Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-16 / 192. szám
"SSP* A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG * K VLTURALIS MELLÉKLETE SZÁRAZDUPLA A szél elszállt, de az eső még szemetelget. Este hatra jár. A sétány kihalt. Nevezetességei: a kettős rendekben lépkedő nyárfák alatt fürkészve ugrál, hernyóra vadászik egy sárgarigó. ' Aztán csörögni kezd az apró, csupagyöngy sóder: lépések csörgetik, s a ligetben, a szívkórház felöl jövet, egy zömök, vaskos, medvejárású férfi tűnik föl. Vállán tarisznya, jobbjában finoman megmunkált, suhogó acél Bot. Kényelmes tempóban, otthonosan ballag, s a betonmellvéd bizonyos pontján, ahol a fal tövébe akkurátus kis bádogtábla van szúrva — egy, kettő, állj! — katonás félfordulatot tesz, s letanyázik. A táblán, kicsit dülöngélő betűkkel, a következő privátkiáltvány van intézve az érdekeltekhez: SPORTTÁRS! BEETETETT HELY! KÉRLEK, LÉPJ TOVÁBB! A jövevény a táblára pillapt. s meghitt, gazdai mozdulattal ingat egyet rajta. Semmi baj. A sudár, seprőnyélből fabrikált karó „feszt”, rezegve állja az in- gatást. Elő tehát az orsót, horgokat, dugót s a puhára főzött, kipattant hasú kukoricát, mert horgászbot a vékony, finoman megmunkált acélbot, s gazdája — csak a vak nem látja — pontyoz- ni jött a „beetetett hely”-re. Ekkor lép színre a békés, aranybarna alkony egy másik szereplője, ugyancsak a „telep”: a szívkórház felől jövet. Ünneplőben van: fehér, nyakkendődén ing, kétsoros zakó, s némileg „kiült”, megbuggyosodott pantalló rajta. Amiből nyilvánvaló: emberünk bricseszhez szokott, a csizmás felekezet tagja, s ha leül — nadrágja élét óvni — nem csípi, rántja a vasalását. Egyébként szikkadt, napégette kis öreg. A nyaka s a szeme környéke csupa ránc. De fejtartása s kivált a tekintete cseppet se öreges. Hetyke, sőt: rátarti inkább, amit csak fokoz, hogy a szájából szivar áll ki, s hogy a kalapja — legények vagy a borral barátko- zók szokása szerint — jobbra lejt kissé, a szemére van húzva. Keményen lép, ugyancsak csikorgatja a kavicsot, s tovább is haladna — mit neki egy horgász, egy bálvánnyá ülepedett istencsodája —, de a tábla, s a táblán az írás megállítja. Annyira, hogy nicsak: a zsebére üt, pápaszemet tapogat elő, az orrára ülteti, s hogy jobban lásson, a térdére támaszkodva olvasáshoz görbéd. Hosszan, majszolva silabizál, a fejét is megcsóválja vagy kétszer, aztán fölegyenesedik, a szemüveget el, a szivart ki a szájából, és azt mondja: — Nem engem illet, kérem. — Tessék? — neszei föl bálványkodásából a horgász. — Mondom: nem engem illet — nyomja meg egyenként szavait az öreg, s már ül is, szeme a vízen, sarkai kocogva harangoznak a mellvéd oldalán. — Merthogy mifelénk, arra lefelé, ni: Tolna megyében '— magyarázza , j ószívvel, a szivart használva iránymutatónak —, mifelénk mondom, azt tartja, akinek esze van: „Hal nem étel, özvegy nem ember.” Aztán, ha keze lenne a halnak, s összetenné, s úgy könyörögne, hogy tündérlány vagyok, elvarázsoltak, hamar egy horgot, Zámbó szaktárs, azt hiszi, kihúznám? Húzná ám az a... Azér’ mondom — int a fejével a tábla iránt —, nem engem illet a szózat. Csődörös vagyok én, hússal, borral élek, az a magyar embernek való, hogy lehetnék én „sporttárs”? ]Y| it szólhat erre a horgász, a „beetetett hely” bosz- szús, passziójában megzavart tulajdonosa? A nyelvén van, hogy táguljon innen, senki se hitta, arréb a kocsma, fater, de közben „vendég”-ére talál nézni, füstfelhőben látja — a kalap most már a tarkón, szikrát pattogó ^szivarja az égnek —, s a látvány oly mulatságos, hogy kénytelen elnevetni magát, — Hol járt, szakikám? Lakodalomban? — kérdi. — Á, lakodalom! — szakadt meg egy pillanatra a buzgó pö- fékelés. — Kúrán vagyok én, kérem. Utókúrán... Merthogy tüdő- gyulladásba’ voltam a télen, aztán úgy mondja a doktor, hogy a szívemre ment, vagy mi? A SZOT, a szanatórium, a házigazdám... Ha igaz: holnap lépek az utolsó, a harmadik hétbe... — Hűha! Akkor baj van! Akkor nem irigylem, szakikám! — Aztán miér? Tudja, milyen egy helyem van nekem? Isten ne vegye bűnömül, de az anyám ölében sem volt különb. Az ágy, ha beleszállok, csak úgy reng, csak úgy hinta-palintái. A sodrony, meg a matracok miatt, tudja. Koszt —" amennyi köll, s amit csak akarok. Mer’ cédula után, kinek mi tetszik, aszerint hozzák a kartársnők..: Aztán a kert, az a... mit is mondjak? az a... szűzanya köntöse, ha egyszer látná... — Ajaj jónak dicséri. Őslakos, született füredi vagyok én, öregem. — Akkor meg? — A gondnok, a „nagyfőnök” miatt nem irigylem. — Ismeri? — No, hallja? — Személyesen? — Hát... Mondom, füredi vagyok. Kovács. Arra ni, arra Tihany felé, a hajógyárban. Az „utókúrás” kis öreg, aki csak úgy mellesleg be is mutatkozott már, és „Zámbó kar- társ”-nak nevezte magát, ezen eltűnődik valameddig, és csalódottan, szemrehányással a hangjában mondja: — Ezt, látja... nem hittem volna. — Mit? Hogy kovács vagyok? — Á... Tőlem püspök is lehetne. — Hát? — Hogy..: hogy árulkodós. Hogy beszél hozzá, aztán jól leföst majd a gondnok elvtárs előtt. — Vagy úgy? —v neveti el magát a született füredi, majd tanítva, a jóakarata pártfogó együttérzésével: . — Nem én, a borszag lesz szakikám a maga árulója. — Az-e? — Csap a térdére, s kacag föl diadalmasan a tilosjárt öreg. — Az aztán soha! Hö- hö — lehel, huhokkol teljes erővel a kovács felé, hogy az kénytelen hátrakapni a fejét. — Mi ez? Borszag ez? Nocsak, hadd halljam, nyilatkozzék a szaktárs. — Hát... — ámul a kovács, úgy is mint döntnök. — Bornak csakugyan nem érzem a szagát. Ezt meg hogy csinálta, maga' vén csatár? — Hogyan? — nevetett az öregnek még a ruharánca is. — Finesszel szaktárs! Sofőrtudomány- nyal! — Vagyis? — 'Feketével. Feketekávéval. Száraz duplával. — Nem értem. — Nem hát. De ha tefus, ha sofőr lenne, a veje, mingyá’ értené. Mer’ az enyém, az én vejem, márhogy a kisebbik, mer’ két vejem van — sofőr! Príma gyerek, csudára érti a szakmát, mint katona — kihelyezésen ismerte meg a lányom... No, ülök én máma az újságok között, a társalgóban, vagy minek híjják. egyszer csak ki áll mögém, ki fogja be a szemem? Jancsi! A vejem! Persze, hogy ő! Azt mondja: Füreden éccakázik, vasakat hozott a pincészethez, s hogy gyerünk, azt mondta, nagy újság van, hű, de nagy újság: onokám született, fiú, nem létezik, hogy ne innánk egyet az egészségére... Érti maga, szaktárs, hogy mi van ebben. Onokám született?! — Hogyne. S gratulálok is. — Á, érti a csudát. Az, hogy az embernek onokája születik, még egymagában nem az a nagy vasziszdasz. Eddig is volt már négy, három a nagyobbik lányomé, egy a Jancsiéké, igen, de tarthattam áldomást, amikor jöttek? Nem tarthattam, mer’ lánygyereknek jöttek az ártatlanjai. De ez, ez a mostani, ez fiúgyereknek jött. Trónörökösnek! Mondtam is, ne féljen, a kedves édesapjának: ember vágj-, Jancsi, mondtam, lesz, ami lesz, az onokám kedvéér’ még a szabályt is megszegem. Vezess, ahova akarsz, csak egyre vigyázz: ne legyünk szem előtt. — Irány a „Baricskai csárda”, mi? Van rá egy tízesem, hogy odamentek. — Idevele! — nyújtja a tenyerét válaszképp az öreg. — Mivel?- — A tízessel! Mer’ először is: mióta itt vagyok, folyton a méreg esz a maga „Baricskai csár- dá”-ja miatt. Gondolja csak el: mire az első, a legjobb ízű álmomat aludnám — csak úgy önti, falkában hányja magából a 'részegeket. Azok meg: neki a telepnek, bömbölni, devernyázni, mintha versenybe’ csinálnák... De mit is akartam mondani? Ja! Tudom már! Egy házi kimérés, oda mentünk mi, nem a Barics- kába. Ott vettük magunkhoz az áldomási háromdeciket, — Hányat? A mennyi szokás. Fejenként hármat. Sok? Már akinek. Mer’ a vejem, például, székálló legénynek is megtenné, én viszont, mondtam már, csak voltam maródi, a jelenben utókúrás vagyok... Csak a szabály, ugye, a szabály, az volt a baj, az vette el kicsit a szájam ízét. De a vejem, a ‘Jancsi, egy-kettő, megorvosolt. Irány a presszó, azt mondja, ott adják a borszagra a gyógyszert. Beveszi, aztán slussz- passz, csak egy kis nyomása marad, papa. — Aztán mi lett? — Az lett, hogy be mi a presz- szóba, le egy törpének maradt kis asztal mellé, s Jancsi, a vejem, csak kirendel nekem ott egv rendes, meg egy száraz duplát. A kisasszony, márhogy a kar‘Jettel Nem kis meglepetéssel olvastam a hírt: valahol külföldön egy szellemis és bizonyára vál- lalkczó kedvű üzletember olyan boltot nyitott, amelyikben mindennemű árucikk szállítására vállalkoznak. Szigorításképpen, s bizonyára a nagyobb haszon kedvéért *ilyen kikötéssel propagálja saját áruházát: ha három napon belül nem szántjuk a megrendelt cikket, kártérítést fizetünk! A dolog komoly. Ezt egyebek között az is mutatja, hogy az újsághír szerint a közelmúltban egy különc hölgy megrendelésére három napon belül élő tevét szállították a kedves vevőnek. Babonásan hiszek az tíjság- híreknek. s így ezt is elhiszem. Nem találom meglepőnek a vállalkozást, mert a született kereskedő esetében még vadabb dolgot is el lehet képzelni. Arra viszont többkevesebb pesszimizmussal gondolok. hogy a mi kereskedelmünk nemhogy megközelítené azt a bizonyos ideáisat, hanem jócskán elmarad attól. Sokat fejlődtek az áruházaink, de még mindig inkább csak külsőben. ami azonban nem jelem teljes értékű változást. Persze tudom, hogy a kapitalista kereskedelemben hétköznapi dolog a jogtalan haszonszerzés; a vásárlók becsapása, szédítesz nemhogy bűnnek, de még vétségnek sem számít. Ezt a szellemet bizonyára mindenki úgy kívánja, mint a háta közepének látását. Az azonban jogos igény, amelyik azt várja a kereskedelemtől kicsiben és nagyban, hogy a vásárlók igényeit mar dzkta- lanul kielégítse. Kielégítésben nincs is nagy hiány. Ez azon-, ban többnyire a szezont megelőző nyilatkozatokban nyilvánul meg leggyakrabban. Jón a nyár: bőségesen lesz sör, hűsítő. Jön az ősz: nem lesz hiány viharkabátokban, megrendelésre időben házhoz szállítják a tüzelőt. Következik a tél: bőséges lesz a karácsonyi ellátás. Aztán elkövetkezik 'a szezon, s bizony alig javul valamit a helyzet. Krónikus például a nyári gázhiány. ^Tavaly és az idén is napokig kellett várakozni, amire megérkezett a gázpalack. Vele egyidőben napvilágot látott egyik országos lapunkban a hiánnyal kapcsolatos nyilatkozat is. Körülbelül ez volt benne: azért van a nyári hónapokban gázhiány, mert ilyenkor többet fogyasztanak a családok. Ez bizonyára igaz. Egy kérdés azonban felmerül: ha tudja a kereskedelem, hogy nyáron a gázfogyasztás magasabb. mint ősszel, vagy télen, akkor miért nem próbál az-t igényekhez iga* zodni. Mondjuk úgy. hogy por lackállományac szaporítja? Aztán itt van a szénsav. A szezon elején megjelent nyilatkozat alapján nem lett volna szabad hiánynak lenni, mert Répcelakon állítólag annyit ■ készítettek, amennyiből fedezni lehetett volna az összes igényt. S mégis — a nyilatkozat ellenére — különösen vidéken gyakran lestük az árusításra kijelölt üzletet: érkezik-e végre szénsavas patron? Ha szerencsénk volt — kaptunk, ha nem, — várakoztunk. A gyermekszandál esete is érdekes. Ismerősöm panaszkodott júliusban, hogy képtelen a gyerekének harmincas, gumitalpas szandált venni. Nem hittem a szavának, magam is utánanéztem. Sajnos iga-.a volt. Pillanatnyi hiányról lett volna szó? Valószínű, mert most. a szezon végi kiárusítás során bőségben kínáltak a cipőből- tok gumitalpas szandált, Ne essék azonban félreértés3 becsüljük és tiszteljük a kereskedelem dolgozóit, értékeljük erőfeszítéseiket. A tisztelet azonban még nem zárja ki azt az igényt, hogy időről időre többet és jobbat várjunk tőlük. Nemcsak azt. hogy fokozottabb figyelemmel szolgálják ki a vásárlót — ezen már régesrég túl vagyunk. Most inkább azt várjuk, ne érhesse őket meglepetés. Rendelkezzenek minden olyan áruval, ami szükséges az éleihez, a mindennapokhoz. És legyenek rugalmasabbak. ne ragaszkodjanak görcsösen különböző szempontokhoz. Talán ez a legfontosabb ebben az egészben. Ha ugyanis csak egy változathoz alkalmazkodnak, akkor abból csak szimpla eladás lesz. s nem magasszínvonalú kereskedelem. Pedig erre soha nem volt talán akkora szükség, mint mostanában. A rugalmasabb kereskedelemszervezést két dolog sürgeti igazán. Az egyik a növekvő belföldi igény. az. hogy még a falusi vásárló is megnézi, mit vesz. Nem elégszik meg azzal, amit csak úgy tessék- lássák eléje tesznek, hanem válogat, a finomabbat, az ízlésesebbet keresi. A másik dolog az izmosodó idegenforgalom. Esztendőről esztendőre több és több külföldi fordul meg nálunk. Egyaránt keresik a hagyományos és az új árucikkeket. S az már komoly hiba. ha a külföldi előtt taga- dólag ingatjuk a fejünket, vagy tanácstalanul nézünk rá, mondván; nincs a készletben olyan cikk, amilyet éppen keres. Hírünket, a helyzetünkről adott képet az ilyen megoldás nem javítja, SZOLNOKI ISTVÁN társnő, persze, akárcsak maga az imént: az milyen, kérem, azt mondja, az a száraz dupla? Mire a vejem: kávé, kedves, tányéron, annyi kanállal, ahány egy duplához jár. — S maga? — Én-e? A rendes duplát megittam, a szárazát viszont megettem. Kanállal. Meg én! Csak úgy recsegett a fogam alatt. Aztán ha Jancsi arra nógat, hogy a poharat is egyem meg — azt is megeszem. Meg bizony, annyira odavoltam. — Mitől? A félelemtől? A gondnok elvtárs miatt? Menjen már: rendes, megértő ember az, értékelni bírja a fiúonokát. — Mit, gondnok elvtárs?! volt is ott nekem eszembe’ a szabály! *A nők, a fehémépek, szaktárs! Azoktól voltam oda! IÍT csaknem pucéran, ki félgatya- szárban, inguijuk semmi, ami raituk, az is olyan szellős, hogy... S itt félbeszakadt a mondat, más, kedvezőbb alkalomra marad a női divat kimerítő tagolása, mert a vízen megmoccan, majd nicsak: pipálni kezd a dugó. — Megvagy! — ránt botján egy finoman erélyeset a falfehér! kovács. e — Azannya! — feledi a presz- szót és halundorát Zámbó szaktárs is. Aztán — mintegy varázsütésre — tele a színpad, csődület a parton. Drukk. — ötkilós! — Maga pancser! Meg lesz az tíz is! Ilyen é° hasonló vita kíséri a halfárasztás bonyolult műveletét. Zene is zendül. A tanú pedig — aki a háttérből figyelt — továbblép, s ő a bűnös benne, ha titok marad: szákolt-e pontyot a kovács és hány kilósat? Urban Ernő I
