Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-09 / 186. szám
6 Ilyenek is vannak... z alkony! szürke megké- kült már. A Hold sarlója úgy függeszkedett a csillagok között, mintha valami színpadi jelenet túl érzelgősre sikerült hátteréből szórná ezüstös fényét. Elnézte kicsit, jólesett ez a csöppnyi nyugalom és már azon sem bosszankodott, hogy ki kellett jönnie. Az árnyak rendkívül hosszúra nyúltak, s feketén, markáns sziluettel rajzolódtak a földre. Oldalt pillantott; „Milyen magas vagyok” — mosolyodéit saját árnyékára, s jobb- ra-balra ingatta fejét, majd hirtelen támadt játékos-bohókás kedvében a kezét is emelte, fel, és le. aztán újra — az árnyék engedelmesen utánozta. „Nagy kölyök...” — gondolta magáról, és ezen is mosolygott. Teli tüdővel szívta a meghűvö- södött levegőt. A sürgölődés, kapkodás, emberi beszéd zaja halk zsongássá zsugorodott, s úgy tűnt, mintha nagyon-nagyon messziről hangzott volna. Valósággal fürdőit az est váratlan nyugalmában, aztán hirtelen kapott észbe: mennie kell. Felsóhajtatt — sajnálta itthagyni a nyugalmat •»- sietősen meglódult. „Mi is jön... Persze, negyedik kép... Berobbanni... A fene enné meg ezt a szűk teret, mozogni sincs helyem, nem berobbanni... Itt kellene... itt van hely” — és a gondolatot hangos szóval követte a torz vi- gyorral kísért szöveg; — Remek, hogy találkoztunk! Már ne is haragudj, papikám, de most kinyírlak! Ilyen a közérzetem... Nagyon vidám kis közérzet.. — beszéd közben komótosan a karjára csúsztatta vállán lógó géppisztolyát. Kiáltás csattant, kurtán, pa- rancsolóan; — Állj! A lendület még tovább vitte, pontosan két lépést, s ekkor újra rádörrent: Állj, vagy lövök! „Atyaúristen” — dermedt sóbálvánnyá, s meresztette a szemét, de senkit sem látott. — Ne tessék viccelni, kérem... — dadogta. — Dobja le a fegyvert! Lúdbőrös lett a háta, s a foga összekoccant: — Kérem szépen... Ez csak fából van... — magyarázkodott, s közben az járt az eszében, hogy az őrrel nem lehet kuko- ricázni. az őr az lő. — Földre a fegyvert! —hangzott ismét, de most csöndesen, s a szavakat acélos kattanás követte. Megremegett. A géppisztoly tompán puffant a fű közé. — Két lépést előre! Engedelmeskedett a szónak, s aztán annak is, hogy feküdjön le, hasra. Oldalt valami tücsök zendített rá, szemtelenül, és nagyon vidáman. Borzongott, a foga vacogott, kiáltani szeretett volna, de csak idegenszerű, furcsán elvékonyodott hang préselődött ki a torkán: — Őr elvtárs, engedjen el... Hallja, őr elvtárs... — de választ hiába várt, s szeme elé libbent a kép: zsúfolt nézőtér, — a színfalak mögött az ügyelő a haját tépi, átkozódik. Felnyögött: — Botrány lesz, őr elvtárs... Fegyelmit kapok... Úgy kirúgnak, de úgy... őr elvtárs, én vagyok a fővagány, nekem kell kezdeni a jelenetet... Ne tessék vacakolni... Csönd van, már mindenki beült a nézőtérre... — reménytelen szótlanság felelt. Akkor eszébe jutott, hogy ez itt fogja várakoztatni, amíg le nem váltják, s rémületében dadogni kezdett: — Színész vagyok, az együttesből. Hát nem érti? Én kezdem a jelenetet. Drága éber őr elvtárs;.. Ha itt tart, félbeszakad az előadás... Hallja, őr elvtárs... — és mindkét kezével kö- nyörgött a láthatatlan hallgatag felé: — Drága jó őr elvtárs... Várnak a katonák... a nézők... Engedjen elmenni — torka elszorult, szeme meghomályosodott: — őr elvtárs. engem a Gyuszi agyonüt, ha nem megyek. Távolból ajtócsapódás, kiáltás: — Lajos!!! Lajos! — Hallja, őr elvtárs! — kapaszkodott a segítségbe, mint fuldokló a mentőövbe, s már ugrott volna, hogy rohan, de az acélos zörejjel kísért hang ismét rácsapott: — Nyugton marad! Visszakushadt a földre. — A nyakát kitekerem az átkozottnak, csak egyszer előkerüljön... — hallatszott messziről, s ő összeszedte minden erejét, kétségbeesetten felüvöltött. — Gyuszikám! Lefogtak!! Még eltelt vagy tíz perc, amíg a laktanya ügyeletes tisztje az őrparancsnokkal érte jött, s átvette az őrtől — ekkor végre megláthatta az őrtálló katona alakját, rendíthetetlen nyugalmú arcát, s bosszankodott, hogy még csak bocsánatot sem kér az incidensért, hanem ezt morogja: „színész, nem színész, ne lábatlankodjon a tilosban...” Az ügyeletes tiszt egészen a színpad bejáratáig kísérte. Onnan még egy pillantást vetett hátra, kalandja színhelyére, ahol az alacsony épület komor sziluettje mellé egyedülálló katona árnyéka nyúlt. A hold sarlója mint félbetört glória világított a feje fölött. A kritika szerint a „fővagány” figuráját olyan átéléssel játszotta, mint soha, olyan undorítóan fertelmes alakot formázott a nézők elé, hogy majd minden jelenet után vastapsot kapott. Amikor a cikket olvasta, elégedetten elmosolyodott, s kicsit szomorkás sajnálkozással állapította meg, hogy kezd öregedni, elfelejtette megkérdezni az őr nevét. Pedig megérdemelne néhány köszönő sort ez a legény. amiért cdaképzelhette őt a darabbeli ellenfele helyébe.,. ZALKA MIKLÓS Sohasem, tudom megérteni, miért idegenkednek az emberek az önkritikától. Csűrik, csavarják a dolgot, kerülgetik a lényeget, mellébeszélnek, ha valami hibájukról van szó, ahelyett, hogy kiállnának, és azt mondanák: — Elvtársak, elkövettem egy súlyos hibát... Éppen ezért, úgy gondolom, nem árt, ha a nevelésben többet foglalkozunk saját hibáink megítélésének módszerével. e magatartás hasznosságával. Magam, notórius önkritikus vagyok, ezért bátorkodom előterjeszteni tapasztalataimat. Hát először is: ha komolyabb hibát követek el, amit már nem tudok máira hárítani, mielőtt bárki szóvá tenné, magam állok elő vele: — Nézzétek, elvtársak, az ember nem dolgozik mindig egyforma figyelemmel, aktivitással. Olykor elfárad, el- bambul, s máris megvan a baj. A lónak négy lába van, mégis megbotlik. Magam sem tudom, hogyan történt, elbóbiskoltam a gép mellett, és nem vettem észre, hogy leapadt az olaj. Besültek a hengerek. Roppant szégyellem a dolgot. Most legszívesebben fognám a kalapom, és... — No, nem kell mindjárt olyan messze menned! Emberek vagyunk, mindnyájan hibázunk! — mondják erre. — Máskor majd jobban ügyelsz. lenül belátni, mert akkor az ember nem öntelt, jó a kritikához való viszonya. Abból, ahogy az ügyet felfogom, látni lehet törekvésem becsületességét, a hiba kijavítására irányuló jószándékomat. S ennyi elég is ahhoz, hogy a kollektívát megÖNKRITIKA Mi történnék viszont, ha lapítanék és tagadnék, magyaráznám a dolgot, kibúvókat keresnék? Kinyomoznák, hogy miért aludtam el a gép mellett. Megtudnák, hogy egész éjjel mulattam a szakszervezeti bizalmi feleségével. No, de miből futja nekem mulatni? Persze, persze, drága anyaggal dolgozom! Három nap, egy hét idegeskedés, fegyelmi büntetés, kihirdetnék a gyárban, megtudná a feleségem, javító-nevelő munka, miegymás. Hát kell ez nekem? Másodszor: legjobb minden kis hibát kéretnyugtassa: soha többé, soha máskor! — Mert elvtársak, erő kell ahhoz, hogy valaki saját maga lelkiismerete legyen, a hiba felismerésének első percében legyen bátorsága a közösség elé állni: ezt tettem, ítéljetek! Az ilyen emberrel szemben indokolatlan a türelmetlenség, a bizalmatlanság. Igen, így mondta legutóbb a párttitkár is. És harmadszor: ha én nem látom be a hibámat önként és mindenki mást megelőzve, ma- kacskodom és magya- rázgatom a dolgot, elkezdenek velem „egyénileg” foglalkozni. Először is meggyőznek arról, hogy a hibát elkövettem, felelős vagyok érte, nem jár prémium, megbecsülés. S azzal summázzák az ügyet: hiába, ez egy nehéz fiú, jó lesz erre jobban ügyelni, Tormánét meg kell bízni, hogy a szak- szervezet nevében népneveljen, s az egész dolgot a brigád elé kell terjeszteni. Fejlődésképtelen leszek egyszerre, meg gyáva is, mert félek a következményektől. így azután, ha valahová, egy jobb helyre keresnek valakit, senkinek nem jutok eszébe, vagy ha szóba hoznak is. kollektív legyintés lesz rá a válasz: „Ó, az a sumákoló!” Márpedig én nem szeretem, ha kihagynak valami jóból, és legyintenek rám. Jobb az, ha azt mondják: „Ez igen! Ez egy karakán ember! Ilyenre lenne szükség éppen!” Befejezésül: őszintén megmondom, olvastam már jobb krokit is ennél. Nem szégyellem, bevallom — jobb, ha én mondom, mint az olvasó. SZ. SIMON ISTVÁN JEVGENYIJ JEVTUSENKO: A HUMOR i Cárok, császárok, fejedelmek, urai földnek, tenger eknek, parancsukra masírozott a seregek sora de a humor — soha! A nagyfejűek gőgös palotáiban, fönt, kik ott kedvükre lus tálkodtak, egyszer a csavargó Aesopus megjelent — s ők látszottak legottan koldusoknak. Arcán a napszínű rozs da s ahogy a szobába lépett a képmutató útszéli séget egy perc alatt Naszreddin Hodz sa mint a sakkbábokat habókjaival szerte szórta! Szeretnék a humort kenni — de a humort nem lehet megvenni! Szeretnék a humort ölni... De minden bicska bele fog törni! Harcolni ellene — nem könnyű dolog! Vágták, gyilkolták szakadatlan. Lemetszett feje már ott imbolygott a lándzsahegyen, a magasban. De alig perdültek meg a bohóc-dobok meséjükbe rikácsolt s integetett: „Kukucs! Itt vagyok!” és hetyke táncba kezdett. Nyűtt-kopott kurta kabátkában bűntudattal, fejét leejtve mint egy politikai merénylő úgy vánszorgott a vesztőhelyre. Egész lényében össz eomlott. „Meghaltam. Nesztek!” Mikor egyszerre a rossz kabátkából kibomlott karja gúnyos jelt lengetett: „Ezt nektek!” A humort már zárták börtönbe, de ott is mindenkivel kitolt. A falakon, a rácsokon egy pillanat — és áthatolt! Megfázva, rossz köhögést húzva mint egyszerű sorkatona: csasztuska-puska rohamozott ő is mikor lángolt a Téli Palota A dühödt szemeket jól állja, fölényesen legyint. Es néha a humor még önmagára is — humorral tekint! Száz csapdájú. . Csavar. Furfang oL Lelép mindent s mindenkin átmegy, aki él! így hát — viruljon örökké a Humor ez a — bátor, derék legény! Tamkó Sirató Károly fordítása LADÁNYI MIHÁLY: Dárdaszélen öreg paraszt topog a járdaszélen, várja, hogy ott túl zöld legyen a lámr összeszűkült szemekkel, mint ahogy otthon nézett a szürkülő határba. A verebek nem ismerik meg őt, nincs senki, akinek biccentene. A lámpát zöldre vált át és komótos járással bandukol a semmibe. Nem érzelgek, honvágy nem fojtogat, nem gondolok a távoli mezőkre, Tudom, fűtő az öreg valahol és nem szívesen emlékezne ő se.
