Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-01 / 204. szám

1 4 Tolna megyei népújság ' 1964. szeptember L A Mátra titkai A turisták kép- . pás szerkezet már főbb millió évről vallanak a föld mélyéről fel- aiérte az 1200 mé- került kőzetek. Vidacs Aladár geológus a lele- ter mélységet. teket vizsgálja. v? A tudósok ala­posan megvizsgál­ják a mélyből fel­színre kerülő kő­zetmintákat. En­nek alapján teljes bizonyossággal le­het következtetni a hegy mélyében lé­vő kőzetek elhe­lyezkedésére, s ezek természetére. A tudományos munkát igen nagy mértékben megne­hezíti az a körül­mény, hogy a rend­kívül kemény kö­zelijén jelenleg csupán Í0—20 cen­timétert tudnak leiedé haladni.- A szakemberek lelkesedése azon­ban nem ismer le­hetetlent. A Mát­ra titkai sorra fel­tárulnak. Munkában a magfúró-gép, T á rsasu tazások 24 útvonalon Az IBUSZ ősszel és télen összesen 24 különböző útvonalon indít társas- i utazásokat a baráti országokba. Cseh- T Szlovákiába 7, a Német Demokratikus | Köztársaságba 6, a Szovjetunióba és ■ Romániába 4 -1. Lengyelországba pe­dig 3 féle kirándulást szervez a ma­gyar turisták számára. A legolcsóbb útnak, a háromnapos Pozsony-pöstyéni túrának 490, a leg­drágábbnak, a 13 napos Kijev—Lenin­grad—Moszkva kirándulásnak pedig mindössze 2470 forint az ára. A leg­olcsóbb szilveszterezés a Lengyel Tát­rában ezer, a legdrágább viszont Si- CSANÄDI ANDRÁS' naian körülbelül 1800 fórintba kerül. Képregény, 18 folytatásban Irta: KUCZKA PÉTER Rajzolta: Zimányi Ottó, a Kémiai Kutató Intézet vezetője, a neves kutató­vegyész győztes hadvezérként tért vissza a minisztériumból. A szívében harsonák szóltak, de amikor az intézet főbejárata előtt kiszállt kocsijából, egy kis csa­lódást érzett: senki sem várta a csatából hazatérő harcost. A kutató hatvan esztendős volt. Hosszú, sovány alakján még a legjobb szabóknál készített ru­hák is lötyögtek. A feje, testéhez .'képest, aránytalanul nagynak tűnt: magas homlok, bozontos, összenőtt szemöldök, előrenyúló, hatalmas orr, előreugró áll. A haja már erősen ritkult, de még alig őszült. A vele egyidős kol­légák azt mondták: nem akar megöregedni. Valóban, nem lát­szott hatvan esztendősnek, és ha ezt megmondták neki, szemérme­sen, kisfiúsán mosolygott. Megérkezésének hírére pillana­tok alatt összefutottak szobájá­ban az intézet vezető munkatár­sai, és szoros gyűrűbe fogták az izgatottan toporgó vegyészt, aki idestova tizenöt esztendeje állott az intézet élén. — Örömmel jelentem önöknek — mondotta ünnepélyes hangon —, megvan a százmillió! — Éljen! — kiáltották kórus­ban a munkatársak. — A minisztérium megszavazta a póthitelt. Mit jelent ez, kedves kollégák? Ez azt jelenti, hogy a felettes hatóságaink elégedet­tek a munkánkkal. De csak ezt jelenti? Nem. Ez azt is jelenti, hogy újult erővel kell folytat­nunk a munkánkat, amelyhez államunk, mint ez a százmillió is bizonyítja, minden segítséget megad..: Beszéd közben körülhordozta tekintetét a megjelenteken. Mint­ha keresett volna valakit. — A dolog, természetesen, nem ment könnyen. Százmillió, az mégiscsak százmillió!.,. Harcolnom kellett érte... Nagy csatát vívtam a miniszterrel, a helyettesével, a pénzügyiekkel... Újra körülnézett a szobában, és végre megtalálta azt. akit ke­resett! Egy fiatal nő állt a sa­rokban. félig elbújva a többiek háta mögé. Hédiké, a titkárnője. Húszéves, karcsú, zöldszemű lány. Arca festetlen. Vöröses ár­nyalatú barna haja teljesen sima és az arcához lapul. Hosszú, ívelt nyakán vékony aranylánc, amely eltűnik a fehér köpeny mély ki­vágásában. A köpeny bő. nincs rajta öv. de a melle mégis ki­rajzolódik rajta. Midőn Hédiké észrevette, hogy a főnöke figyeli, mosolyra húzta a száját és ka­csintott egyet. A vegyész zavar­ba jött, és dadogott: — Mo... mo... mondtam a mi­niszter elvtársnak... A lány élvezte a hatalmát a nála negyven évvel idősebb, te­kintélyes tudós felett, és ami­kor az ismét feléje nézett, ki- öltötte a nyelvét. — Mé.. még... csa... esa... csak annyit... Hédiké ártatlan arcot vágott, s közben arra gondolt; ha a főnöke elválik a feleségétől, és belőle Zimányiné lesz, akkor megcsinálta a szeiencséjét. Igaz, hogy a férfi nem egy Marcello Mastroianni, és némi korkülönb­ség is van köztük, de mit szá­Mikes György: L E F U SZATIRIKUS KISREGÉNY mit mindez, ha szeretik egymást. Szeretik egymást? A lány biz­tos volt főnöke érzéseiben, és remélte, hogy idővel majd ő is beleszeret a férfiba. Ha ez még­sem sikerül, az se nagy baj. At­tól még boldogan élhetnek együtt... Zimányi már szerette volna be­fejezni a beszédet, de belegaba­lyodott egy körmondatbá, és az istennek se tudott kikeveredni belőle, pedig már egészen kiszá­radt a szája és a szeme kidülledt az erőlködéstől. Kisvártatva ijed­ten vette észre, hogy Hédiké sza­márfület mutat neki. „Megőrült ez a lány?” — kérdezte önmagá­tól, aztán egy mondat közepén megállt és így szólt: — A többit majd később. Most térjenek vissza a munkájukhoz... Az intézetben többirányú mun­ka folyt. Zimányi Ottó az ene- loid vegyületekkel foglalkozott, pontosabban az eneloid vegyüle- tek különböző alakzatainak rea­gálásával tropikus éghajlat alatt, figyelembe véve a vegyületek or­ganikus asszociációját. Most is a laboratóriumban ült, az íróasztala mellett, de nem dolgozott. Hédiké járt a fejében. „Szeretem ezt a lányt, és el fo­gom venni feleségül. Előbb azon­ban el kell válnom. De mit fog­nak szólni a gyerekek? Eh, azok már nem gyerekek. A fiam már családos ember, a lányom pedig utolsóéves egyetemista. Most egy kicsit magammal is kell tö­rődnöm. Hatvan éves vagyok. Hatvan éves vagyok és szerel­mes. Szerelmes... Fáradtan, sóhajtozva állt fel a székről, és munkához látott. Hunyorogva nézegette az egész termen végighúzódó, bonyolult íivegcsővezetékeket. amelyekben ide-oda, le és fel futkározott az eneloid. „Ha megkapjuk a pénzt, új laboratóriumot is építtetek magamnak, és megrendelem Ang­liából a legmodernebb műszere­ket...”. A csövekből szűrön ke­resztül. egy üvegtartályba csöpö­gött a fortyogó folyadék. Zimányi azon gondolkodott: mit tegyen a folyadékba? Szórakozottan körül­nézett, de a polcokon nem ta­lált semmit. Már mindent ki­próbált. Tekintete ekkor egy só­tartóra esett, amely a félig el­fogyasztott vajaskenyér mellett álldogállt az íróasztalon. „Só! Kö­zönséges asztali só... Mi lenne, ha?!. Megragadta a sótartót és jól megrázta az eneloid fo­lyadék felett. Abban a pillanat­ban világoskék színű füstfelhő csapott ki az edényből. ,.Hm, ér­dekes, nagyon érdekes — motyog­ta —. szaga nincs, a színe vilá­goskék... Vajon milyen gáz ez? Elgondolkozva ment vissza az íróasztalához, és a képleteit né­zegette. Néhány perc múlva azon­ban abba kellett hagynia a mun­kát, retenetesen megfájdult a feje, A fejfájáson kívül furcsa, soha nem tapasztalt gyötrő, szo­rongó érzés kerítette hatalmá­ba. „Mi van velem? Az előbb még semmi bajom se volt! A szorongó érzés egyre fokozódott. Fejét tenyerébe hajtva, türelme­sen várta, hogy jobban lesz, de nem lett jobban. Ideges remegés futott végig a testén. A válla meggömyedt, mert valami nyom­ta, szorította a szívét. Hirtelen egy hangot hallott, a saját hang­ját: — Nem szégyelled magad? Nem is kell nektek százmillió... Elég lett volna huszonöt is, vagy mondjuk harminc... Felnyögött és befogta a fü­lét. — Miért kértél százmilliót? — kérdezte a hang, a saját hangja. — Az intézet korszerűsítése maximum harmincmillióba ke­rül. Ezt te is tudod... Ekkor felugrott és a nyitott ablakhoz lépett, de a friss levegő sem segített rajta. A szorongás őrjítő nyugtalansággal párosult: lehajtott fejjel, hátra tett kézzel ide-oda cikázott a teremben. Fut­ni, szaladni, rohanni szeretett volna... „Teljesen igazad van — suttog­ta magában, eszelős tekintettel a padlóra meredve —, elég lett volna harmincmillió is..." Megnézte magát a mosdó fölött lévő tükörben: az arca cékla­vörös volt az izgalomtól, a sze­me úgy ragyogott, mintha lázas lett volna. Néhányszor még kö­rülügette a laboratóriumot, az­tán berohant a szobájába, fel­kapta az aktatáskáját, és ügyet sem vetve Hédiké ijedt kérde- zősködésére. kiszaladt. Futva ment le á lépcsőn, íelrázta a vo­lán mellett szunyókáló sofőrt és harsány hangon kiadta az utasí­tást: ■— A minisztériumba! A minisztériumban félrelökve a folyosón várakozó ügyfeleket, az útjába kerülő, csodálkozó tiszt­viselőket, a titkárnőt, aki a tes­tével védte a főnökéhez vezető utat, ezekkel a szavakkal állított be a miniszterhez: — Nem kell százmillió! Csak harminc! Az is untig elég!... A miniszter katonaviselt em­ber volt: harcolt Spanyolország­ban, partizán volt a második vi­lágháborúban, és ötvenhat előtt börtönben is ült. tehát eléggé megedzette az élet, most mégis megrökönyödve, tátott szájjal bámult Zimányira. Ilyen még nem volt! Füléhez illesztette a tenyerét és zavartan megkérdez­te: — Bocsánatot kérek, mit is mondott az előbb? (Folytatjuk) Izgatott emberek olvasták s vitatták az esemé­nyeket. A közvélemény a hadügyminisztérium ellen fordult. „Ki kell vonulnunk a Kearny-erod- böl” — mondta az Indiánhivatal ve­zetője a hadügyminiszternek. „Nem védhetjük a montanai utat.’*

Next

/
Thumbnails
Contents