigmustrálták az öreget és rája fintorogtak: „Nézd a vén bőrhajú huligánt párhuzam náciban... he, he, he...” Nyelt az öreg és morgott magában, úgy igyekezett rendre inteni a neveletlen ifjakat, önérzetében sértve érezte magát, s bánatában kétszer annyi bort ivott meg a poharazóban mint amennyit általában szokott, amiért újabb kellemetlensége támadt. Hangoskodás. Ajtócsapkodás. Házmester, szomszédok. Felmondás. Csak a város melletti telepen talált megfelelő albérletet. Már az első napon konstatálta, hogy éppen tíz perccel került távolabb a poharazótól, mint az előző időben volt. Az öreg kiszámította, — mivel a számolás az erős oldalához tartozott, — hogy ezután már csak tizenöt évenként tud nadrágot vásárolni, mert a rezsije roppant mód emelkedett'. A számolás közben arra is rájött, hogy ha csak tizenöt évenként vásárol az ócskapiacon nadrágot, olyan periódusokhoz érkezik a nadrág divatja, hogy az ócskapiacon lelhető készlet nem lesz szinkronban a divatszalonod legfrissebb termékeivel. A lelkiállapota is megnyugodott és nem fogadta el társai invitálását az újabb pohárra. Csendesen érkezett haza, az ajtót halkan csukta be maga után. GAZDAGH ISTVÁN hogy mire végigér ezen a nyomorult sikátoron, mindennek el kell múlnia: a szédülésnek is, a bizonytalanságnak is, és az emlékeknek is; .. A kocsit minden este a keresztutcában hagyta. Sok italmérés volt a városban, olyan is, ahová elegánsan beállhatott volna a kocsival, de csak idejött, maga sem tudta, miért; lezárta az ajtókat, s mikor eljött a záróra, végigbotor- kájt a sötét sikátoron. Mikor az utca végére ért, már nem érdekelték a fények. Most érezte csak, milyen nehezek a lábai. Egyedül volt. A sarkon megállt, körülnézett. Az utcák sötétek voltak és néptelenek. Egészen néptelenek. Most vette csak észre. És akkor meglátta az árnyaikat. Négyféléi jöttek. Megdermedt, figyelte, amint közelednek. Keze megszokott mozdulattal farzsebére csúszott, de eszébe jutott, hogy hiába, nincs értelme. A kocsihoz szaladt, benyomta az önindítót. Hatalmas lendülettel indult, kifordult a mellékutcából, végigszáguldott a városon, s nem nézett hátra. Tudta, hogy az árnyakat nem lehet elhagyni. Lábát nem vette le a gázról. Néha azt hitte, a sebesség feloldja benne ezeket az évek óta tartó megmagyarázhatatlan görcsöket. Fülében zúgott a szél. Már a szerpentinen járt, de nem lassított. A kanyargó útról látni lehetett a várost, a színes neonfényeket és a toronydarukat. A daruk csúcsán villanyok égtek, s üstökösként úsztak az égen, amint fordult a gém. De ő csak az utat nézte. A fehér korlátokat, melyekről tudta, hogy húszméteres szakadék lapul mögöttük. És a lábát nem vette le a gázról. Akkor sem, mikor látfa, hogy a reflektorok fehér csóvája megakad a korlát oszlopain. Keze ugyan megrándult, görcsösen a kormányra tapadt, de akkor eszébe jutott, hogy eddig még sohasem érzett szánalmat, akkor se ha ropogtak a csontok, s ettől eler- nyedtek az ujjai és megnyugodott. BÉKÉS SÁNDOR: I Mire kellett az idő? Az idő sok mindenre elmehet. A munka éppúgy viheti, mint az olvasás, az írás, vagy a beszéd, de eltelhet csak úgy, magától is. De mégha ennyire természetes is az idő múlása, gyakran egy-egy konkrét eset kapcsán mégis megkérdezzük: Mire kellett, mire ment el annyi idő? Mondjuk az a több %xint két esztendő, amit a kismányoki művelődési ház felújítására fordítottak. Logikusan a válasz így hangzik: Természetesen arra, hogy közben tető alá hozzák, bepucolják, befessék, lepadlózzák és berendezzék a kis- mányokiak százszemélyes művelődési otthonát. Azért gondolkodhat így mindenki, mert a gondolatsort eképpen indítja: kis faluról van szó, ennélfogva< nem lehet nagy az a ház sem. Csalódást kell azonban kelteni, mert bármennyire kicsi is, még- sincs készen, pedig eltelt rengeteg idő, számszerint 775 nap. A kezdést követő eseményekről egy iskolai dolgozat, számos jegyzőkönyv és még több levél szól. A dolgozatot valamelyik tavaszi hónapban "'felhasználtuk. "A kismányoki Déva-vára című cikkünkben idéztünk belőle. A jegy-, zőkönyvből nem idézünk semmit, mindössze annyit említünk meg, hogy a legutolsóban felsorolták a korrigálásra váró hiányosságokat. A levelek közül csak egyet említünk. Azt, amelyikben Kristály Gyula, a községi tanács elnöke érthető türelmetlenséggel kérdezi: Az a lényeg, hogy elkészült-e, avagy nem a létesítmény, vagy az, hogy felvették az érte járó összegeket? Céloztunk már arra, hogy a kismányoki művelődési otthon felújítása tulajdonképpen kis munka volt. Mindössze „félmilliós nagyságrendet” képviselt. S póntosan azért, mert csak ilyen volt, ismét kérdezni kell: Miért kellett hozzá 775 nap? Válasz azonban nincs, az egyetlen csupán a művelődési otthon mostani állapota. Szabálytalanul, engedély nélkül használják. Erre azonban rákényszerülnek, mert nem tudhatják, hogy a régi otthon mennyezete mikor szakad, esetleg a bent ülők nyakába. Túl naigy biztonságban az új művelődési otthonban sincsenek. Az ajtót nem lehet bezárni, de ez több, hogy a fűtési idény kezdetével a tetőszerkezet bármelyik percben meggyulladhat. Nem tudni miért, de a kéményt i körülkeretezték. Rendelkezésünkre állnak a kővetkezők: 775 nap és egy majdnem kész művelődési otthon. Ha egyedül álló lenne ez az egy eset, akkor csak megcsóválnánk a fejünket, hogy ejnye-ejnye, valaki, valahol elszámolta magát. Ám, nem is olyan régen számoltunk be olvasóinknak a bonyhádi általános iskola napközijének konyhájáról, ahol ugyancsak senki sem tartotta számon a határidőket. Korábban pedig a dombóvári leánydiákotthon véletlenül sem irigylésre méltó helyzetéről esett szó —, hogy csak kapásból említsünk néhányat. Mindegyiknél indokolt volt a kérdés: Esztendőket fordítottak építésre, felújításra, de még mindig hiányzik valami. Mire kellett az a teménytelen idő? Azt persze tudjuk, hogy nem könnyű az építők helyzete sem. Hol a munkaerő hiányzik, hol az anyag, hol pedig a szállítás körül vannak bajok. Időnként azonban úgy tűnik, mintha természetes rend lenne, hogy egy építkezés, vagy felújítás csak jóval a határidő után készül el. A kis kitérő után egy rövid ideig maradjunk még a kismá- nyoki művelődési otthonnál. Néhány napja, amikor ott jártunk, tekintélyes levélhalmaz tanúskodott a kálváriájáról. Annak persze lehet örülni, hogy a majdnem kész állapot valamilyen nyugvópontot jelent, és a papírok nem szaporodnak tovább. Örömünkben azonban zavar többek között az olvasóterem. Ismeretlen okok miatt a falakon elhelyezett konnektorokból eltűnt az áram. Lehet, hogy nincs vezeték a fáiban? Nem bontottuk ki, nem tudhatjuk. Július hó 14-én az építők kérték a tanácsot, „jelentse készre” a munkát. Ez persze nem történt meg. A helyi tanács két év alatt rengeteget tanult. Most már csak egy kérdés hiányzik. Miért szükséges ilyen hosszú tanoncidö. s miért kell két év után is azon vitatkozni még, ki követte el a hibát, és egyáltalán miért kell 775 nap egy olyan kismányoki még hagyján. Az is elmenne a szabású művelődési otthon fel* többi között, hogy az előcsarnok újításához? mennyezete jó nagy területen beázik. Az azonban a legidegesí- SZOLNOKI ISTVÁN MAKSZIM RILSZKIJ: DALOK Ha ismert hangok zengik drága Szülőhazámnak énekét, Úgy érzem, mintha réten járva, Gyógyító füvet gyűjtenék. Hallok munkát és messzi harcot, Búgó kacajt és jajsikolyt .— Látom nagy népem: izzó arcok És tenger vér, mely érte folyt. Es zeng a lányok tiszta vágya, És peng a meglendült kasza — Feltámad szívem ifjúsága, Uj, fényes hajnal hív haza. Hazám dalát rajongva hallom, De mégsem szédülök bele, Sőt újjongok. ha zeng más hangon Más föld baráti éneke. Mert nincs sehol oly nemzet, és tán Sohasem élt oly árva nép, Mely — bár a messzi múltban — némán Tengette volna életét. Hányféle hang! Minő gazdagság! , Akár Földünk színárnyai! De mindet egy dallá olvasztják Az ember ősi álmai: Szorgos kezek hogy összefognak, Csatákban eggyéforrt szivek ... A munkában csitult dal-szomjat Szeresd, mint hű nővéredet! Minden hangban, minden beszédben Keresd ama jövő színét, Midőn kigyullad majd felhőtlen Szeretet fényétől az ég. Radó György fordítása.
