Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-23 / 197. szám
4 CQLNA MEGYEI NEPÜJSÄÖ 1984. augusztus S3. Romániai útijegyzet: f Oúm az Adóban IV. GvAtu fim a tv: Várad három cipőgyára közül az Arta a legkisebb. A Népköz- társaság út kora délutáni forgatagában elég megtalálni a kapubejárat melletti elegáns kis piros üvegtáblát, mely így kívülről gyárnak egyáltalán nem látszó világos sárga épületen fémjelzi a bent folyó termelő munkát. A szimpatikus G. A. gyári főellenőr vesz pártfogásba a portán. Az I előzékeny szívélyes fogadtatás után betekintést nyerhetek a Művészet férficipő-gyárban folyó munka műhelytitkaiba. Sorra nyílnak az ajtók. A neonfényes kicsi teremben tizenöt szótlan férfi rajzolja, szabja a matt és ragyogó fényű, puha, finom bőrt. Körzők, vonalzók kések villannak. Zajtalanul gyorsan dolgoznak, akárcsak egy jólszeparált sebészeti műtőben, azzal a különbséggel, hogy itt nem toldozzák foldozzák össze a metélt bőrt, hanem szakavatott biztos kézzel kanyarítják ki abból a legszebb fazonnak megfelelő darabokat. Nagy gyakorlat kifinomult érzék, takarékosság az értékes anyaggal, pontosság a legfőbb követelményei a jó szabászi munkának. — Úgy látszik itt mind a tizenöten megfelelnek a követelményeknek. Ventillátorok halk duruzsolása kísér bennünket a tágas, oszlopos munkatermekben, ahol a tűzőgépek hosszú sora alól, százával, ezrével kerülnek ki a remekbe dolgozott kész felsőrészek. Itt túlnyomórészt fehérköpenyes nők dolgoznak. A sám- fázást, rámázást, szegelést, talpa- lást. sarokillesztést főleg férfiak végzik. A cipők formábaverése, idomítása, amolyan férfikéznek való gorombább munka. Kényelmes kis borszékeken az idősebb korosztály mellett az ifjúmunkás-gárda is szép számban, csaknem fele arányban képviselve van. — Kell az utánpótlás. Nő. izmosodik az üzem. Fiatalodik a gárda, a kis ktsz, néhány év alatt gyárrá nőtte ki magát. Képregény, 18 folytatásban Irta: KUCZKA PÉTER Rajzolta: csanAdi andrAs Kísérőm huszonhat éves szakmai gyakorlatának teljes bele- adásával magyarázza a gyártás valamennyi fázisát. Nem akarom zavarni, megkérdezni tőle a munkaterem nevét, ahol a végső simítási, csinosítási munkákat végzik. Magamban sminkteremnek keresztelem el. Itt a férfifélcipők gazdag galériájából, úgy gondolom nem csak én, de más sem tudná kiválasztani a leg- •szebbet. Szín, vonal, sikk — ahány, • annyi féle. Szépségben, tökéletes finom kidolgozásban valamennyi megegyezik. Szinte kár, hogy a csomagolóban dobozokba rejtik el a szemek elől. — Igaz Várad, Bukarest és talán Budapest kirakataiban ismét szem elé kerülnek. Bár a szekszárdi cipőüzlet kirakatában látnám viszont ezt a párat, amelyiket találomra kiválasztok a dobozból. Négerbarna, sima, mérsékelt eleganciával hegyes, félmagas sarkú, a talp széle, körül a felsőrész alá mélyen bedolgozva. Lehet, hogy a leírás szakmailag nem megfelelő —, én ilyennek látom, mivel 42-es és az ára 292 lei, forintban kb. százzal több — nekem nagyon megfelelő lenne. A női kézitáskák, retikülök az' emeleti munkateremben készülnek. A férfifélcipő-gvártás mellett erre is specializálta magát az üzem. Bőr-, plasztikanyag-, fém-, és zippzártömeg, remek darabokká alakul át a fürge ujjak és gépek alatt. — Számomra rejtély — a divat diktálja a táskakészítés ebbeli művészetét, avagy a táskakészítő művészek irányítják a divatot? Férfiszemmel nézve ez utóbbit tartom valószínűnek. A táskaraktár és készárucsomagoló sokszínű és finom kidolgozású remekeit szemlélve a szép szebb és mégszebb megállapításáig jutottam. A fehér alapon barna díszítésű bőrretikül, a sima ragyogó fekete kis táska, a katicabogárpet'tyes strandtáska — biztos, hogy az első eléje kerülő nőt leveszi a lábáról. — Ezekhez a táskákhoz már csak ruha kell a nőnek és a férfinak a pénztárcája. Egyébként valamennyi táska fehér selyempárnás bélése között hasonló színű üres kis pénztárca is lapul, kézitükröcske társaságában. Némi kozmetikai kiegészítéssel teljes összkomfort 50—150 lei között. — Ennyit csak megér a nő! Egyenként nem tudok elköszönni a gyár hatszáz dolgozójától, csak kedves kísérőmtől, aki arra büszke, hogy hazai anyagokból készített gyártmányaikra sem a kül- sem a belföldi vevők eddig még soha nem panaszkodtak. — Az Arta cipőgyár dolgozóira büszke lehet Várad. Szászy Sándor — Fabelhaft! — azaz „mesebeli!” Ez volt a kevés német szavak egyike, amellyel Cézár akkoriban még találkozott. Környezete már régóta magyarul beszélt és ki tudja honnan származó ruhadarabok segítségével megismerkedett két különleges szaggal is. A szagokról megtanulta, hogy a hozzájuk tartozó embereket jóindulatúan kell kezelnie, torok-átharapásról vagy más ilyesféle kilengésről szó sem lehet. így aztán, amikor egy felettébb kevéssé katonás külsejű ismeretlen férfi markába nyomták pórázát, Cézár némi bizalmatlansággal ugyan, de tudomásul vette, hogy jószándékú emberrel van dolga. i Ebben az egyben Cézár tévedett. A jószándékú idegen nemsokára egy nagyobb turistacsoporttal kelt át vele együtt a határon és az első valamirevaló kisvárosban engedett egy másik férfi kérésének. Az illető minden áron meg akarta vásárolni a pompás juhászkutyát és közölte, hogy semilyen árat nem sajnál érte. Cézárt csak az lepte meg, hogy bár az illetőt soha nem látta, ruhájának szaga ismerős. Ezer magyar forint és két liter kecskeméti barackpálinka árán így került Cézár Dusek Ottó, a Biokémia Vegyiművek kőszegi üdülője gondnokának birtokába. Nem volt rossz sorsa. Olykor-máskor fel kellett elevenítenie a régebben tanultakat és a legkülönbözőbb időpontokban átsuhannia a magyar határon. Ismerte az utat és — a gyakorlóterep kiválóságának jóvoltából — ismerte azt a szürke, palatetővel fedett házat is. melyben osztrákföldön tárt karokkal és legkedvesebb táplálékaival várták. Ilyenkor gondos , kezek lecsatolták nyakáról a rézzel vert bőrövet, másikat tettek helyébe és amíg Cézár visszatért kőszegi otthonába, addig nyakörve is útra kelt, hogy lényegesen nagyobb távolságot, sokkal több kilométert tegyen meg. Cézárt többszörösen kipróbálták és bebizonyosodott, hogy nála különb hírvivő kutyát aligha ismert még a hadtörténelem. Dusek Ottó leplezetlenül elégedett volt óriási ebével. Elégedettsége . azonban nem. tartott sokáig. EGY ÜDÜLÖGONDNOK GONDJAI Dusek gondnok, egy széles vál- lú, busaszemöldökű, fekete ember, elolvasás után első pillanatban- marokra gyűrte a frissen érkezett táviratot és káromkodott: — Tessék! Vége a nyugalmamnak! Hogy az a magasságos... — és folytatta hosszasan, a magyar nyelv gazdag szókincse nyújtotta lehetőségek szerint cifrázva. A távirat olvastán aligha értette volna bárki is elégedetlenségét. A világ legköznapibb szövege volt: „Háromheti üdülésre holnap érkezem. Ha lehet, kérem fenntartani részemre a harminckilences számú szobát. Dr. Bibra Mihály” Szobaigénylések átvétele és teljesítése a legtöbb üdülőgondnok mindennapi munkájához tartozik, Dusek Ottó ingerültség^ nem is a feladatnak ezen a részén gyökerezett. Talán még a szobaszám megjelölése sem izgatta túlságosan, pedig tudván tudta, hogy az üdülőben a legmagasabb szobaszám a harmincnyolcas, tehát akarva sem tartalékolhatná a harminckilences helyiséget. Tudta ezt dr. Bibra is, és éppen ez vezetett Dusek kedélyének elborulásához. Már nyolcadik hónapja élt zavartalanul és Cézárt is csak a megállapított időszakonként, mintegy gyakorlásul, indította neki a határnak. A nyolchónapos üzemszünet, ami hírtovábbítói minőségben valóságos paradicsomnak számított, lassan abba a tévhitbe ringatta Duseket, hogy ez már így marad időtlen időkig és soha többé nem lesz szükség rá. A helyi takarékban aránylag csinos tőkéje halmozódott össze, és időnként arról is értesült, hogy a nevére befizetett — igaz, hogy nem túlságosan magas — összeg havonta mennyivel gyarapodott egy biztosnak ígérkező külföldi bankban. Dr. Bibra Mihály az érkezése utáni beszélgetésnek már az első perceiben tapasztalhatta, hogy Dusekben nem teng túl a segítőkedv. — Nehéz lesz. doktor úr! — ingatta fejét a gondnok, amikor félrehúzódva leültek a kertszéli lugasban. — Majdnem lehetetlen. — Lehetetlent mi nem ismerhetünk, — mondta a mérnök. — Ezt maga is jól tudja, Dusek! — Tudom, de rengeteget kockáztatunk! — Ez valami új magának? — Nem, de doktor úr... őszintén szólva... nekem elég volt! Szeretném az egészet abbahagyni! Bibra egyszeriben megmerevedett: — Ezt ne velpm közölje! Vagy esetleg azt akarja, hogy én értesítsek másokat? Hangja fenyetően csengett és Dusek összehúzódott: — Nem, azt véletlenül se gondolom.., De nem lehetne úgy, csak mint ötletet mondom, hogy esetleg önnek nem sikerülne ai dolog? — Hogy érti azt a nemsikerülést? — Kérem, én -nem tudom, miről van szó... Nem is akarom tudni,.. — Azt nagyon helyesen teszi! — De ha esetleg doktor úr azt közölné az illetékesekkel, hogy itt..., az én vonalamon nem sikerült... próbálkozhatna egy másikkal... Akkor én, kérem, igazán nem sajnálnék... ne tessék megharagudni érte. de egy kis anyagi áldozatot sem... (Folytatjuk) 11.
