Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG I ULTURÁLIS MELLÉKLETE MW Ivó Ándriea * A'RCÖK A csillagos éggel meg az em- béri arccal nem tud. betelni a szem. Az arc virága annak a növénynek, melyet embernek nevezünk . Örök mozgásban lévő virág: a nevetéstől, rajongástól, vagy mélabútól a csüggedésig, a holt természet mozdulatlanságáig folytan változtatja vonásait. Számomra, mióta az eszemet tudom, az emberi arc volt mindig a legvonzóbb, a legtündöklőbb paránya környező kis világomnak. Emlékszem tájakra és városokra, de az emberi arcok — akár ébren láttam őket. akár álmomban — maguktól bukkannak fel. s kínosan sokáig, vagy fájdalmasan rövid ideig időznek lelki szemeim előtt; gyakran velem együtt élnek. vagy szeszélyesen eltűnnek végképp és mi sem idézheti őket vissza emlékezetembe. Az emberi arcokban tükröződik a világ minden útja, az emberiség minden képzete és cselekedete, minden vágya és szüksége, az ember vágya és esélye, mindaz, ami megtartja és emeli őt, minden, ami lerontja és vesztébe dönti, az is, amiről ébren álmodik, s ami csak nagyritkán válik valóra, de ha mégis, akkor benne ölt formát, az emberi arcban nyer kifejezést. Hajlott korú paraszt. Arcát a munka, a földdel járó gond, az időjárás viszontagságai barázdálják keresztül-kasul. A fogak ösz- szeszorításá, ’ a görcsös erőlködés, a hunyorgás és pillogatás. amint a szemek és arcizmok is védekeznek a könyörtelen hőség, a fagy, és hóvihar ellen: kusza barázdákat rajzol a parasztarca, mely lassacskán magára ölti barna, vagy sárga színét a földnek, melynek untalanul görnyedez fölébe. És mire a parasztember betölti életének negyvenedik évét, arca már másíthatatlanul befejezett. Bőre kemény és barna, vonásai élesen kirajzollak. Ádámcsutkája kiugró, nyaka ráncos, és erős. A két szem nem néz már teljesen párhuzamosan: kissé a maga útján jár mindenik. Minden vonása kialakult, és egymástól elhatárolt már: az érett évek egyensúlya és nyugalma az egész arcon. • életkort nem lehet megállapítani erről az arcról, mely szelíd bár- gy óságon kívül aligha árui el egyebet. Megvan rajta minden, csak éppen közös kifejezés nélkül, az' egy nyomorúságot kivéve. Ami nem betegség, nem is éhség, nem szegénység, hanem mindez együtt, nemzedékről nemzedékre felhalmozódva, s belesürítve azel- esettségbe, melynek száz meg száz oka van, s ezért se orvossága, se neve... — Miért? Mire a gazda nyugodtan és kurtán: „Nincs rád szükségem.” „Nincs rám szüksége, tudom, nincs rám szüksége” — feleli az ajtó előtt álló megsemmisült ember alázatosan, aki az általunk taposott földnél is alacsonyabb. Hu- nyászkodásábam nem is a gazdagja előtt álázkodik szinte, hanem a százados, beláthatatlan nyomor előtt mélységesen. „Nincs rám szüksége” — ismétli meg. tétován, mintha két egyszerű fogalmat sem tudna összekapcsolni, sem következtetésre jutni, s így hát szomorúan. tompán hozzáfűzi: „Már mért küldene el?” A beszélgetés folytatását, vagy a dűlőrejutást — ha volt egyáltalán — nem jegyeztem meg. Bennem így rögzítődött örökre a gazda és a napszámos, amint állnak az ajtóban. a novemberi szélben: az egyik háttal, a másik velem szemközt, arcán az emberi nyomorúsággal. amit leírni, sem kitörülni az emlékezetemből, nem lehet. • i Meg egy arc. — „Ments isten!” — mondja valaki. A hang nem a vázolandó arcot hagyja el, hanem valamelyikét a hajlott hátú asszonyok közül, akik az udvaron álldogálnak s fejüket összedugva súgnak- búgnak. Ezt az arcot nem kíséri hang, se mozdulat: némának és mozdulatlannak látom. Színésznő volt. Egy emeleten lakott velünk. Nyolc vagy kilenc éves lehettem. A csinos nő el-el- küldött olykor hol cigarettáért, hol a postára, egy-egy feladandó levéllel. Jutalmam egy szem illatos nagy bonbon volt mindig a varázsdobozból. no meg a művésznő jelenléte. Mert olykor megengedte, hogy elüldögéljek nála. a pamlag tövében, a sárga bársonyülőkén. Ha odahaza volt, rendszerint azon a pamlagon hevert. Én meg csak ültem és rajongással néztem az arcát, kissé csüggetegen is, hogy többé soha el ne felejtsem. Kifejezésében valami álmatag szórakozottság borongott/ holott a szemek uralták azt az arcot. A sötét, nem egészen fekete szemek, melyeket ismeretlen forrásból sugárzó fények hol zafirkék, hol lángarany visszfénye hatott át. Majd egy- egy pillanatra kialudt az a fény és a kissé dülledt szemek megfakultak, mint az antik szobroké. Ritka szép csillogású, csaknem mozdulatlan volt az a szempár, s belülről világította meg és oltotta ki tulajdonosa rejtelmesen, a csupán általa ismert rendezői szabályok szerint: mert mintha nem is nézni és látni akartak volna azok a szemek, hanem másokat elvakítani, elkápráztatni, megbűvölni. Ártatlan gyermeki csodálattal néztem, de nem sokáig láthattam azt a szempárt. Még ugyanabban az évben, hogy odaköltözött, meggyilkolták a művésznőt. Az udvaron súgtak-búgtak az asszonyok. „Ments isten!” Az egyetlen ami a művésznőből még sokáig megmaradt: a tüneményesen szép szempár. * És így sorjában, egyik arc a másik után. Szeretnék mindegyikről mondani valamit, csak egy pillanatra megállítani mind. de mielőtt rájuk nyitnám fürkésző szememet, már homályba vész ez is eltűnik áz is. Aztán mások villannak elém, egymást előzve, tolongva, lebegve, versenyt válogatják egymást — és mind, mind belémhatolnak. Kezdet és vég nélküli megvilágított szalagon vonulnak átal az emberi arcok s én beleveszem e sokaság forgatagába, némán és alaktalanul, mint kavargó hóviharba. Dudás Kálmán fordítása. Németkéren hallottam az alábbi esetet: Szabadságra ment egy tehenész, s ahogy az ilyenkor szokásos, mást állítottak a helyére. Az első napon nem történt semmi, a másodikon azonban meglepetéssel tapasztalták, hogy az újdonsült tehenész száz literrel többet fejt a gondjaira bízott tehenektől, mint elődje. Találgatni kezdtek, de a többlet eredetéi nem találtak. Nem változott a takarmány. az etetés ideje, és módja sem. Viszont változott a tehenész. Száz liter tej aránylag nem sok. Am, ha ezt kivetítjük tíz, vagy száz közös gazdaságra, bizony olyan mennyiséget kapunk, amelyikre még gondolni is jó. És mindjárt kérdező gondolataink szüleinek. Mi a magyarázata. hogy a kevesebb megszaporodik, hogyan lehetséges. hogy változatlan létszámú tehéntől egyik tehenész többet fej, mint a másik? A válasz túlnő a közös gazdaságok keretein, országos érvényűvé válik. Ha ugyanis a dolgainkat nézzük, gyakran megállapítjuk: Mehetnének jobban, lehetne ennek az országnak több java a jelenleginél. S miért nincs, illetve miért nincsenek? Vicclapjaink kereskedelmi karikatúráinál gyakran látjuk, amikor az eladó megkérdezi a vevőt: Lehet két dekával több? Valahogy így kellene nekünk is kérdezni. Nem lehetne valamivel jobban, pontosabban, lelkiismerete sebbén? Csak egy icipicivel, néhány dekányival? Mert mintha itt lenne a hiba a németkéri esetnél és másoknál is: a lelkiismeretességnél, az alaposságnál, a pontosság körül. Vegyük csak az építkezéseket. Igaz, a munkaerőhiány és időnként a gépesítés alacsonyabb foka nehezíti a teljes ütem kibontakozását. De vajon ezek azok a tényezők, amelyek lerontják a minőséget? Ezektől még az elkészült épületekben lehetne kevesebb hiba. A vízcsap helyes és célszerű felszereléséhez. az ablakok, ajtók pontosabb beillesztéséhez vajmi kevés köze van a gépesítés fokának. Annál több azonban a művezető lelkiismeretes irányításának, a pontosabb munkavégzésnek, a nagyobb figyelemnek. Nincsenek számításaim róla, de meggyőződésem. hogy gyakran tetemes összegeket takaríthatnánk meg. ha mindenki igaz lelke szerint dolgozna. Nem így van azonban. Sőt, néha tapasztalható olyan vélemény sokaknál, amely szerint az a fontos, hogy a nap meg ne álljon. Elnéztem például a közelmúltban egyik hivatalunk munkarendjét, amennyiben rendnek lehet nevezni azt, amit Latiam. A reggel beszélgetéssel kezdődött, ami belenyúlt a délidéibe időközben a fiókból megreggeliztek, megtízóraiztak, s az ügyek intézésére tulajdonképpen csak délutáni került néhány lyukas óra. Akkor támadt a gondolat bennem: Szeretném látni ezeket az embereket olyankor, amikor maguknak csinálnak valamit, vagy mondjuk maszekolnak a szomszédnak... Rengeteget beszélünk mostanában arról, hogy gyakran azért csinálunk drágán valamit, mert amikor elkészül, kiderül róla, hogy rossz. Egyszóval: seiejt. Keressük a hibákat. Nézzük a tervezők munkáját, a kivitelezőkét, s mindenki másét. Időnként meg is találjuk az okokat. Érdekes módon a legtöbb esetben nem a gép, hanem az ember a hibás. -Az, aki úgy vélekedik, rá csak az tartozik, hogy minél előbb és minél könnyebben végezzen valamivel. A szemlélet nagyon veszélyes, és felettébb drága. Veszélyes, mert a könnyebb kereset lehetőségét csilantja meg, és drága, mert a pontatlan, rossz minőségű munkára, a lógásra a társadalom fizet ra, annak kerül sokba Itt van például a bonyhádi napközis-konyha esete, amelyiknek van is kazánja, meg nincs is. Egyszer már leszállította a fővárosi üzem, de inkább ne tette volna. Ez akkor derült ki, amikor elkezdték beszerelni, s kitűnt, hogy a kazán használhatatlan, valamelyik alkatrésze eltörött. Az oda-visz- sza szállítás herce-hurcáját el lehetett volna kerülni, ha egy kicsit több lelkiismerettel, alaposabb figyelemmel végzik a be- és kirakodást. De pontosan ez hiányzott, s ma ennek a levét isszák, nem kis keserűséggel. Száz liter tejtől indultunk el, s elég messzire jutottunk. Egyről azonban még nem szóltunk, arról, hogy néha kényelmetlen a lelkiismeretes munkás, de méginkább a lelkiismeretes vezető helyzete. Könnyen strébernek, törleszkedönek minősítik, olyannak, aki nem hagyja keresni a másikat, elővigyázatosságával, kukacoskodásával felborítja a megszokott rendet. Azon persze a lógók, felelőtlen- kedők nem is vitatkoznak, hogy mi a megszokott rend. Alulmaradnának a vitában, mert a lelkiismereteseknek van igazuk. Ök ugyanis azok, akik előbb a szívükre és az eszükre hallgatnak. s úgy csinálják a köz dolgait is. mintha az kimondottan a sajátjuk lenne. SZOLNOKI ISTVÁN ■— Már mért küldene el? Ezt hallom, de látom is. Látom az öreg kádárműhelyt: elfeketült, kormos falakkal, az egymás he- gyén-hátán sorakozó hordók és a halom hulladék előtt törköly és száraz mag szétszórt törmelékével. Széles ajtajában a gazda. Csak a hátát látom, s méginkább a halinanadrágja két szárát, s tö- rökös félcipőjét. Alig vagyok hatéves, s egy jókora gerendán ülök. egy marék aszalt szilvával. Annál jobban látom a töpörödött napszámost. foltokban, rongyokban. Gúnyájából és tartásából ítélve ez az ember nem paraszt, nem városi munkás, nem koldus, és nem félkegyelmű. Nincs meghatározható helye a társadalomban. Arca is erre vall: főképpen az arca: ráncos és fakó. ha színnek mondható egyáltalán ez a szürkeség. Az IVO ANDRICS Nobel-dijas jugoszláv író. Trávnilíban szüléiéit 1892- ben. A szarajevói merénylet után, mint gimnazistát, börtönre ítélték. Jogi doktorátust szerzett Grácban, majd diplomataként működött 1941- ig. Két lírakötetén kívül számos no- vellagyűjteménye és négy regénye jelent meg eddig: a Híd a Drinán, a Trávniki krónika, a Kisasszony és Az elátkozott udvar. Valamennyit kiadták magyar nyelven is. . ,, Már régen nézem az ablakba karikázott külső világot; nézem, de csak futkározó gondolataimat látom, hiszen éjszaka van, homályos, holdvilágos éjszaka. Gondolataim meg-megakadnak, elröppennek egy pillanatra, aztán vissza se jönnek. — Mi zúg? Cséplő nem lehet, mert annak meleg bugását ezer más búgás között is megismerem, de hát akkor mi? Valamikor csak ágyúszóra, vagy cigánymuzsikára keltem volna fel ilyen készségesen, de most — hiszen nincs más dolgom — szépen felkelek, hogy megnézzem mi zúg. Szél! Tiszta, csillagos ég, az ég alján ijesztően fénylik a hold, a fák dermedten állnak és messze valahol félelmetesen zúg a szél. A fák lassan meghajolnak, összevonom köpenyem avult két szárnyát, mert hűvös lett egyszerre, eszembe jut, hogy „tegnap". még július volt, tikkadt hőség és ma már „kimegyünk a nyárból”. Elmúlt megint egy nap, egy hónap, egy év... Bemegyek a szobába és várom, hogy mit hoz a szél és korholom magam, hogy a nyár boruló arcából ezt előre nem tudtam. Hiszen éreztem, de nem álltam meg figyelmeztetésüknél és nem szóltam hozzájuk. — Nini, legyecskék, de elfogytatok! Nem mintha szeretném a legyet, de nem is haragszom rájuk, mert az nem árt a légynek, hiszen a méreg engem esz és nem a legyet. Szóval a legyek megfogyatkoztak és nem mászkáltak a fülemen az álom érkezésének pillanatában. És a partifecskéket is láttam tegnap a sürgönydróton, füzérben és arra gondoltam, mit érez kis talpuk az alattuk futkosó örömből és bánatból, amit az emberek küldöznek a drótban. Erre gondoltam, ahelyett, hogy régi barátsággal megkérdeztem volna: — Készültök, kis fecskék, készültök? Csak néztem őket szeretettel és buksi kis fejüket felém fordították, mint iskolában a gyerekek, s én nem szóltam hozzájuk. Hát ez a barátság? Ámbár, hiszen csak feledékenység volt... mert tudom, hogy még nem mennek. De azért illett volna. Vagy nem kellett volna" észre- vennem, hogy libabarátaim egy szép reggelen csúnyán megko- pasztva jelentek meg, hogy uzsonnakenyeremet elkunyerálják? Még pelyhes korukban magamhoz szoktattam őket, azóta, ha leülök a fölyóparton, egyszer csak ott vannak és azt mondják: — Lilili — lálálá... — ami anv- nyit jelent libanyelven, hogy: — Enni szeretnénk. És most milyen csúnyák! Az asszonyi önkény már előre levette róluk a párnába valót, még a hangjuk is más, és félóráig tanácskoznak a víz előtt, hogy bele- menjenek-e, yagy ne, mert meztelen bőrüknek hideg a víz. — Tiszteltetem a gazdátokat — mondom, mert nem ismerem gazdájukat — jól pocsékká tett benneteket! Na és a gólyák? Hát nem kellett volna észrevennem az idő múlását, amikor egyszerre csak egy pár helyett — öten szálltak le a réten? Ott pücskörésztek mellettem, bizalmas közelségben, mert tudták, hogy a dicséret nem marad el s ez a szülői szívnek jólesik. Mosolyogva néztem őket. — Gyönyörűek — szebbek, mint a tavalyiak... A családfő megvakarta csőre tövét, ami annyit jelentett, hogy: — Hát megtettük, amit lehetett. És kis nekifutással felszárnyaltak mind. mintha az öregek azt mondták Volna: — De azt nézd meg, hogy repülnek! Néztem, amíg felkanyarogtak a felhők alá, belátva egyszerre a messze tájat, melyet nemsokára itt hagynak. Mit éreznek vajon odafent és ösztönük mélyén van-e valami a jövő tavaszról? Keringtek a fiatalok s az öregek, a jelen s a jövő. És ma este! Nyitva az ablak, böngészgetek valami könyvben, csak úgy futólag. mint amikor fecske érinti a vizet, amikor megpendül valami a szívemben, az ablak alatt, a bokrok között, gondolataimban s az egész világon. Félénken, lágyan megszólalt a2 őszibogár kis citerája, nagy ünneppé téve ezt a napot s én az emlékek, s a nyár kakukfüves fejfájához hajtottam fejemet. Most már nyárvége van! Fekete István
