Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-13 / 215. szám
It t i Amire születni keli kísértés szele először a kőbástya tövén suhintotta meg, Károlyt. Valami terhet cipelt a présház felé. s még az út me- redekje előtt pihent egyet. Ledobván terhét, ráült, hátát a köveknek támasztotta. egyszerű arccal, s nagyon egyszerű gondolatokkal. Akkor haladtak el fönt a bástya fölött, s hallotta az emberek beszédét a budai zöldről. Mint ablakok közé zárt darázs, csakis az az egy dongott fejében, hogy a budai zöldre oda- fönt nem kerül sor novemberig. Egy szuszra tette meg a kapaszkodót, s csak a felső út sarkán zuhintotta le terhét. Ez az út kőhajításnyira Károlyék kicsi présházához ért, és ez szegte be arrafelé a gazdaság szoléit, amelyet kerítés helyett rnár itt csak a budai zöldek hadrendje védett. Állt, s kapkodta a levegőt Károly, akár apja, s belehunyorgatott az októberi napba, s a tó felé tüsszentett, mely mostan egész nyáriasan világított. Lelépett a tőkék közé. A harmadik—negyedik sorban vette észre: „Csak a fejem látszik ki”. Lépett még kettőt, s lehajolt, csípett erre, csípett arra. Egy-egy szemet minden fürtről. S arra gondolt: „Most egyáltalán nem látszom ki”. És: „Csakugyan érni kell ennek még egy kicsit”. Ilyen időjárással beérik az előbb is, mint ahogy gondolják. Apjának nem szólt. Apjának, aki tekintély volt néhány éve még a hegyközségben, de mostan semmi. És otthon is semmi, csak öreg házpásztor: csirkét etetni jó, de hegyet járni gyenge. Családjukban örökletes volt a szegénység. Hetediziglen, s valószínűleg az idők kezdete óta. Csak néhány nap múlva mondta: — Választják a hegyközséget, apám! Magának benne kell lenni a vezetőségben! Sok a zsi- yány a hegyben! Mondják a népek, hogy bezzeg, ha Károly bácsi vállalna valamit, mindjárt másképp lenne minden. Szóról szóra ezt szokta mondani az öreg magáról, amikor nem vállalt semmit a tavalyi tavaly előtti választások idején. S fia nem tudott kitalálni semmi újat. De esztendő távlatából a saját szavai megfogták az öreget. Egyik gondolat nem előzheti még a. másikat. S a cselekedet sem kerülhet az elhatározás elébe. Beválasztották. Ifjú Károly szüretelgetett a magukén. Nem siette el a dolgot. Némelykor naphosszat csak böngészett a levelek alatt. Ha elborult az ég, s a tó, megálltak, sőt visz- szavonultak a hegyet rohamozó szüretelők. S előnyomultak újra.a bazaltoszlopok felé, mihelyt kiderült az idő. Egyéb is történt. Akivel találkozott ifjú Károly, szóba vegyült azzal, holott máskor magának való, hallgatag. — Bűn-e poharanként mérni a saját termésű bort. útón-útfélen, s dupla áron? Feleltek neki így is, úgy js: Marhaság, hogy bűn! Mindenki azt csináljon a borával, amitakar! Hát még, aki bort csinál! Óraszám el tudott Károly egyféle dolgon töprengeni. Például, hogy ebbe a kádba pontosan mennyi fér bele. Szőlőből, cefréből és mustból. Külön-külön. Aztán a cukor. Várt az úton. hogy jöjjön valaki. — Ha savanyú, mondjuk a bor. Mennyi cukrot szabad beleolvasztani? Amíg nem veszik észre? Az mindenkinél más! Van. aki az édesért bolondul! Csak az apját nem kérdezte Károly. Mert áz öreg mindenkivel haragot tartott, akinél öt kiló cukornál többet lehetett sejteni. Bárkitől, csak az öregtől nem! Mindenki elítélte, a cukrot, de Károly most már látta, hamisak az emberek. Egyedül az öreg nem. Sajnos, neki meg nincsen igaza. Merthogy a bűnösök tiszta, sőt módos ruházatban járnak, még dologidőben is. Lelkiismeretűk pedig nyugodt. Egy napra eltűnt, neszét vette az öreg. Valami távoli ismerősökhöz ment. s egy kézikocsival érkezett meg a felső úton, a présházhoz. De erről sem beszélt vacsoránál. Ezekben a napokban teljesen megnémuit ifjú Károly. Számba vehető új gondolatai nem támadtak, Valószínűleg a cukor, meg, a poharazásból nyerhető dupla árak foglalkoztatták. Vagy semmi. Az is lehetséges, pincézés idején. A következő éjszaka holdkelte előtt, s holdleme- netelig, egy kutyaszorító zsákutcában feltaszítva egy kézikocsi állt, s rajta a kád. Nem messze a gazdaság zséndülő budai zöldjétől. Páros vödörrel görnyedő alak járta öt éjjel a budai zöldet a holdfényben. Senki nem látta, csak a csikorgó vödrök árulkodtak. A fennebb lakók emlékeztek a csikorgásra, s a hozzáképzelt alakra. Október utolsó napján érték el a szüretelők a felső utat. Üresen maradt puttonyuk aznap. A felügyelő meg káromkodott, szinte repedt a vakolat odafent. Már akkorra behegedtek a fürtök kocsány- helyei, s a nyomot eltiporták a munkások, amely árulkodhatott volna. Estére azonban a hegyközségi tanács elé kerül a felháborodás. Nem akart elmenni az öreg Károly, de a fia végül megharagudott: „Hát akkor mi a fenének biztattam fel magát, hogy vállaljon széket a tanácsban?” S öltöztette apját, s tuszkolta. És megvárta, míg hazaérkezik az öreg. pedig koránfekvő. Éppen, hogy nem ment viharlámpással elébe. Leste a hírt a fiú, sürgető mozdulatokkal, míg vetkezett az apja. — Holnap fináncokkal végigjárjuk az ösz- szes pincéket. Vitatkoztak. Minek ezen annyit vitatkozni? Majd elmond mindent az illat. A budai zöld. Ennyi az egész. Nyugodtan jött haza, s mégis nagyon felin- gerlődött az öreg. — De én magam tekerem ki a nyakát! Any- nyit mondhatok! a szegénység beszélt belőle, melyre most halálosan büszke volt. Hiszen egyedül ő beszélhetett odabent a gyűlésen tiszta szívvel és hévvel. Csak amint lefeküdt, hallgatott el s azt sóhajtotta: — n®kem ez a sok izgalom! Ifjú Károly erre is csak biccentett. s eloltotta a petróleumlámpát, s kiment a hoídtalan éjszakába. Apjának másnap úgy kellett elképzelni az éjszakát. mintha maga járt volna a fia helyett. S eztcsakis úgy tehette, hogy ismerte gyermeke elméjét. Esze járásának azt a szokását, hogy egyik gondolat soha nem előzheti meg fejében a másikat. Kereste fiát. A pincében, ahol hetek óta nem járt. mert különösen izgatták a kongó, vagy kotyogó hordók, éppen szüretkor. A pincében első meglepődése az volt. hogy tele találta a nagy hordót, sőt az egyik kicsinyt is. S a másik... igen, az útban, a lejáró lépcsőjén szabálytalanul hevert, mmtha valami baj történt volna vele. Lucskos a belseje, még, párázik a musttól, a murciszagtól. A must! Követni tudta a hordó nyomát. Egy dűlőn, nem messze, lefele akart menni a hordo. Aztán meggondolta magát. Nem ment tovább. _ kiadta a nedvét. Vagy önként, vagy muszájból. Ott. a dűlőúttól kicsit bennebb, más földjén, nyálkás, illatozó, émelyítő paplan: mustsár. Három ember kellett volna hozzá, hogy eddig is eljusson ez a hordó. Csuda, hogy egy ember csinálta. De mért nem csukta be a pincét? S vajon, hová akarta dugni a hordót? Nézett le az öreg a dűlőút mentén. Az éppen egy sűrű nádasnak szaladt. A délutánnal alászállt az öreg. S bár a nádat nézte, gondolta, otthon találja fiát. Egy kései sport horgász evezett arra. ő mentette ki a nádasból, a nádas előtt való hínárból Károly fiút. Nyakig érő mélyből a testét. Ha beleesett volna valahonnan a vízbe, ki kellett vón lábalnia. A boncoló orvos viszont azt magyarázta: csuda, hogyan kerülhetett csónak nélkül a nád elébe, akkora sérvvel, mintha hegyet emelt volna meg. Emiatt hát' gyilkosság iránt is nyomozták a nádast. Megmagyarázhatatlan volt az egész halál, mert szeszt, semmit sem találtak a szervezetben. Egyedül az öreg, Károly értett valamit, ö is csak azért, mert örökletes jogon szegénynek születvén, hitte, hogy még a gyanút sem szabad túlélni. Hogy mindhárom hordó megtelt néhány napra. attól még utólag is megrendült. Mást nem tehetett, a pincét nyitva hagyta, s a kulcsot sem hozta le. A vizsgáló bizottság, egyébként nem indult el útjára a határozat szerint. Megmagyarázták a szakértők: a budai zöld mustja semmiben sem különböztethető- meg a másféléktől. Különösen, ha van annyi esze a tettesnek, hogy még be is cukrozza egy kicsit. Ártatlan embert pedig nem szabad bajba keverni. CSERES TIBOR LADÁNYI MIHÁLY: SZÉP HÚGAIM Szép húgaim, grundokon felnövők, vasúti töltés mentén csókolózók, egy ágyban négyen alvók, vidáman keserűek, szép húgaim, akiknek a lepattogzott lavór volt a fürdőszoba, zsíroskenyér a vacsora és öt gyerekkel jött a szerelem, szép húgaim, proletár-angyalok, akik nem jártatok divatszalonokba s nem alkudott rátok az idegen, nem láttuk sápadt, szeplős kis arcotokat a filmeken és olcsó taft-ruha a megálmodott elegancia, szép húgaim, akikről nem beszélt lelkesedve senki sem, s akik, ha jött az este, ugyanúgy ültetek, kezeteket ölbeejtve, akár a régiek, és álmosan vártátok a jövőt haza a kocsmából, meccsről s a vacsorát tízszer feltettétek, szép húgaim, tele van a szívem örömmel, szánalommal, tele van veletek a szívem! KESZTHELYI ZOLTÁN: Önkéntesen adtál Hűséget nem kérhettem tőled, ó, gyönyörűm! önkéntesen adtál mosolyt, tanácsot, jókívánsá got, te, aki a szeszélyes életet kormányozod. Nincs hasonlatom, hogy megörökítse vonásaid, s amikor már nem látlak, keretben nézne reám az arcod. Ilyet csak emberöltőként ád a sors. Ne hagyj el, ne menj el! Nem láttad-e, hogy jobban féltettelek, mint szerelmetes lányát az apa, mint féltett húgát a testvér? Ha isten van. nem enged el, megtart nekem és gyermeket ajándékozol, aki jobban szeret nálam is; maradj és eltévelyedett gyermekem mosolya és hangja helyett hadd leljem meg az érzések érzéséi, melyet boldogságnak nevezett a világ! y w w m m » ■ ■ sí»1 <■> sm w " i tm m -<m w n és maszkra Nyulászi Laci színészként indult, majd grafikussággal is megpróbálkozott. Nem vol tehetségtelen., de mert ivott, kicsúszott a talaj a lába alól, és bár nyúltak feléje segítő kezek, neki jobban fekszik a „tarba”. Mint a süketnéma egykor a Belvárost, ő a művészvilágot, illetve annak egy részét választotta „életté.ül”. Miután azonban Laci ismerősei nem egy környéken. hanem szerte-széjjel szóródva élnek és dolgoznak, barátunk nem engedheti meg 'magának a hajdani főko'dusok sajátos kényelmét, az egy helyben ácsorgó, enyhén falhoz dőlve történő alamizsrw- gyűjtést. Kénytelen házhoz járni és úgy kérni el a huzzas >kat. harmincasokat. A fejlett technika korában Nyulászi sem elégedhetett meg hát régi koldusok t pisztalt- ságával. ősz önös em- berismeretévsl. Be kellett szereznie egy egész halom kartont, hogy feljegyezze azokra fáradsággal összegyűjtött adatait az ismerősök munkakezdéséről és végzéséről a fizetés és n prémium napjairól a csa- ' ládi (és nem család’) i viszonyokról. Mert — ugyebár sokka’ kellemesebb és termékenyebb akkor érkezni házhoz, amikor a családfő éppen fizetést kap, amikor a nej névnapját, valamelyik gyerek születésnapját ünnepli. Nyulászink azt is kinyomozta; milyen napokon, milyen órákban — és nem utolsó sorban, hol — jönnek össze kisebb baráti csoportok az öt érdeklő, szélesebb körön be ül. hisze l amikor többen vannak együ t. egy- zerre többeket lehet — „festékre kell, kérlek, grafitra, maszkra” szöveggel — „levágni". Nem is beszélve arról hogy társaságban még a „kelletlenke- dők” is ilyenkor megértőknek. bohémeknek. nagyszívüeknek igyekeznek mutatkozni. Persze a „tarhálás" jól megkonstruált gépezete ellenére is előfordul „téves kapcsolás”. Legutóbb a kitűnő színésznőhöz akkor állított be amikor annál vadidegen társaság volt Az „ügy et” lebonyolítása után a színésznő úgy akarta megtörni a szokatlan helyzet okozta csendet, hogy egyszerűen elmondta ki is ez a Laci. és mióta rendszeres „vendég” nála. „No de akkor fel kellett vol ■ na küldeni X-hez -- kiáltott fel a társaság egyik tagja — ő ily-nkor már otthon van. A közelben lakik. és Nyulás-.it biztosan szívesen látná”. — Néhány perc múlva telefoncsöngés jelezte. hogy az illető Kasszandrának bizonyult. „Itt volt Nyu- lászi — jelen et'e X. dörmögő, álomittas hangon —. és azt állította. hogy ti küld- tétek fel...” Nem éppen jókor állított be X. legény- lakására. A már nem ifjú... de legénykedŐ hajlamú házigazda nyitva felejtette a U.kásajtó kisablakái. úg-y, hogy Nyulászi benyúlhatott azon. és egyszerűen belépett a lakásba. Az ősziHá Z. éppen egy ifjú hölgy karjait simog tta. „Ne haragudj fontos nagyon fontos ügy!” — jelen e te ki köszönés helyett (és zavar né kül) a művészvilág tarhása Z azonban nem volt ilyen fesztelen. „Hát mm látod?. . Lacikám;... izé...” — nyögte keservesen. „A hölgy, Lacikám.. ” —• tette még-hozzá. Mintha c ak erre a szóra várt volna köny- nyedén meghajtotta magát az idill piruló bájú résztv-vője előtt. „Nyulászi László vagyok. festő és színész. Nem tudna engem kisegíteni — grafitra és maszkra kell —, ötven forinttal?...” A. G.