Tolna Megyei Népújság, 1964. szeptember (14. évfolyam, 204-229. szám)
1964-09-20 / 221. szám
A ÍOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 'Ä K ULTURÄLIS MELLÉKLETE jA iekiniéiy iiika ol van már a tavalyi hó, hol van már a vénséges vén bányatelepi akna. A Schrol-akna. Betemették, házat építettek föléje, szép emeletes szállodát, komfortos szobákkal, telivérű legényekkel. ^ Itt őrködik rájuk éjszakától hajnalig a nyugdíjas Dörgő Mihály. Vigyázza az erkölcsöket, vigyázza a megírott rendet, ami úgylátszik, reá is tartozik, nemcsak a gondnokra. így aztán nem is tűr meg semmiféle csúszkálást, hajnali iopakodást, csárdahangulatot, csak annyit, és csak 'azt, amit a kinyomtatott, rend engedélyez. Ami igaz, igaz, respektálják is érte a legények. Szűnőben van a tiltott kártyajáték, a bankért kapkodó ferblizés, hu- szonegyezés, annyi kapzsi szándék, hirtelen indulat előidézője. De honnan, mitől ez a tekintélye? Hiszen Dörgő Mihály ereje és kora már az ajándékévek felé közelít, amit még tovább jelez a melléből sipoló, orgonáié szilikózis. Nem alkalmas ez , ma már a tekintélyre, inkább a szánalomra. Talán lármázik, ellenkezik a legényekkel? Nem sokra menne vele. Legfeljebb azt érné el, hogy a szemének jót mutatnának, s a háta mögött meg kifiguráznák. Különben sem lenne tanácsos az ellenkezés. Hamar megmondanák neki, hogy kivel ordibáljon, ámbár ez nagy tiszteletlenség lenne. Hát akkor mivel tartja mégis a gyeplőt, mert annyi bizonyos, hogy jól tartja. Hosszú ennek a története. Szinte annyi idős, mint a rég betemetett, öreg akna, aminek a- helyén felépítették a legényszállo- dát, és közel hozzá a karcsú tor- nyú új aknát. Hosszú és egyedülálló történet, Vissza kell nyúlni érte majd ötven esztendőt. El kell érte menni a régi kolóniára, ahol Urbacska aknász fél századdal ezelőtt kijelölte Dörgő Mihály telkét. A nevezetes telket, amely már akkor példát mutatott az utána következő telepeseknek. Mindenképpen azt, mert ha utánanéznék, talán minden kertben ugyanolyan és ugyanany- nyi fát számolnák meg, mint az ő kertjében. Es ugyanazt a gondosságot találnám valamennyiében. S csak ezután derülne ki, hogy ezen a telepen kevés híján mind olyanok ültettek fát és rózsalugast, akik Dörgő Mihályé- hoz hasonlóan élték évtizedekre visszamutató életüket. Hasonlóan a föld alatt, hasonlóan a napvilágra bűvé schichtáfc után. Ezért egyformák hát a kertjeik és a kertek hivatása is. Mi a hivatásuk? Egyelőre nem hívom hozzá meg tanúnak Dörgő Mihályt. Elárulja helyette azt a kertjében bokrosodó rózsalugas izmos, inas töve, és árulkodik róla a gyümölcsfák rönkös vén- sége is. Védelemnek ültette valamennyit. Védelemnek a mélységből felcipelt nyavalyák ellen, változásnak a lenti sivárság ellenében. És ördögűzőnek is. Mert a szilvafák zöldje, a meggyfák pirosa, a rózsák hamva eleinte szűrte, szitálta, később egyre messzebb űzte a bánya hét apró ördögéi. Bergmannlit és hat gonosz fivérét: Szilikót, Metánt, B roncsot és a három legalattomosabb Tűzgyujtogató, Omlasz- tó, Vízárasztó gonoszt. Ezek akkor élték igazán világukat, amikor Dörgő Mihály gyümölcsfái még apró csemeték voltak. De különös mód, ő már akkor sem hitt a varázslatukban. — Ha kicsit is adtam volna rájuk, akkor ma bajosan számolhatnám vissza azt az ötven esztendőt, amit a közelükben éltem végig. — így mondja Dörgő Mihály. Mindig ezzel kezdi, amikor a schichtáról hazatérő fiatalok megkérdezik. Arra meg csak legyint egyet, amikor szóvá teszik a sipoló mellét, a nehéz lélegzését. — Hát igen. Egyet azért mégiscsak elcipeltem magammal közülük. De magára vessen, mei’t amíg élek, a fogságomba tartom... Szívesen beszél róla. Olyan szívesen, hogy talán még a teliholdnak is elmondaná, amikor az utolsó lámpavilág is ellobban a legényszállás takaródét ásító ablakai mögött. Azért könnyen lehet. hogy ilyenkor odabent is róla folyik a csendes szó, mert nagyon kevesen vannak, akik ne tudnák, ne ismernék a történetét. Nemcsak az övét, hanem az apjáét, a nagyapjáét is, akikről sohasem beszélt egyfolytában, hanem csak olykor-olykor adagonként, amikor dorgált vagy példá- zódott. S akkor is csak így: — Elsüllyedt volna öregapám a szégyenében, ha rólatok mintázza a fiát. — Az én apám gyámlyuk- vassal űzte volna ki az ilyen embert a csapatából... Ilyenkor persze példát is mond hozzá, olyat, amire lehetetlen szégyenkezés nélkül visszamorogni, pláne legyinteni rá. Mert Dörgő Mihály ahhoz is ért, hogyan tisz- teltesse velük az otthont, ahol kényelmet kaptak, a házat, ami szerinte emlékműnek emeltetett a régi, besüppedt öregakna fölé. Csendes estéken, amikor megszólal, mindig megnyílik egy darabka a holt akna labirintjaiból s a réges rég kihunyt benzinlámpák újra felcsavart világánál előlépnek Dörgő Mihály ellenségei, megholt jóbarátai. Úgy, ahogy szólongatja, ahogy hívja őket. Kivér János felvigyázót ritkán idézi, s akkor is csak haragjában. És még mindig veszekszik, viaskodik vele, ha eszébe jut, hogy annak köszönheti soha nem gyógyuló nyavalyáját, amit Kivér János parancsára, ott szedett össze magának a négyes szint ölmos-fejtésében a vízbetörés idején. — Ott szedtem fel a mellembe az aszmabroncsot. De ezt csak ő tudja úgy előadni, hogy ne mosolyogják meg a furcsa betegségért, hanem együtt gyűlölködjenek, ütálkozza- nak vele azon a „hajcsárvilágon”. És csak ő tud úgy beszélni jó cimboráiról. Suták Jánosról és Marton Józsefről, akik annyira megcsodálták a szép munkáját. A hatos telepi faácsolatát, amit nem a csodálkozásért, hanem éppen a jóbarátok biztonságáért épített remekbe. De elszorul a szíve, amikor Meckl Jánosról beszél. Meckl Jánosról, akit a hitelkönyvecskéért, a kis sózott szalonnáért halálba zavart a kényszerűség. Egy guritó hajtás megnyitását vállalta olyan helyen, ahol valamikor légrobbanás temette el a keresztvágatot. Aztán egy bukásra lelt, ahol az omlós réteg metánfészket rejtegetett. Nem is mondja tovább, de beszél helyette is a ránduló szemöldöke, gyanús fényre lobbanó szeme, ahonnan parányi harmat gördül alá, s talán éppen arra a helyre, ahol jó negyedszázaddal ezelőtt lent, nagyon mélyen a föld alatt Meckl János találkozott a bányarémmel; Az ám, a bányarém. Ezt hallgatják talán mindennél szívesebben a legények. Talán ha lent a mélységekben, az örök homály műhelyében beszélne róluk, talán még ma is bajt kísértene vele a babonára hajló emberek fejére! De idefent? Pőrére, átlátszóra, ártalmatlanra vetkőzted valamennyit. Magam is végighallgattam, amikor sorra vette őket: — Még egyhetes' bányász sem voltam, amikor a vájárom próbára tett. Azt mondta: Eriggy, Miska fiam .vízért, de nagyon vigyázz! A fővágat előtti nagy kanyarban futásban haladj, ne nézz hátra. Ott tanyáznak a bergmann. lik... A hitelesség kedvéért elő is adja, hogyan volt tovább. — Tényleg ám! Alig hagyom el a nagy kanyart, egyszerre csak ezt hallom: kop-kop-kop-kop- kop-kop... — Az öreg művelet felől jött a kocogás. Abban az időben nem tömedékelték az öreg műveleteket, legfeljebb egy mitlit, vagy keresztet tettek eléje figyelmeztetőnek. — Na, ördögfia, én most lefülellek — mondtam. Mondtam és már be is léptem a barlangjába. De mivel utamban volt a mitli, hát letéptem, s lám egyszerre csak megszűnt a kocogás. Tudja, mitől volt? A főtéről csöpögött rá a víz, az kopogott. De úgy látszik az öreg bányászok mégsem örvendeztek túlságosan az ördögűzés felett. — Amint megvittem nekik a hírt, a vájárom azon nyomban visszakergetett. — Tüstént ' szegezd vissza a mitlit, különben én feszítelek meg. — Ekkor mondta csak, hogy óvatosságból tették oda, nehogy az ilyen magamfajta meggondolatlanok beszédelegje- nek a bajba. Merthogy az igazi rém, a metán rejtőzködött az öreg műveletben. Azért vele is megmérkőzött egyszer Dörgő Mihály. Megmérkőzött, de senkinek sem tanácsolja, hogy egyszer is utána csinálja. — A tizenötéves Lajos fiam csilléskedett annak idején a csapatomban. Gurítót hajtottunk és a csúzda vége messze esett az arttól. Elszalajtottam a fiamat, hozzon a felső gurítóból egykét méteres csúzdavéget. Egyszer csak szalad ám vissza lélekszaka- dással: — Papa, nagy baj van! — Aztán elhebegte, hogy tíz lépést sem jutott előre a gurító- ban, amikor a lámpája hirtelen kilobbant, őt magét pedig egyszerre környékezte meg a süketség, a vakság. Aztán önmagát is korholva mondja tovább a történetet. — Ott hagytam a fiút az ar- ton és magam indultam el a csúszdáért. Őrültség volt, tudom, de példát kellett adni a gyereknek a bátorságból. Pont a saját gyerekemnek. Elmondta azt is, hogyan csinálta. Erős lélegzetet vett és benyomakodott a gurítóba. Egyet csavart a csúszda kötődrótján, aztán visszaugrott, megint egy lélegzet, újabb csavarintás, újabb kísérlet. Aztán a tizedik „támadás” végén letépte a csúzdát és vele együtt legurult az artra. — Na, valahogy így kell — akarta mondani a fiának, amikor feltá- pászkodott, mégis másként sikeredett a „tapasztalatátadás”. — Látod, ez az, amit nem szabad soha utánam csinálni, — és jóelőre lehordta a fiát, ha mégis eszébe jutna, hogy hasonlóképpen cselekedjen. A gyermekotthon két üres pedagógusi helyére ifjú házaspár került. A nyáron házasodtak, nagyon jól jött hát számukra a tehetőség: együtt dolgozhatnak, az intézetben, szép alkóvos szolgálati szobájuk lesz. s alig húsz kilométernyire vannak a megye- székhelytől. ahol az asszony szülei laknak. Úgy tervezgették: két-három esztendő és lesz egy kis Trabant kocs'juk, — akkor pedig —. akárcsak a városban laknának! Vidáman, könnyű szívvel, sok ambícióval láttak munkához. Az asszonyka barátságot kötött a gyerekekkel, ha ved g az óvodások csoportjával találkozóit, el nem mulasztott volna egy alkalmat sem, hogy ne simogassa meg a csöppségeket. Különösen megszeretett egy villogó szemű kisfiút. — no természetesen, az is őt. Ha meglátta, odafutott hozzá, két kis karjával átölelte a derekát, s nem nyugodott addig, amíg csókot nem kapóit. Egy hét múlva pedig már így köszöntött'-: — Szervusz, anyu! Az asszonyka nevetve mezélte a férjének. S amikor a kis Laci a kertben bizalmasan odabújt hozzá, megfogta a kezét, s hazavitte a szobájukba. — Vendéget hoztam! — kiáltott vidáman Lehajolt a gyerekhez: — Mondd meg szépen, ki vagyok én? — Anyu! — felelte nagyon természetes hangon a fiúcska. Nevettek rajta: Akkor pedig a férj simogatta meg buksiját: — No és én, — ki vagyok? — Apu! — hangzott a válasz. S hogy látta, milyen sikere van a tudományával, többször elismételte: — Anyu... Apu... Elmaradhatatlan társuk lett a kis Lhci. Egyszer megbetegedett. Lázasan feküdt a betegszobában, és sírva hajtogatta: — Anyu... Hol van anyu?... Az igazi édesanyja még csecsemőkorában elhagyta. Azóta sem érdeklődött. Az ápolónő nem is sejtette, kit nevez ,,anyu"-nak a gyerek. Vigasztalóan simogatta hát az arcát, s mesét mondott neki arról, hogy majd egyszer eljön hozzá a mama. / — Mert, ha nem is kísértet a metán, azért mégsem szabad kísérteni. — emelte fel a mutatóujját magyarázatképpen. És lám a felvilágosult Dörgő Mihály érdekes mód mégis pártfogásba vette a patkányokat. Na, nem általában, csupán a bánva- beli patkányokat. Pedig a bánya- babonák kódexében nem éppen utolsónak említik, vagy nem is említik, tagadják inkább a „bajérző” patkány életmentő szerepét, Ö példával bizonyította az ellenkezőjét. — Régen volt, talán harminc éve is annak, amikor az egész csapatunkat biztos pusztulástól mentették meg a patkányok. A harmadik, vagy a negyedik kaD- nit ütöttük be. amikor két patkány őrült cincogással illant el a lábunk alatt. Mi dolgoztunk volna tovább, de a csapatvezetőnk megállította a munkát: — Emberek, mindenki vigyázzon! — Éppen magyarázni kezdte, mire is kell vigyázni, amikor .egyszerre csak szemetelni kezdett a foto, pattogni a tárnia és mire lerohantunk az alapvágatba, már mozgásban volt az egész fejtés. Szóval hajszálon múlt. hogy megmenekültünk. Hát ezért becsültük meg a patkányokat. Urbacska, aknász nagyon szigorúan meg is büntette azt. aki megkergette a patkányokat Amikor megkérdeztem, miért van az, hogy mai bányásztól soha. A fiatal tanítónő megtudta, mi történt a kisgyerekkel. A betegszobába sietett, s csokoládét vitt neki. Lacika boldogan kiáltott feli — Már el is jöttél hozzám?... Fogta a kezét, nem engedte volna el a világért sem. Esteledett, az asszonykának rriennie kellett volna, de sajnálta magára hagyni a gyereket. Megegyezett az ápolónővel, ölbekapta, s vitte haza. Ettől kezdve odaszokott a kicsi Laci. Egészségesen sem lehetett volna elkergetni „anyu”-éktpl Azok pedig vettek egy sezlont, beállították az alkóvba, s 071« maguk igazolására mondták egy másnak: — Úgyis kellett még egy fekhely... Laci tehát napközben az óvodásokkal élt esténként pedig a ta- nitóéknál aludt. Egy szombat estén a fiatalok a városba mentek, hogy megnézzék a színház bemutatóját. S csak az éjszakai vonattal tértek v ssza. Aludt mindenki, amikor hazaértek. S a sötét folyosón, az ajtajuk küszöbén éppen, hogy nem léptek rá egy mozdulatlan valamire. A férfi rávilágított a zseblámpával. — Nézd. Laci! Felkapta az atfázo t álmos gyereket, Az pedig már mosolygott is: ■- Anyu... Apu... — ölelgette őket. Laci bizony ezen az estén sem maradt a helyén, az óvodások hálótermében. Úgy tett. mintha aludnék: aztán, hogy minden elcsendesedett, pizsamában kiszökött a folyosóra, át az udvaron, a pedagóguslakásokig. Szerencséje volt: nem vette észre senki. Csak „apu", meg „anyu”, akik másnap hivatalosan is megindították az eljárást Lacika örökbefogadásáért. ...Azóta két esztendő telt el. A tanítóéknak saját kisgyermekük is van már. — Az öcsikém... — mutatta be nekem Laci az apróságot, mikor gtt jártam az intézetben. ...A Trabant kocsi vásárlása körül egyelőre — kis késés mutatkozik... SZEKERES ILONA sem halottam hasonló csodatevésről, mintha egy kicsit rosszallóan nézett volna rám. — Csak azért, fiam. mert manapság sokkal hangosabb a bár nya, mint annak idején. A gépek, a motorosszalagok lármája elűzi; elriasztja a patkányokat. Aztán erről is eszébe juthatott valami, mert a gépeket is és n mai bányászokat is pártfogásba vette — Hiába, na! Könnyebb a maiaknak. Sokkal könnyebb. Ott a sok ravasz gép. ott a sok ravasz bányász. Az én időmben evővel. virtussal kergettük meg. füleltük le a bányarémet. Ma meg? Kicsit töri a fejét, mivel bizonyítsa még hogy könnyebb a maiaknak — Szeretem ón ezeket a gépeket. még látatlanban is. Légióként azért, mert a legjavát a mieink, a magunkfajták okosítják, odalent a fejtésekben. És hogyan okosítják? Hogy mást ne mondjak, talán még én is megérem, hogy világgá zavarják a szilikózist, a sujtóléget, meg a többi sok veszélyességet, alattomosságot. És akkor... majd akkor... Nem tudja befejezni a szép jövendölést. Melle börtönében sípolva, zihálva, kajánul csúfolko- dik az „örök rabságra” ítélt bánya-, rém, a szilikózis. Pálinkás György \
