Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-15 / 216. szám

< 4 TOLNA MEGYEI NÉPŰJSÁG 1964. szeptember 15; Mikes Györgyi LEFU SZATIRIKUS KISREGÉNV A SZEKSZÁRDI BOR u, „Mit adhatnék még?” Egy tizenöt év körüli fiú állan­dóan ott settenkedett körülötte. „Ennek is kellene adni vala­mit... De már mindent odaad­tam... Hopp, még nem mindent!” Félrehívta a fiút és kezébe csúsztatta Hédiké három fény­képét. — A mamádnak ne mutasd meg őket! — súgta a fülébe. A fiú ránézett a képekre és elvörösödött. Amikor már nem volt mit szétosztania, levette az álbaju­szát és azt is odaadta valaki­nek. Frenetikus sikert aratott. * Másnap reggel Alois Sigfried Maria Alexander Poppenheim fütyürészve lépett ki a szálloda kapuján. Hirtelen egy kéz ne­hezedett a vállára. — Géza bácsi, te vagy az? Nevetve hátranézett. Két komortekintetű férfi állt a hátamögött. Nem voltak roko­noka * A kánikula véget ért. A Me­teorológiai Intézet már régóta esőt, viharos szelet jósolt, és most végre igaza lett. Esett az eső és viharos szél hajlítgatta a fákat, dobálta a tetőcserepeket, sőt a Vörösmarty téren még egy telefonfülkével is el játszadozott. Mr. Varga egy öreg Renault ko­csiban üldögélt, szemközt azzal a házzal, amelyben Zimányi lakott, és hol az órájára, hol a ház ka­pujára nézett. Az ügynök ideges volt. Cigarettáról cigarettára gyújtott. Időnként megtörülte az ablakot, hogy jobban lásson. „Félsz? — kérdezte önmagától. — Nem, nem félek. Az akció sike­rülni fog. Nyolc órakor kijön a vegyész, körülnéz, keresi a ko­csiját, de az nem jön, erről gon­doskodtam. Ekkor odamegyek hozzá és tüzet kérek. Aztán elő­szedem a klóroformos kendőt... A többi már gyerekjáték... Az a marha Kiss lebukott, pedig neki sokkal könnyebb feladata volt... Szétosztogatta a felszerelését... A gombfényképezőgép, amelyet az egyik rokon azonnal eladott, fel­keltette a rendőrség figyelmét... A marha! Megérdemli a sorsát! Fel akart vágni a rokonok előtt...” Az órájára nézett. Pontosan nyolc óra. A kapuban megjelent a vegyész és körülnézett. A ko­csija nem volt sehol. Bosszan­kodva csóválta a fejét, majd be­húzódott a kapuba. Varga azon­nal kiszállt a kocsijából és át­szaladt az utcán — a szél az arcába verte az esőt — be a kapu alá, ahol Zimányi várako­zott türelmetlenül, fel alá sétál­va. — Szabad egy kis tüzet? — kérdezte a kém, ujjai között ci­garettával. — Sajnos, nem dohányzom. „Püff neki! — gondolta Mr. Varga. — Most mit csináljak? Nem dohányzik!” A következő pillanatban elő­rántotta a kloroformos kendőt és Zimányi arcához tapasztotta; A vegyész védekezett egy dara­big, aztán elcsendesedett és a kém karjai közé esett. Midőn magához tért, egy tel­jesen üres szobában találta ma­gát, ahol egyetlen bútordarab sem volt. A mennyezeten gipsz-rózsák. Az ablakon rács. Az egyik csu­pasz falon teve alakú penészfolt. „Vajon hol lehetek? És ho­gyan kerültem ide? Tudom már... Engem elraboltak... De ki? És miért?” Nemsokára nyílt az ajtó és pisztollyal a kezében belépett Mr. Varga. — Magához tért? Remek! Ak­kor most elbeszélgetünk egy ki­csit... — Ki maga és mit akar? — pattant fel Zimányi. — Csak semmi idegeskedés! Hogy én ki vagyok, az nem fon­tos. De azt megmondhatom, hogy mit akarok: A Lefu 156-os gáz képletét. — Minek az magának? — Szenvedélyes képletgyűjtő vagyok. „Hiszen ez egy kém! Egy va­lódi kém!” — Itt a papír és a ceruza... Egy órát adok magának! Egy óra múlva visszajövök! „De sok ilyen filmet láttam már a televízióban, moziban — gondolta Zimányi. — Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer én is... De most mit tegyek? Semmit... A végén úgyis meg­mentenek... Légy teljesen nyu­godt! Az utolsó percben úgyis befut a rendőrség és megmente­nek... A kémfilmek mindig így végződnek...” Egy óra múlva a kém vissza­jött. A pisztoly most is ott volt a kezében. — Na, megcsinálta? — Eszembe sincs! — válaszol­ta fölényesen a kutató. — Uugy? — Úgy. — Álljon a falhoz! — Kérem, ahogy parancsol­ja... — Ebben a pisztolyban hat go­lyó van... — Szabad megnéznem? Még sohasem láttam revolvert... „Jó idegzetű pasas — gondolta Mr. Varga. — Azt hittem, hogy egy begyulladt, nyamvadt tudóssal lesz dolgom.” — Álljon a falhoz! — így jó lesz? A kém lenyomta a ravaszt. Dörrenés. Füst. Zimányi érezte, hogy a jobb füle mellett süvít el a golyó. Lehunyta a szemét. „Meg fognak menteni! Türelem! — bíztatta magát. — Az utolsó pillanatban itt lesz a rendőrség. Ne idegeskedj!” — Még öt golyó van a pisztoly­ban. Nem gondolta meg magát? — Nem. — Oké. Bumm! Most a bal füle mellett süvített el a golyó. — Leírja nekem a képletet? — Nem. — Jól meggondolta? — Jól meggondoltam. Bumm! A golyó a feje fölött fúródott a falba. Érezte, hogy vakolat hullik a fejére. „Ennek a fickónak drótkötél­ből vannak az idegei — mondta magában a kém. — Vagy egyál­talán nincsenek is idegei.” Eldördült a negyedik lövés, majd az ötödik. Bumm! Bumm! Az egyik golyó Zimányi bal ci­pőjének orra előtt ment be a padlóba, a másik a jobb cipő előtt. — Már csak egy golyó van a pisztolyomban, de ez a szívébe megy, ha nem hajlandó leírni a képletet! — Nem írom le! „Ez az én formám — siránko­zott Mr. Varga. — Pont egy ilyen pofával kellett találkoz­Anzelm Hüttenbrenner osztrák zeneszerző szilveszteri dalt kom­ponált 1818 újesztendejének éjje­lére. egy ismerős Tolna megyei földbirtokosnak. A dal meglepően sikerült, a megrendelő nagyon meg volt elégedve. Amikor a tiszteletdíj iránt érdeklődött, a zeneszerző kijelentette, hogy ba­ráti szívességet akart tenni a kis kompozícióval, tehát nem fogad el pénzt. Gavallérságát nem bánta meg. mert pénz helyett egy kis hordó bort kapott. Valódi szekszárdit, óbort, feke­tét. erőset. Amikor a becses küldemény megérkezett a zeneszerző meg­hívta vacsorára néhány barátját, köztük Franz Schubertét is. aki éppen aznap olvasta egy vele csaknem azonos nevű költő: Franz Schubart versesköletét. amelyben dalszövegeket keresett. Talált is néhányat, s ezek közül az egyik egész nap igen élénken foglal­koztatta a zeneköltőt. Este is ezen járt az esze. de azért nem feled­A kukoricások nemcsak a vad­disznókat, hanem a Tolna megyei erdők más állatait is csalogatják. A tamási erdőkből a borzok is kijárnak csemegézni a kukorica­földekre. A medveszerű kis álla­tok most váltottak téli bundát, s némelyikük húsz kilósnál kövé­rebbre is meghízik a kukorica be­takarításáig. Ezt természetesen az emberek, a hivatásos vadászok és csőszök igyekeznek megelőzni. A rácvölgyi erdő körül például öt borzot ejtettek el — köztük kettőt nőm... Ilyen pechem is csak ne­kem lehet... — Harminc másodpercet adok... „Mi lesz, ha nem mentenek meg az utolsó pillanatban? — gondolta ijedten a vegyész. — Á, az nem létezik... Az teljesen szabálytalan lenne.” — Huszonöt másodperc! — az ügynök idegesen rágta a szája szélét. — Húsz... tizenöt... tíz... „Még tíz másodperc. Igazán jö­hetne már a rendőrség. Miért várnak mindig az utolsó pilla­natig?” — Nyolc... hét... hat... Zimányi a feleségére gondolt. „Szeretlek, Emmike, és bocsáss meg nekem!” — öt másodperc... három... ket­tő.;; „Még két másodperc, aztán mindenné* vége...” A kém nagyokat nyelt. A ke­ze remegett, torka kiszáradt. — Egy másodperc! kezeit meg az evésről és ivásról sem. Nagyon ízlett neki az addig ismeretlen, erős szekszárdi bor, amely az egész társaságot na­gyon vidám kedvre hangolta. Pontban éjfélkor, amikor a régi zenélő óra elütötte a tizenket­tőt. Schubert fölállt, és az ebédlőasztaltól az íróasztalhoz ment. Kottapapírost vett elő a zsebéből, tollat, tintát szedett elő. s míg a többiek zajosan folytat­ták az evést, ivást, ő írni kezdeti. Múltak a percek, ürültek a poharak és Schubert egyre csak írt. írt. A mulatozók zaja nem bántotta. Nem hallott ő ilyenkor semmiféle külső zajt. hallása egé­szen befelé irányult. Csak a lel­kében zsongó melódiát ha lottá. Jó fél óra múlva fölállt, be­fejezte a munkát. És megszületett a „Forelle”, magyarul „A pisztráng”, Franz Schubert egyik legszebb dala. A jó szekszárdi bor hatása alatt... Révész Tibor kutyák segítségével — a kukori­caföldeken a napokban. Eddig példátlan esetre is felfi­gyelhettek a vadászok: a mókusok igen nagy előszeretettel látogat­ják a gyulaji vadgazdaság kuko- ricagóréját. A lompos farkú rág- ! csálók annyira rákaptak a kuko­ricára, hogy dróthálóval kényte­lenek elzárni tőlük a górét. A kedves állatok legszebb példá­nyait azonban megkímélik a va­dászok, nem lövik le, hiszen han­gulatossá teszik az erdőt. Felemelte a pisztolyt és cél­zott... Abban a pillanatban kitárult az ajtó és megjelent a rendőr­ség. Mr. Varga kiejtette kezé­ből a revolvert, és felemelte a karját. * A rendőrséget Emmike riasz­totta, aki az ablakból látta, ho­gyan cipelik el a férjét. — Szeretlek, drágám! — mond­ta Zimányi. — Nagyon szeret­lek! — Remélem, nem a Lefu 156 beszél belőled? ' A vegyész nevetve szorította magához az asszonyt. * A tudósok talán még ma is vi­tatkoznak, talán még most sem döntötték el, hogy szükség van-e Lefu-gázra, vagy nincs szükség. Kérem, kedves olvasóim, dönt­sék el Önök! (Vége.) EGRI CSILLAGOK • Feldolgozta : Márhusz László m Rajzolta: Zórád Ernő Borzvadászat a kukoricásban, mókusok a gáréban (—bs—) ÍOLC ESZIENDíf fOLYT EL. WOS KIRÁLY Pmeghalt: W \h ftfMZETOfCiWCS VEZÉRE. SmSEn imAWQÍMO­pdiöakA&I német miMói, pZOiO-E JQBBWfr“ GÁBOR PAP ES GERGELY ÉJSZAKA ALAAKNAZTAK A MECSEK ORSZÁGÚTjJÍT. HŐSÜNK ÍGY EZEN A HAJNALON RENKIYÜLI NAPRA ÉBREDT: MAG AT A TOROK CSÁ­SZÁRT REPÍTIK FEL A, PARADICSOMBA. GERGELY MÁR ÚTRAKESZEN ÁLLT, AMJKOR ESZ REVETTE AZ ASZTALON HEVERŐ LEVELET.. cf«faffs GERGELY LÁTNI AKARTA A EZEK TÖRÖK SEREGET A, TÖRÖK , f BUDÁT SZOLGÁVAL, TULIPÁNNÁL GA- l AKARJAK! BOR PAP UTÁN SIETETT. HOSSZÚ ÓRÁKON KERESZTÜL VONULT A TÖRÖK SEREG AZ ALÁAKNÁZOTT ÚTON... KOR A SZULTÁN A SZIKLÁHOZ ÉRT

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents