Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
s I TOLNA megyei népújság ULTURÁLIS MELLÉKLETE írók és emlékek Egy kijelentés — két anekdotát szül Móricz Zsigmond a Szépasszony ocsisa című darabjának bemu- itója után az ő kedvesen ravaszás hunyorgatásával így szólt lágy Endréhez: — Hát most megmutattam, hogy a „olyan” darab kell nekik, tu- ok én olyant is! Mire a magyar kabaré megte- smtője, a híres konferanszié az lábbi két anekdotával válaszolt: ELMARADT SZIMFÓNIA Szép őszi este volt, fiatal vol- im, a vacsorához szekszárdi bort :íam, úgy éreztem, hogy nekem 11 a világ. Az egyik kávéház teaszán megláttam Kálmán Imrét s melléje telepedtem. Két lá- át előrenyújtotta, fejét hátra- zegte, tömzsi szivarját jóízűen ágcsálta. Az imént jött a Víg- zínházból, ahol végignézte a „Ta- árjárás” sikerét, még most is aámoros volt egy kicsit tőle és toldogan mondta: — Micsoda siker!... Sose merem volna hinni! Ez a tüntetőén kilobbantott lágy boldogság az én szerény mé- sesemet fenyegette, tehát félté- ;enyen válaszoltam: — Operett? Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfó- úákkal? Mert a Zeneakadémián ezt váriák tőle a tanárai és erről beszélt 5 is ifjúkori sétáinkon. Most fölé- íyesen válaszolta: — Meg lesz az is, csak éppen ;sktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák. — Pénzt? Mire? — A pénz jó. Fölszabadítja a főt és szivet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat! — Nézze, Kálmán Imre... A múlt héten a redakcióbán lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy »w r ~ w wr* van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú. Tizenkilenc éves. Bartók Bélának hívják. A tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája. És az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott bennünket, hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az embermentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, micsoda dicsőség lesz számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a lányát zongorázni, összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmiesetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán. Legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók Béla tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy dohos kenyeret és egy tábla szalonnát. Megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsinálás- hoz kell! TÉNYLEG LEPIPÁLTA.Másik anekdotába kezdett Nagy Endre: — Ady Endre nem hagyott békén... Az ő furcsa, cigányosan alázkodó, önkínzó modorával folyton gyötört, hogy ő röstelli azow m m m w m mm ^ m m kát a pénzeket, amiket havonta Párizsba küldözgetnek utána. Hiába írtam neki vissza, hogy azokat a pénzeket nem ingyen küldöm, bőségesen megszolgál érte, hiszen az új verseit magam szoktam esténként fölolvasni a kabaréban és nagy sikerem van vele. Csak nem akart belenyugodni. Folyton azzal fenyegetett, hogy tud ő olyan kuplékat írni, mint a Zerkovitz! Komolyan megijedtem ettől a fenyegetéstől. Elég bajom volt nekem magammal is azon a süppedés talajon: még csak az kell, hogy Ady, az a gránittuskó rá- nehezkedjék és időtlen időkre megbélyegezzenek, hogy én csábítottam oda! Komolyan megintettem, hogy nekem bizony kupiét ne írjon: maradjon csak az, ami volt... A magyar kabarénak örök dicsősége lesz, ha ő változatlan lelki öltözékével jelenik meg ott néhanapján. Nem használt az intésem. Néhány nap múlva levelet kaptam tőle Párizsból és büszkén közölte, hogy sikerült két kupiét írnia, legközelebb be is küldi és azt hiszi, hogy ezúttal még Zerkovitzot is lepipálta. Aztán megjött a két „kupié”. Az egyik volt: „Kató a misén”, a másik: „A párizsi lány”. Két kis remekmű, a legszebb, a legmélyebbre markoló versei közül való. És még kacér dicsekvéssel odaírta hozzá: — No, mit szólsz hozzá? Ugye, hogy lepipáltam Zerkovitzot? Hát, istenem, — tényleg lepipálta... (K. I.) Tóf-h Órát javíttatott a közelmúltban egy ismerős. Kronométerének olyan volt a márkája és a hibája, aminek a javítását senki sem vállalta szívesen. Hetekig hordta az állásra ítélt alkalmatosságot a zsebében, amire talált egy olyan órásmestert, aki kísérletképpen elvállalta a javítást. Az óra azóta rendesen jár, semmi baja. Az ismerős is csak egyet kifogásolt: a maszek órás alaposan megnyomta a ceruzát, miközben a számlát írta. Szóvá is tette a mester előtt, ő azonban kissé kesernyés szabadko- zással jegyezte meg: amennyiben ezt a hibát valaki a környéken nála olcsóbban kijavítja, hajlandó visszafizetni a két ár közötti különbözeiét. Persze az első meglepetés után senki sem kereste azt a másik mestert. Egy idő után engem is ahhoz a kisiparoshoz kalauzolt el az ismerős, mondván: keze alól csak kitűnően javított órát ad ki, s inkább a lábát engedné levágni, semhogy rá bárki panaszkodjék. Érdekelt a mester is. a munkája is. Műhelye inkább lyuk. mint munkahely, csak annyi világosság van benne, amennyi a nagyítóval történő vizsgálatokhoz, munkához feltétlenül szükséges. És a panasz is alig fér el benne. A mester sopánkodott, arról kesergett. hogy egyre nehezebb a dolga. Nem azért, mert hivatalosan nehezítik a munkáját, nem hagyják élni. hanem, meri egyre több az olyan megnyilatkozás. amelyik szerint minden kisiparos rabló, az emberekről a kabátot is lehúzza, ha valamit csinál. A beszélgetés alatt azon gondolkoztam: szándékosan mesterkélt, avagy ős.iné-e a panasz? Nem tudtam eldönteni, s azt hiszem, nehéz is lenne. Két dolog azonban feltétlenül bizonyos. Az egyik: kisip'rosaink nagyobbik hányadé rendisen, becsületesen, a megengedett haszonnal dolgozik. A másik: van egy. létszámban kisebb, úgynevezett „menő réteg1’, amelyik viszont nemhogy a kabátot. de még az inget is le- cibá’.ja a megrendelőről, ha a műhelyébe téved. Olyan számtani műveleteket tudnak csinálni ezek a „cápák” — így hívja őket a környezetük —, hogy az méltán válna dicséretére minden ferdült hajlamú matematikusnak. Az említett órás azonban nem tartozik a cápák közé, s vele együtt még nagyon sok kisiparos kívül a minden- nyerész- táborán, előítélet őket sem kiméV.. Körülbelül így hangzik: ha már valaki maszek. akkor annak egyéb célja sincs, mint lenyúzni az emberekről a bort. Pedig az esetek nagyobb többségében másként áll a helyzet. Ezt leginkább azoknak a kisiparosoknak a példájából tudjuk, akik az utóbbi években műhelyt nyitottak a falvakban, hogy kielégítsék a növekvő szolgáltatási igényeket. A tapasztalai szerint ezek semmivel sem élnek jobban, mint a bérből és fizetésből élők Jövedelmükből futja a család eltartására, az anyagbeszerzés és a tevékenység költségeire. A panasz azonban a fentiek ellenére panasz marad, s az előítélet sem változik meg. Nehéz is lenne bárkit arra rábeszélni. hogy változtassa meg a véleményét, ha egy. vagy két esetben cápával hozta ősz- sze a szerencséje. A legjobb érveket a disszonánsnak tűnő védekezések megváltoztatásához a becsületes kisiparosok szolgáltathatják. Azok, akik becsülettel dolgoznak, s nem a megrendelő becsapása, hanem az igények kielégítése a céljuk. Az idős órásmester, akiről az előbb említést teltünk, mindenért. teljes felelősséget vállal. A.mit ő javít, arra hat hónap jótállásról szóló igazolást ad. S ha az említett időben a hiba szándékos rongálás nélkül megismétlődik, teljesen ingyen végzi el a javítást. Nem új az ilyen kötelezettségvállalás. de azért azt mutatja, hogy a megbecsült mesterek, a legjobb kisiparosaink nem nyerészkedő haszonlesők, hanem a maguk kis műhelyében dolgozó munkásemberek. Kivételes, nagy szakképzettséget. vagy tetemes munkát igénylő darabok előállításánál, vagy hasonló természetű hibák javításánál termé:zetesen a munkadíjat a speciális helyzetnek megfelelően számoljak fel. Azt azonban, azt hisszük, ritkán próbálják, hogy a jogosan járó bérhez még egyebeket is hozzá tegyenek. Aki így cselekszik, az már cápa. s erre a nagyon is kétes rangra a kisiparosok többsége nem áhítozik. SZOLNOKI ISTVÁN Tibor emlékére 4, <0 van áron kedők Az azonban A pécsi hőerőmű (Szlovák György rajza) 0/> ármasban, Tóth Tiborral Af) és Ctibor Stitnickyvel, a jeies szlovák költővel utaztunk Pozsonyból, előbb An- dódra, Czuczor szülőházához, s onnan Aisósztregovára, ahol Madách emlékét idéztük. Csodálatos ősz volt; Stitnicky arról beszélt, hogy az ilyen napok tele vannak költészettel, az évszak és a táj készen kínálja a verset. Lehúny- ta szemét, verssorokat formált már magában, s néha jegyezge- tett is füzetébe. Tóth Tibort a tájból is a megfogalmazás érdekelte, maga a mű, s a hozzáfűzött kommentár. Kövéren és derűsen magyarázott, a megismerés örömével mert, ezt a boldog szellemet minden érdekelte, amit a valóságból ki tudott szűrni. Az andódi Czuczor-házban hosszasan faggatta a háziakat, biztosak-e benne, hogy eredeti az öreg szabad tűzhely, s képzelete rögtön visszaállította a házat olyan ra, amilyen Czuczor gyerekkorában lehetett. Sztregován Madách I nyomait kerestük a roppant parkban, Madách fiatalkori rajzaira emlékeztünk, amelyek az udvarházat ábrázolják és sokáig álltunk az alkonyaiban a háborútól megviselt emlékmű előtt. A kis szobában már ismét ott állt Madách íróasztala, amelynél a Tragédiát írta, s ugyanazokat a fákat láttuk, a parknak ugyanazt a szögletét, ami az ő szemét nyugtatta, ha felpillantott a szaporodó verssorokról. Most, amikor évek múltán visszagondolok, mintha egy filmről látnám magunkat. Megyünk végig a tágas kastélyon, s Tibor magyaráz, mert pontosan ismerte a kastély beosztását, az egyes szobák rendeltetését, noha ő is akkor járt itt először. Ez jellemezte, az ismeretek gazdagsága, amely a szellem olt- hatatlan szomjával párosult. Ugyanígy beszélt Pascalról, Pázmányról, a modern francia irodalomról, Nietzschéről, — a hosz- szú autóút bőséges alkalmat adott a szellemi tornára. Később együtt róttuk a pozsonyi utcát, melynek minden kövét ismerte, figyelmeztetett Petőfi lakására, vagy az irodalmi nevezetességű Neu- mann-féle vendéglőre, ahol fojtott sert árultak azokban az években, amikor Petőfi is a város lakója volt, sőt egykorú olaj- festmény is őrzi a nevezetes fojtott ser felbontásának magasztos pillanatát. Alázatos lélek volt, s ezért is lett műfordító. Mintha félt volna attól, hogy próbára tegye saját erejét, másokon csiszolta formakészségét, az idegen vers kontroliján mérte le szavainak súlyát. Jó fordító volt, s hosszú éveket áldozott erre az alázatos, szerzetesi munkára. Sikereiről nem beszélt, csak arra volt büszke, hogy Nazim Hikmet, akinek felolvasta a magyar szöveget, a ritmusból, a szavak csengéséből is ki tudta olvasni az egyenértékű munkát, s azt mondta, biztosan ezek verseinek legszebb magyar átültetései. Rengeteget dolgozott. Jirasek. Capek, Hasek mellett a mai szlovák és cseh költők sorát fordította le, s munkáikból szép antológiát is állított össze. Volgaképp egy tekintélyes fordítógárda munkáját végezte el, s maradandó érdemeket szerzett a cseh—magyar és a szlovák—magyar irodalmi kapcsolatok gazdagításában. Pozsonyban halt meg, alig negyvenhárom éves korában. Fáradt szíve nem bírta azt a szüntelen hajszát, amit az örökké éber, követelőző szellem diktált. Csányi László
