Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-02 / 180. szám
5 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K ULTURÁLIS MELLÉKLETE MGYSZOM BAT Egyebek■ között hegadatott számunkra az a képesség is, hogy gyakran egészen pici ügyekből tu- ^ dunk óriási dolgot csinálni. Emberek vagyunk, ennélfogva saját, vélt vagy valóságos sérelmeink sokkal inkább fájnak, mint azok, amelyekbe másokat részesítünk. Mindjárt egy példát. A simon- tornyai Kossuth Termelőszövetkezet fiatal agronómusát szabálysértési hatóságaink' egyike megbírságolta, mert körzethatár-átlépési engedély nélkül fuvarozott a gazdaság gépkocsija. Az eljárás ellen semmiféle kifogást nem támasztott, a mulasztási elismerte, a kiszabott bírságot is igyekszik kifizetni. Az ügy a fentiekben vázolt simasága ellenére sem múlt el természete szerint simán. A kis ügyből nagyot kerekített, becsületében, emberségében érezte magát sértve, mert Drávecz Lajos, a tamási járási tanács szabálysértési főelőadója néhány mulasztásra figyelmeztette. Például arra, hogy az embernek igazolványait rendben kell tartani. Nem lehet bejelentés nélkül huzamosabb ideig lakni valahol, még ideiglenesen sem. Fegyelmezetlenséget említett, amit a már közben ideges hangulatba kerülő agronómus jellem- telenségnek értett, s mindjárt kész lett a baj. S ahogy az ilyen dolgok általában folytatódni szoktak, elkezdte keresni az igazát. így gondolkozott: ha ő jellemtelen, akkor már alkalmatlan arra, hogy egy olyan gazdaságban irányítsa a munkát, mint a simontomyai termelőszövetkezet. Mindjárt megvolt azonban az ellentmondás is: alkalmas az irányításra, mert neki is része van benne, hogy az éveken keresztül rengeteg problémával küzdő gazdaság, tavaly már előrébb lépett, s az elkövetkező időkben mind jobban megerősödik. Mi már a forrponton találkoztunk, akkor, amikor agronómus barátunk panaszt telt a járási pártbizottságnál. Mindkét felet, sőt még mást is meghallgattunk. Azt persze véletlenül sem voltunk képesek megállapítani. . hogy ki, kinek, mit mondott valójában. Az' azonban annál inkább, hogy a sértett fél a szabálysértési eljárásoknál szokásos és az esetek többségében teljesen jogosult, nem durva, de mégis bizonyos távolságot jelentő hangot kifogásolja, mert az ránézve, aki azért csinált már egyet és mást — bántóan hat. Elképzelhető £ B , Bm JC&& e9V Olyan álla^ PO£’ h°0V HÍVa' ^/tálainkban ele- / nyésző méretben rs nem képesek szabadulni a bürokratikus, mind jobban formálódó közszellemünktől idegen hangtól. A szabálysértés azonban különbözik az általános ügyviteltől, s azoktól az ügyektől is amelyek általában hivatalainkban előfordulnak. Az azzal kapcsolatos eljárás egy kicsit bíróságinak minősíthető. S ebből már eleve következik, hogy a hangnem is módosul. A hangsúly arra helyeződik, hogy a törvényeinket enyhébben megsértő állampolgár cselekményének megfelelően büntetést kapjon, ha a teljes igazság ellene szól. Ügy hisszük, sőt tudjuk: az itt tárgyalt esetben sem történt egyéb. Sérelemre és panaszra a figyelmeztetés adott okot. Hibát követett volna el azonban a szabálysértési előadó, ha nem figyelmezteti a simontornyai agronó- must. Mert az ő kötelessége a büntetés mellett az is, hogy az esetleges más hibák elkövetését megelőzze. A folytatás aztán függ a választól, a megértéstől is. Ennél a pontnál időzzünk egy kicsit. A tapasztalat szerint ugyanis gyakran azért lesznek a kis ügyekből nyugtalanító, idegesítő nagyobbak, mert a válasz» vagy a megértés nem alkalmazkodik helyhez, időhöz, történéshez. Olyan hármas szabály ez, amit nemcsak a klasszikus drámában, hanem a hétköznapok során is be kell tartani. Mert arra is figyelni kell, hogy aki hangosabban beszél, még nem mindig haragszik, s nem is akarja az embert porig alázni, méltóságában esetleg megsérteni. A beszélgetés végén a simontor- nyai agronómus azzal búcsúzott: sosem felejti el azt, amit a szabálysértési ügyintézőtől kapott! Ez egy kissé furcsán hangzik, mert több képességünk mellett a felejtés képességével is rendelkezünk. Az emlékezetet persze úgy lehet irányítani, mint a legjobb gépezetet. De van-e erre szükség? Főbb, nem csak személyünkre vonatkozó ügyekben, meg a kötelességek vonatkozásában feltétlenül. Ám másként csak bonyolítja az ügyeket, az életet. A „nem felejtés” a visszavágás lehetőségét is magában rejti. Arról nem is szólva, hogy segít a kis ügyek felfokozásában. Ez viszont már kellemetlen magunknak, hivatalainknak és embertársainknak is, SZOLNOKI ISTVÁN A kis szobában a nedves, büdös szalmán négy katona feküdt. A házról az ablakokat meg az ajtókat már a megszállás első napjaiban eltüzelték, s most a friss tavaszi szél kedvére fütyölt bent a falak között. Különben szokatlanul nagy Volt a csend. Kint és bent is. Kovács Bálint a falujára gondolt. A földre. Érzékeny paraszt- lelke megérezte, hogy most már végleg megjött a tavasz, most már lehetne dolgozni kint a földeken. Az asszony levele is eszébe jutott. Azt írja, otthon is egyre nehezebb az élet. Akárcsak itt. Teljesen megbolondult a világ. Lám, most is már a harmadik napja kóborolnak étien, szomjan, s egyikük sem kérdi miért. Vagy ha kérdi is, csak magától, mert szólni senki se mert. Csak fekszenek, s nézik az ázott, omladozó falakat, kerülve egymás tekintetét. Az őrmester valami dalt dúdol. Mindig ugyanazt. Reggeltől estig. Térdén keresztbe fektetve a géppisztoly. A csöve Tóth Andrásra mered. Pontosan a két szeme közé. Farkasszemet néznek egy darabig, aztán Tóth András dünnyögve arrébb fészkelődik. — Az ördög nem alszik — morogja, s közben arra gondol, hogy lám, még az is a szerencsétlent gyötri, hisz nem tudja elvinni ezt az átkozottat. Néha már-már kibuggyan a száján, ami a szívén van, de aztán mégis csak hallgat. Rágja a szája sarkában lógó szalmaszálat, s nyel hozzá nagyokat. Már szürkül, amikor az' őrmester feltápászkodik. — Körlünézek egy kicsit. Csőre tölti a fegyvert, s aztán az ajtóból gúnyosan visszaszól: — Látom, nagyon únják már a semmittevést. Jót fog tenni egy kis mozgás. A völgyben van egy falu, majd lenézünk egy kicsit sötétedés után. A kis szobára újra ránehezedik a csend, s a két szótlan ember csak akkor riad fel, amikor a sarokban felsóhajt a fiú. — Fáj? — Nem, Nem fáj. Semmit se érzek. — Kíván valamit? — Nem is tudom. Talán jó lenne egy kicsit beszélgetni — mondja csendesen. — Ne nevessenek ki. Gyermekkoromba^ is fütyölni szoktam, meg énekelni, hogy ne féljek. Reggel kapott tüdőlövést, s bár látszott az arcán, hogy a súlyos vérveszteségtől egészen elgyengült, a hangja meglepően tiszta volt. — Igaza van a fiúnak — gondolta Kovács Bálint,, s körülményesen közelebb húzódott hozzá. Szeretett volna valami vigasztalót mondani, de semmi okos nem jutott az eszébe. — Itt a tavasz — köhintett zavartan. — Érzem a szagát. A fiú úgy fordította a fejét, hogy mindkettőjüket lássa. — Holnap lesz húsvét vasárnapja. Otthon most van vége' a feltámadásnak. — Itt mindegy. Itt nincs szombat és nincs vasárnap. S legfőképpen nincs feltámadás. — Pedig lehetne. Most lehetne; Maguknak lehetne. Kovács Bálint megfogta a fiú lecsüngő, vértelen kezét. Tudta, hogy most azt mondta ki, ami őt már napok óta gyötörte. — Innen alig tíz kilométer a másik oldal — mondta vontatottan. — Annyi, mint otthonról a Bodza-dűlő. Tóth András érezte, hogy illene valamit mondania. Úgy tett, mintha a körmét piszkálná, s közben figyelte a másik szemének minden rebbenését. — Engem ugyan nem ugratsz be. Nem bizony. — Én is minden nap megtettem ennyit — mondta egykedvűen. — Most se tartana tovább két óránál... Hevesen dobogott a szíve. Ha akar, ebből érthet a másik. — Két órát mondott az előbb — bámult ki Kovács Bálint az ablakon, — de azt hiszem, másfél alatt is legyűrheti, aki siet. — Jól van — mosolygott magában Tóth András. — Jól van. Értjük egymást. No, gyerünk egy lépéssel tovább. — Soká jön az őrmester... — Magának hiányzik? — A rossebnek. Annak hiányzik — modta, s mosolygott hozzá. Közelebb húzódtak egymáshoz. Három napja, hogy az áttörés után egymás mellé sodorta őket az áradat, s most mégis olyan örömmel hallgatták egymás szavát, mintha régi ismerősök lennének, s hosszú idő után most bukkantak volna egymásra. A fiú, bár a mellére súlyosodé kábulattól úgy érezte, valahol messze, egészen messze beszélnek tőle, mosolyogva hallgatta őket. Tudta, hogy ők ketten féllábbal már túl vannak a háborún. Hajnalra átjutnak a senki földjén. Egész biztosan átjutnak. A súlyos vérveszteségtől színes karikák gyűrűztek a szeme előtt, néha úgy érezte, egy visszhangzó üvegkajrtkába zárták, néha meg azt hitte, odaláncolták a földhöz, s most lassan, szinte észrevétlenül — ahogy a fák gyökere női — beleolvad a földbe. A homloka körül apró üveggolyók pattogtak, sikoltani szeretett volna, mikor észrevette, hogy a szeme is köztük van, Felriadt. Tarajos hegyek vették körül. A völgy kicsiny tavat emelt a tenyerén, s a felhősapkás fenyők libegve táncoltak a partja körül. Lánc, lánc, eszterlánc. Érezte, hogy egy hús tenyér felkúszik a homlokára, s ekkor megint eszébe jutott a feltámadás. Csak most látta, hogy az őrmester is ott van. — Megint rosszabbul van. — Egyre magasabb a láza. — Orvos kellene. — Orvos? Ennek? — Meglátják, pár óra múlva anélkül is rendbejön. Teljesen rendbe. Kár lenne a gyógyszerért. A fiú egy hatalmas kőfal előtt állt, hiába kapkodta kétségbeesett rémülettel jobbra-balra a fejét, a szavak éles kődarabjai egyre vadabbul zuhogtak az arcába. — Ezzel maguk ne törődjenek. Ezzel már csak a madaraknak lesz dolga. Inkább szedelőzköd- jenek. — Hová megyünk őrmester úr? — Lenézünk a faluba. Jó lesz mozogni. Odalent már alváshoz készülődnek, úgy illik, időben mondjunk nekik jóéjszakát... Cserzett, merev arcán gúnyos mosolyra rándultak az izmok. Szeme a két meglepett, tanácstalan emberre tapadt. —Valami baj van? * Az újonnan feltöltött tárat egyetlen mozdulattal a helyére csúsztatta, s mintha csak véletlenül tenné, hátrabillentette a biztosítót. Kovács Bálint meggörnyedve állt a sáros, szakadozott hátizsák felett, úgy tett, mintha még mindig találna igazítani valót. Hallotta a fegyver halk kattanását, tudta, hogy az első lőszer már a csőben van, s a többi is ugrásra készen mögötte áll. Leszegett fejjel Tóth Andrásra sandított. Óvatosan, a szeme sarkából. Elég lett volna egyetlen szem- villanás, egyetlen mozdulat, amivel Tóth András jeld ad neki, s akkor képes lett volna mindenre, akkor eszébe se jutott volna a halál, de így, magárahagyatottan, nem tudott határozni. Reszkető újakkal már harmadszor kötötte be a hátizsákot, s a szíjakat is olyan gondosan eligazította, mint otthon, szemle előtt. Nincs menekvés. Pár perccel ezelőtt még azt hitte, azon a másfél órán múlik minden. Eszébe se jutott, hogy valami közbe jöhet. Látta Tóth András leszegett, színtelen tekintetét, s nem tudott haragudni rá Négy gyerek várja. Tóth András már kilépett az ajtón, mikor felvillant benne valami soha nem érzett dac. — Bele kéne ereszteni egyet. Persze nem most. Az badarság lenne. Inkább az ajtó előtt. Ha megyünk kifelé. Vállára tette a hátizsákot, s aztán megmarkolta a csövénél a karabélyt. A kormos ablaknyíláson beszűrődő fény megvilágította az arcokat, s a fiú kiáltani szeretett volna, mikor látta, hogy megindulnak az ajtó felé. A saját sorsa eszébe se jutott, csak egyetlen szó dobolt a halántékán: feltámadás. Egyszeriben hideg józanságot érzett, s a karjaiban erőt, mely mindenre képes. ' Kovács Bálint igyekezett hátramaradni. Úgy tett, mintha udvariasságból tessékelné előre az őrmestert. Az ajtó előtt egymásra villant a tekintetük, s aztán, mikor Kovács Bálint már azt hitte» győzött, a géppisztoly egyetlen mozdulattal a mellének fordult. — Mozgás! Ormótlan bottá változott kezében a fegyver, s mikor arcába csapott a szél, szinte őrjöngve kívánta, hogy a géppisztoly megszólaljon a háta mögött. ’ — Miért nem lősz? Legalább te ne légy gyáva! Legalább te ne' — sziszegte, s mikor felugatott a géppisztoly, rémület helyett elégedettség suhant az árcára. — Jól van. Jól. Becsüllek. Gané vagy, de legalább hű maradtál önmagadhoz... Várta, hogy a fájdalom ketté- roppantja a gerincét, szinte kívánta, hogy belezuhanjon a fűbe, s csak akkor rémült meg, mikor a szobában felordított az őrmester. Szinte egyszerre estek be Tóth Andrással az ajtón. Az őrmester már nem is mozdult. A fiú mellén az erőlködéstől felszakadt a seb, s a hevenyészett kötés mind pirosabb lett. Szeme cinkos mosollyal simogatta a két szótlan, meghatódott embert, s úgy ejtette lassú, er- nyedő mozdulattal maga mellé a fegyvert, hogy eszébe se jutott a halál. Békés Sándor PÄKOLITZ ISTVÁN: Évforduló Mért követelnéd vissza? — Eleitől tiéd volt egyetlenül és tisztán mint az égbolt ■— mert életem a sorsod, Sorsom az életed lett. Többet nem akarhattunk. S ennyi kellett! S e boldog terhet is csak annak a szíve-válla • győzi, ki úgy tekint már a világra, hogy minden ismétló'dik: tűz, hit, halál, csók, álom; pusztulásod se rémít, se halálom: ki mindent megélt, nincsen semmi hiánya többé. Kivirágzik szívében az öröklét.
