Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-01 / 204. szám
1 4 Tolna megyei népújság ' 1964. szeptember L A Mátra titkai A turisták kép- . pás szerkezet már főbb millió évről vallanak a föld mélyéről fel- aiérte az 1200 mé- került kőzetek. Vidacs Aladár geológus a lele- ter mélységet. teket vizsgálja. v? A tudósok alaposan megvizsgálják a mélyből felszínre kerülő kőzetmintákat. Ennek alapján teljes bizonyossággal lehet következtetni a hegy mélyében lévő kőzetek elhelyezkedésére, s ezek természetére. A tudományos munkát igen nagy mértékben megnehezíti az a körülmény, hogy a rendkívül kemény közelijén jelenleg csupán Í0—20 centimétert tudnak leiedé haladni.- A szakemberek lelkesedése azonban nem ismer lehetetlent. A Mátra titkai sorra feltárulnak. Munkában a magfúró-gép, T á rsasu tazások 24 útvonalon Az IBUSZ ősszel és télen összesen 24 különböző útvonalon indít társas- i utazásokat a baráti országokba. Cseh- T Szlovákiába 7, a Német Demokratikus | Köztársaságba 6, a Szovjetunióba és ■ Romániába 4 -1. Lengyelországba pedig 3 féle kirándulást szervez a magyar turisták számára. A legolcsóbb útnak, a háromnapos Pozsony-pöstyéni túrának 490, a legdrágábbnak, a 13 napos Kijev—Leningrad—Moszkva kirándulásnak pedig mindössze 2470 forint az ára. A legolcsóbb szilveszterezés a Lengyel Tátrában ezer, a legdrágább viszont Si- CSANÄDI ANDRÁS' naian körülbelül 1800 fórintba kerül. Képregény, 18 folytatásban Irta: KUCZKA PÉTER Rajzolta: Zimányi Ottó, a Kémiai Kutató Intézet vezetője, a neves kutatóvegyész győztes hadvezérként tért vissza a minisztériumból. A szívében harsonák szóltak, de amikor az intézet főbejárata előtt kiszállt kocsijából, egy kis csalódást érzett: senki sem várta a csatából hazatérő harcost. A kutató hatvan esztendős volt. Hosszú, sovány alakján még a legjobb szabóknál készített ruhák is lötyögtek. A feje, testéhez .'képest, aránytalanul nagynak tűnt: magas homlok, bozontos, összenőtt szemöldök, előrenyúló, hatalmas orr, előreugró áll. A haja már erősen ritkult, de még alig őszült. A vele egyidős kollégák azt mondták: nem akar megöregedni. Valóban, nem látszott hatvan esztendősnek, és ha ezt megmondták neki, szemérmesen, kisfiúsán mosolygott. Megérkezésének hírére pillanatok alatt összefutottak szobájában az intézet vezető munkatársai, és szoros gyűrűbe fogták az izgatottan toporgó vegyészt, aki idestova tizenöt esztendeje állott az intézet élén. — Örömmel jelentem önöknek — mondotta ünnepélyes hangon —, megvan a százmillió! — Éljen! — kiáltották kórusban a munkatársak. — A minisztérium megszavazta a póthitelt. Mit jelent ez, kedves kollégák? Ez azt jelenti, hogy a felettes hatóságaink elégedettek a munkánkkal. De csak ezt jelenti? Nem. Ez azt is jelenti, hogy újult erővel kell folytatnunk a munkánkat, amelyhez államunk, mint ez a százmillió is bizonyítja, minden segítséget megad..: Beszéd közben körülhordozta tekintetét a megjelenteken. Mintha keresett volna valakit. — A dolog, természetesen, nem ment könnyen. Százmillió, az mégiscsak százmillió!.,. Harcolnom kellett érte... Nagy csatát vívtam a miniszterrel, a helyettesével, a pénzügyiekkel... Újra körülnézett a szobában, és végre megtalálta azt. akit keresett! Egy fiatal nő állt a sarokban. félig elbújva a többiek háta mögé. Hédiké, a titkárnője. Húszéves, karcsú, zöldszemű lány. Arca festetlen. Vöröses árnyalatú barna haja teljesen sima és az arcához lapul. Hosszú, ívelt nyakán vékony aranylánc, amely eltűnik a fehér köpeny mély kivágásában. A köpeny bő. nincs rajta öv. de a melle mégis kirajzolódik rajta. Midőn Hédiké észrevette, hogy a főnöke figyeli, mosolyra húzta a száját és kacsintott egyet. A vegyész zavarba jött, és dadogott: — Mo... mo... mondtam a miniszter elvtársnak... A lány élvezte a hatalmát a nála negyven évvel idősebb, tekintélyes tudós felett, és amikor az ismét feléje nézett, ki- öltötte a nyelvét. — Mé.. még... csa... esa... csak annyit... Hédiké ártatlan arcot vágott, s közben arra gondolt; ha a főnöke elválik a feleségétől, és belőle Zimányiné lesz, akkor megcsinálta a szeiencséjét. Igaz, hogy a férfi nem egy Marcello Mastroianni, és némi korkülönbség is van köztük, de mit száMikes György: L E F U SZATIRIKUS KISREGÉNY mit mindez, ha szeretik egymást. Szeretik egymást? A lány biztos volt főnöke érzéseiben, és remélte, hogy idővel majd ő is beleszeret a férfiba. Ha ez mégsem sikerül, az se nagy baj. Attól még boldogan élhetnek együtt... Zimányi már szerette volna befejezni a beszédet, de belegabalyodott egy körmondatbá, és az istennek se tudott kikeveredni belőle, pedig már egészen kiszáradt a szája és a szeme kidülledt az erőlködéstől. Kisvártatva ijedten vette észre, hogy Hédiké szamárfület mutat neki. „Megőrült ez a lány?” — kérdezte önmagától, aztán egy mondat közepén megállt és így szólt: — A többit majd később. Most térjenek vissza a munkájukhoz... Az intézetben többirányú munka folyt. Zimányi Ottó az ene- loid vegyületekkel foglalkozott, pontosabban az eneloid vegyüle- tek különböző alakzatainak reagálásával tropikus éghajlat alatt, figyelembe véve a vegyületek organikus asszociációját. Most is a laboratóriumban ült, az íróasztala mellett, de nem dolgozott. Hédiké járt a fejében. „Szeretem ezt a lányt, és el fogom venni feleségül. Előbb azonban el kell válnom. De mit fognak szólni a gyerekek? Eh, azok már nem gyerekek. A fiam már családos ember, a lányom pedig utolsóéves egyetemista. Most egy kicsit magammal is kell törődnöm. Hatvan éves vagyok. Hatvan éves vagyok és szerelmes. Szerelmes... Fáradtan, sóhajtozva állt fel a székről, és munkához látott. Hunyorogva nézegette az egész termen végighúzódó, bonyolult íivegcsővezetékeket. amelyekben ide-oda, le és fel futkározott az eneloid. „Ha megkapjuk a pénzt, új laboratóriumot is építtetek magamnak, és megrendelem Angliából a legmodernebb műszereket...”. A csövekből szűrön keresztül. egy üvegtartályba csöpögött a fortyogó folyadék. Zimányi azon gondolkodott: mit tegyen a folyadékba? Szórakozottan körülnézett, de a polcokon nem talált semmit. Már mindent kipróbált. Tekintete ekkor egy sótartóra esett, amely a félig elfogyasztott vajaskenyér mellett álldogállt az íróasztalon. „Só! Közönséges asztali só... Mi lenne, ha?!. Megragadta a sótartót és jól megrázta az eneloid folyadék felett. Abban a pillanatban világoskék színű füstfelhő csapott ki az edényből. ,.Hm, érdekes, nagyon érdekes — motyogta —. szaga nincs, a színe világoskék... Vajon milyen gáz ez? Elgondolkozva ment vissza az íróasztalához, és a képleteit nézegette. Néhány perc múlva azonban abba kellett hagynia a munkát, retenetesen megfájdult a feje, A fejfájáson kívül furcsa, soha nem tapasztalt gyötrő, szorongó érzés kerítette hatalmába. „Mi van velem? Az előbb még semmi bajom se volt! A szorongó érzés egyre fokozódott. Fejét tenyerébe hajtva, türelmesen várta, hogy jobban lesz, de nem lett jobban. Ideges remegés futott végig a testén. A válla meggömyedt, mert valami nyomta, szorította a szívét. Hirtelen egy hangot hallott, a saját hangját: — Nem szégyelled magad? Nem is kell nektek százmillió... Elég lett volna huszonöt is, vagy mondjuk harminc... Felnyögött és befogta a fülét. — Miért kértél százmilliót? — kérdezte a hang, a saját hangja. — Az intézet korszerűsítése maximum harmincmillióba kerül. Ezt te is tudod... Ekkor felugrott és a nyitott ablakhoz lépett, de a friss levegő sem segített rajta. A szorongás őrjítő nyugtalansággal párosult: lehajtott fejjel, hátra tett kézzel ide-oda cikázott a teremben. Futni, szaladni, rohanni szeretett volna... „Teljesen igazad van — suttogta magában, eszelős tekintettel a padlóra meredve —, elég lett volna harmincmillió is..." Megnézte magát a mosdó fölött lévő tükörben: az arca céklavörös volt az izgalomtól, a szeme úgy ragyogott, mintha lázas lett volna. Néhányszor még körülügette a laboratóriumot, aztán berohant a szobájába, felkapta az aktatáskáját, és ügyet sem vetve Hédiké ijedt kérde- zősködésére. kiszaladt. Futva ment le á lépcsőn, íelrázta a volán mellett szunyókáló sofőrt és harsány hangon kiadta az utasítást: ■— A minisztériumba! A minisztériumban félrelökve a folyosón várakozó ügyfeleket, az útjába kerülő, csodálkozó tisztviselőket, a titkárnőt, aki a testével védte a főnökéhez vezető utat, ezekkel a szavakkal állított be a miniszterhez: — Nem kell százmillió! Csak harminc! Az is untig elég!... A miniszter katonaviselt ember volt: harcolt Spanyolországban, partizán volt a második világháborúban, és ötvenhat előtt börtönben is ült. tehát eléggé megedzette az élet, most mégis megrökönyödve, tátott szájjal bámult Zimányira. Ilyen még nem volt! Füléhez illesztette a tenyerét és zavartan megkérdezte: — Bocsánatot kérek, mit is mondott az előbb? (Folytatjuk) Izgatott emberek olvasták s vitatták az eseményeket. A közvélemény a hadügyminisztérium ellen fordult. „Ki kell vonulnunk a Kearny-erod- böl” — mondta az Indiánhivatal vezetője a hadügyminiszternek. „Nem védhetjük a montanai utat.’*
