Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-28 / 201. szám
4 TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1964. augusztus 28. „Szeressétek, óvjátok, védjetek... ávAlu Miua'i ft • E lismerő oklevelek, dicsérő kitüntetések, újságcikkek, fényképek, kiállítások rendezéséről szóló meleg sorok, levelek tömkelegé. Népszerű riporterekről, múzeumok igazgatóitól, magasrangú közéleti férfiak és nők rendelései, köszönő sorai, megelégedésük kifejezései, dedikált apróságok, fényképek íróktól, amelyek az egész világot átöleli, fekszenek előttem egy halomban, mint dokumentáció. Nincs itt előttem, de láttuk a televízióban, hallottuk a rádióban, özv. Békás Jánosné Medgyesi Mária decsi népművész-alakját, hangját. Félszáz év óta rajzol, tervez, sző, lankadatlan buzgalommal és tanít. Tanítja a fiatalokat, tervezni, fonni, szőni, énekelni, táncolni, pontosságra, kötelességtudásra, szeretetre, emberségre és a sárközi népművészet továbbvivésére és továbbadására, önzetlenül, mert hisz míg sokan mások a sárközi népi hagyományból és alkotó népművészeink, köztük Békásné kezemunkájából, tehetségéből, házat, autót, tudományos rangot szereztek, addig ő maga ugyanabban a kis házban, inkább házacskában, amelyben vagy harminc évvel ezelőtt megismertem — él, és lakik. Ebben a szerény kis házban, virágos udvarban álmodja meg szebbnél szebb, ősi gyökerekből táplált virágmotívumjait, kombinációit. Itt áll az ágya mellett szövőszéke, az ablaknál, itt van rajzasztala, amelyen látogatásom alkalmával kis unokája rajzolgat éppen, hedneczki Márika, a „nagyika” utasításai szerint, énekelve. j, özv. Békás Jánosné énekelve tanít. Szívbe markolóan megrázó metodikai utasítás a rajzoktatók légyzümmögéstől telített álmosítóan fülledt rajztermeinek. — Ezt már szeretem — szalad ki a számon, köszönés helyett. Képregény, 18 folytatásban Irta: KUCZKA PÉTER Rajzolta: CSANÁDI ANDRÁS] Pontosan 14 évvel ezelőtt jártam itt utoljára és most is másfél órám van. Azóta nem változott itt semmi. Azaz, hogy mégis... Békás Jánosné azóta megöregedett, éppen úgy, mint én, a balszeme „meghibásodott", alig lát vele, és nem olyan gyors tempóban csattog a szövőszéke. Most is energikusak és élettel teltek mozdulatai. de tekintete fáradtabb, merengőbb. Százhúsz énekét magnetofonra vették, a szalagokat az Akadémia, a Népművelési Intézet és a Néprajzi Múzeum őrzi. Alkotásai szerte a nagyvilágban, Moszkvában, hazai és külföldi múzeumokban. Meghatotlan nézek körül. A falakon plakátok. A fiam és a menyem művészeti útjának, sikereinek állomásai. Mindketten az Állami Népi Együttes tagjai. Album a sublóton, emléktárgyak, a szülői szeretet és rajongás beszédes tanúi a két kontinens, Ázsia és Európa jelentősebb vároiaiból. Egyikén-másikán — levelezőlapokon — neves emberek, művészek, közéleti férfiak autogrammjai, szellemes sziporkái, emberi megnyilatkozásai, futó emlékei, emlékezései, egy ismert, vagy kevésbé ismert magyar édesanyáról, egy sárközi kis faluban szövögető népművészről, beszélő tanúbizonysággal az idegen sziveknek pillanatnyi összedobbanásáról. — Mit tervez? — teszem fel végül is a sokszor elhangzott és tartalom nélküli, de itt tartalmat nyert kérdést. — Kapufüggönyt. — Igen, kapufüggönyt. — Megélénkül, és most már ember helyett a művész beszél. — Csodálkozik? Nem kell ezen csodálkozni, a halál természetes valami, de én az otthonomból saját készítésű kapun akarok távozni, amint magam ragasztgattam, tapasztgattam fészkemet is. Lemértem már a nagyságát is, és a függöny fölé a drapériába feketén fehér virágokból örök figyelmeztetőül a következőket akarom kiszőni: „Szeressétek, óvjátok, védjétek a sárközi művészetet." De ezt csak magának mondom. Búcsúzom özv. Békás Jánosné- tól, aki akkor rendezte meg az első népművészeti kiállítását a népművelés keretében, amikor még dörögtek az ágyúk. Búcsúzom. A kapuig kísér, de mintha csosszanna a házicipő néha. Bocsásson meg ezért a leleplezésért. Senki se vette magnetofonszalagra eddig, én megírom, mert annyi neves ember után talán nem veszik szerénytelenségnek, ha mint régi „munkatárs”, volt főnöke, és öreg népművészetrajongó nyilatkozom. TÓTH NÁNDOR levelező Dusek épp az előbb látta a mérnököt lemenni az ebédlőbe, így azonnal válaszolt: — Alighanem fenn van még a szobájában. Szóljak neki? Forgács leintette: — Hagyja csak! Majd felmegyünk érte. Hányas a szobája? — A... a harminckilences! Az a két perc, amíg a rendőrtiszt és kísérői kiderítették, hogy a gondnok — nyilván zavarában tűk, az idomítás csodája volt. Csak az épület előtt csoportosuló egyenruhásokat látta, és közöttük gazdáját, Duseket. A gazda megvédésére pedig hosszú heteken keresztül okították. Egy pillanatig sem habozott. Pompás izmai minden erejét ugrásba sürítette és hatalmas, fekete teste nyílként süvített át a levegőn. — Vigyázz! — hangzott az egyik rendőr döbbent kiáltása, de még c. y * - V . li Jr ** (* n ‘ — elvétette a szóbaszámot és mielőtt a többiek akár egy moz- ©ggyel magasabbat mondott, mint dulatot is tehettek volna, társá- amilyen összesen van. elég volt nak kezében rövid sorozatot ro- Bibrának ahhoz, hogy átvesse ma- pogtatott a géppisztoly, gát erkélye korlátján, elérje a lenti faház tetejét, és a kerti bokrok védelmében az üvegház felé loholjon. Az üvegház mellett nyílt a hátsó kis ajtó. Elkésett. A főhadnagy még az emeletről hallotta a felcsattanó kiáltást: — Állj! Állj, vagy lövök! Dr. Bibra Mihály egyenesen egy géppisztolyos rendőrszakasz- vezető karjaiba szaladt. TŰZHARC A főhadnagy néhány lépésnyire az üdülő főbejáratától találkozott a felemelt kezekkel, sápadtan közeledő mérnökkel. — Bibra Mihály! — mondta. — A törvény nevében letartóztatom! — De... de... — hebegte a másik — főhadnagy úr! Hiszen én az ön hozzájárulásával jöttem nyaralni ide! — A kulcsképlet ellopása, gyilkossága kísérlet és egy gyilkosság után, — válaszolta Forgács. — Kutassák ki! Bibrát megmotozták, aztán kattant csuklóján a bilincs. Ebben a pillanatban érkezett meg Cézár. Cézár ugrásának lendülete megtört a levegőben. A véres kutyatest ott zuhant le a főhadnagy A kutya tökéletesen félreértette ®s a halálsápadt gondnok között, a helyzetet, pedig, amint mondot- A váratlan támadástól meglepve, egy pillanatig mindnyájan döbbenten álltak. — Szép kis fenevadakat tart maga, Bibra! — szólalt meg végül Forgács Imre. A teljesen megtört mérnök fejét rázta: — Nem az enyém! — Hanem? — Az üdülőhöz tartozik, kérem — mondta Dusek. — Én gondozom! — Úgy? És idomítja is, nem? Dusek nem válaszolhatott, mert az egyik rendőr ekkor érdeklődve hajolt le a kutya teteme mellé: — Főhadnagy elvtárs! Tessék csak nézni, milyen érdekes nyakörve van ennek az állatnak! Mindnyájan a kutyára néztek A géppisztolysorozat nyakánál találta el Cézárt és nemcsak az ereket roncsolta szét, hanem valósággal kétfelé fűrészelte a rézzel kivert nyakörvet is, melyet most a rendőr emelt magasra. A nyakörv belső oldalán láthatólag vízhatlan borítás feszült és domborodott alatta valami. Két- három ujjmozdulat után a rendőr tenyerén hevert egy hatalmas, vöröses kővel díszített gyűrű. Ez már több volt annál, ameny- nyit Dusek idegei elbírtak. Villámgyorsan sarkon fordult, és kihasználva, hogy a többiek figyelme a gyűrűre összpontosult, két ugrással eltűnt egy hatalmas buxus mögött. — Állj! Azonnal álljon meg! — csattant a főhadnagy hangja. (Vége következik.) Carrington próbálta megérteni az indiánok gondolkozását. „Ha én vörös ember lennék — irta naplójába —, ugyanúgy har- colnék, mint ők.” Ejfél után magas, vállas férfit vezetett Bridger az ezredeshez. „Portugál Phillips vagyok, Laramie-be lovagolok segítségért.”
