Tolna Megyei Népújság, 1964. augusztus (14. évfolyam, 179-203. szám)

1964-08-02 / 180. szám

6

Áz el nem küldött levél

Éjjel mentem haza, nem túl későn, de annyira már éjszaka volt, hogy kevesen jártak az utcán. Kis szél söpört előttem-, unottan; a kanálisokban lassan csordogált az esőié. Már majdnem a ház elé értem, amikor a gyér fénynél, amelyet a lóbálódzó közvilágítás dobott az utcára, egy zsebtárcát pillantottam meg a kövezeten. Lehajoltam érte. A kaland különböző utakon ér el az emberhez, ez is kaland: zsebtárcát találni éjszaka. Hogy lassan bontsam ki a kalandot, először kívülről nézegettem a zsebtárcát, vajon kié lehetett? Fiatal, vagy idősébb emberé, nőé semmiesetre sem. Kiderül majd, mondtam magamnak, hiszen a zsebtárcákban az esetleges pénzjegyek mellett rendszerint mindenféle cédulák is vannak, feljegyzések, számlák, talán iratok is — magámból indulok ki. S ha vannak, agnoszkálni lehet a tulajdonost; könnyen visszaküldhetem neki a nyilvánvalóan zsebből kiejtett tárcát. De előbb totózok, kié lehetett, ha már úgy adódott, hogy az elveszett tárcán át belenézhetek egy vadidegen ember életébe, még pedig tisztességtudóan, hiszen, hogy visszajuttassam, tudnom kgll róla, ki ő, hol lakik stb. Ez- a becsületes eljárás — közben kíváncsiságom zaklatásának is eleget teszek.

Ügy gondoltam: a tárca, mivel bőrből volt, megállapodott emberé ■ lehetett, régen vehette, vagy kapta, régen hordta, hiszen manapság nem igen vesznek bőrtárcát, olcsó műbőr is megteszi. Azonkívül: nem is divat ma már tárcát viselni. A tárca vaskos volt: valakié, aki fontos dolgait magánál hordja, a tisztítócédulájával, a tv-jótállási bizonylatával s más hasonló dolgokkal együtt. Agglegény, ezt is gondoltam. talán éppen a tisztítócéduláról, amelyet elsőnek húztam ki a tárca egyik rekeszéből. Néhány bankjegy is volt ott,, kis címletek, húszasok, tízesek, gondosan s egyenként összehajtogatva.

A másik rekeszbe nyúltam ekkor s egy beborítékozott, de -Je nem ragasztott levél került a kezembe. Most mit csináljak? Elolvassam? Nem, nem szabad. Ahogy kímondtam magamnak a becsületes tilalmat, rögtön úgy éreztem: becsapom magam mögött a kaland ajtaját, szürke ügy lesz az egészből. Találtam egy tárcát, ■ beadom a rendőrségre, kész. Mintha színházjegyet váltottam volna, s előadás előtt eltépném a jegyet.

A bűnöző mindig talál mentséget bűnére, én azzal biztattam magam: író vagyok, jogom van tudni, mi van másokkal, mi van az emberekkel —, már ki is vettem a borítékból a levelet.

Szikár férfiírás volt. Olvastam:

— Mariska! Ez az utolsó el nem küldött levelem, a többit, ami. két írtam, eltéptem s szétszórtam, mintha gyászom hamuja lenne. Ezt' megőrzőm, néha elolvasom, Mariska. Hogy lángol a neve bennem, milyen lobogva lángol, talán csak igazi költő tudná úgy leírni a lángokat, ahogy bennem lobognak. De én nem vagyok költő, még levélírónak is rossz, jaj de félnék, hogy kinevet engem. Néha arra gondolok, talán az is jó lenne, ha kinevetne, hiszen az azt jelentené, hogy egy percig, míg a mqsolya tart, foglalkozik velem. Velem, aki annyit nem számítok magának, mint egy eldobott gyufaszál. Én csak nézem magát, nézem, ahogy ott ül az íróasztalánál a számlázásban, csak nézem, de a nézésnek nincs hangja, nincs szava, mint ahogy nekem sincs igazi jó szavam, amikor leírom:,szeretem. Mert kopott szót nem tudnék használni, egyszerű szót, hiszen magát szeretni Mariska — több mint cél és boldogság, több mint millió érzés együtt és külön.

itt megálltam az olvasásban. Ez már igazán nem illik. Valaki szerelmes, olyan szép magánügy ez, hogy még írói jogon sem szabad belesnem' egy idegen lélekbe.

Nem szabad? Mégis belestem. A levél így szólt tovább:

— Mariska! Mások talán belehalnak ilyen nagy boldogtalanságba. De én egyszerű ember vagyok, kis fogaskerék, egy számlázó, semmi más, annyi van belőlem a világon. Énnekem az is jó, hogy ilyen boldogtalan vagyok, mert engem az éltet, hogy íróasztalánál látom magát, Maga ott ül szőkén és olyan kék a szeme, mint egy drága szép kőé s maga észre sem veszi, hogy beléptem a szobájukba. Engem az éltet, hogy maga létezik, hogy van a világon, hogy szőke és a szája olyan, hogy rágondolni is elmondhatatlan gyönyörűség. Azt már le sem merem írni, pedig ezt a levelet sem küldöm el, milyen lenne, ha én magát megcsókolhatnám! Milyen lenne, ha átölelhetném, feje a vállamon, Mariska. Olvastam régen, szokás volt, hogy a halálra ítéltek utolsó kívánságát teljesítik. Arra gondoltam, Mariska, ülök szörnyű cellámban, holnap kivégeznek, nem tudom mit követtem el. amiért a fejemet veszik hajnalban. De ott ülök utolsó éjszakámban, s bejön a foglár, s gyilkosom, a hóhér: — Mi az utolsó kívánsága? Élete utolsó kívánsága, mert hajnalban meghal.

. Akkor azt móndom: Szeretném megcsókolni Mariskát!

Akkor nyílik a cellaajtó, s belép maga. Mariska, szőkén és a szeme olyan kék, mint a tiszta tó,

Álom a lóversenyről

Igen. igen, álmomban a lóvarsenytéren voltam, nem is akárki, szakember voltam ott afféle átmeneti lény az is- tállógondozó és a má- zsálóember. között. Rendkívüli megbecsülésnek örvendtem, a fogadók jobbró' is. balról is kacsingatva keresték a kedvemet, diszkréten félrehívtak, hogy „Józsikám. csak egy pillanatra legyen szíves. már. no”. És én voltam szíves egy-egy pillanatra már. no, úgy tárgyaltam velük a különböző sakkokban, zugokban, mint egy XVII. századbeli összeesküvő közvetlenül a herceg leszúrása előtt.

Persze. tippeket kértek.

És én adtam nekik. Magától értetődik: nem mindegyiknek ugyanazt. Az első menetben hét ló indult és én vetésforgóban mind a hét nevet odasúgtam egy- egy érdeklődőnek, s elválván tőlük, az adott tippet " a nevük mellé jegyeztem.

Namármost: az egyik ló valóban befutott elsőnek. Erre én odamentem a nyerteshez aki boldog volt. és a tippért húsz százalékban ré-' siesített. Ezután odajárultam a vesztesekhez is. akiket azzal vigasztaltam, hogy a második futamra még sokkal jobb tippjeim vannak és következett a második vetésforgó. Aztán a második inkasszó, s a harmadik vetésforgó. és így tovább.

Perszé, adtam magamra. Aki ötször egymás után rossz tippet kapott, annak hatodikra gondterhelt homlokráncolás- sal kijelentettem: ..sajnos.- a következő futam nyílt, nem tudok javaslatot tenni”.

Végeredményben minden futamon nyertem — befektetés és rizikó nélkül. Ossz- r^-reményem felülmúlta a sikeres fogadókét.

De mondom, ez csak álom volt, amikor felébredtem, mindössze havi fizetésem lapult a zsebemben. Mínusz persze. a levonások.

(q. p )

kék, mély s a halálon túl sem lehet elfelejteni.

De csak a magam cellájában vagyok és nem lehetnek kívánságaim, és tudja meg, Mariska, tegnap hosszan szorongattam a nagy Horváth kezét, mert azt beszélik róla, hogy tetszik magának, és hogy el fogja venni magát feleségül. Szorongattam a kezét és azt mondtam, milyen szép az ingkabátja, a kivinge, pedig nekem egyáltalán nem tetszik, mert durván csíkos. Szorongattam a kezét, mert maguk bizonyosan megfogják egymás kezét, s kerestem a nagy Horváth kezén a maga keze nyomát, melegséget, üde- ségét, a keze szépségét, Mariska. S tőle loptam el. fiókjából, amikor nem volt a szobájában, a maga fényképét, Mariska, s nem adom vissza soha, az életem árán sem. És most befejezem ezt a levelemet is, mert most és örökké a képét nézem, amelyet elloptam magamnak, a magam örökkévalóságának, hiszen ahhoz jutottam ezzel az ellopott képpel, Mariska.

Aláírás is volt a levélen, egy nagy „A” betű. Én pedig, ha már elkezdtem, tovább kotorásztam a rekeszekben. A legbelsőből került ki a fotográfia. Nagykeblű, kövér nő, nem látszik túl fiatalnak. Egy fának támaszkodik, a kép nyilván kiránduláson készült. Nézem, nézem, jaj ez a Mariska — mert a kép hátsó oldalán ez állt: Drága, drága Mariska — hogy úgy mondjam, egyáltalán nem volt szép. Sőt. A képen jól látszik: bandzsít! A kép mellett, ugyanebben a rekeszben egy cédula: — Jónásnak holnap megmondani, szégyellje magát, láttam, bliccelt a villamoson.

Szépen visszaraktam mindent. Arra jött egy rendőr. Átadtam neki a tárcát, megmondtam: itt a földön találtam.

Bodó Béla

CSERHAT JÓZSEF:

FEKETE FENYVES

Állok a bánya felett, a lift előtt.

S ahogyan fentről távolodom, nem kérdezem, milyen hatalom oltotta belénk az erőt, hogy odalent is terjed a világ. Beláthatatlan éji kupolák alá hatol a cső, a huzal: a frontszakaszok zeg-Zugaival fogad a fény...

Gyönyörű néznem nyomunkat mélyben, létünk igazát ide bevágva hosszan-hosszan az éj falába.

Éjszínű erdő alja ragyog, nem látom a csúcsok bóbitáit, csak az embert:

a frontszakaszban Őt, aki törzseket állít, lábakat állít a fenyves alá. remegő térdű meglepetést, újult erőt, mely emelni kész, törzset, amelyben ropog a gerinc, jelzi, hogy éjjele-nappala — nincs.

Ilyen törzsek tartják a percet, a fekete fenyvest, aki nem fejtett szenet: az éjt... Ha gyenge-vékony karommal egyet derékon ölönék és ha sírva ráznám: egyetlen rejtett csillagszóró, egyetlen szem fekete gyémánt nem moccanna semelyik ágán.

Ilyen törzsek, igazi póznák tartják a terhet — föllobogózván feketeséggel — dőltig állva illeszkednek az itteni tájba.

Robbanások madárraja száll, nem ijeszt már a fekete fenyves: szövevényes, mégis egyszerű kürthatatlan örök derű lopakodik hangos szívemhez; harkály-ívben villog a csákány, aranyat ér minden csapása, ránt a huzat előre-hátra, nézem a mélység tekervényeit, a vágatokat patakok verik: a töprengések tömege alatt most ébred a legszebb gondolat, kttlön-külön a kicsi részek meglelték bennem a Nagy Egészet.

Hcíreos humor

A mai politikai kabaréról

A budapesti Vidám Színpadon bemutatott — Róna Tibor által írt — „Több nyelven beszélünk” című kabaréműsort kritika és közönség úgy fogadta, mint ami véget veteti a többé-kevésbé sikeres vróbálkozások korszakának, és végképp megrajzolta a Színpad arculatát. Ez a műsor úgy politizált — egyaránt élve a szúrósabb szatíra és szelidebb humor eszközeivel —, hogy jobbra is és „bal”-ra is ütött: leleplezve a gondolkodásunkban, szokásainkban még megmaradt dogmatikus csökevényeket. de a kapitalista „erkölcs”-nek hódoló cinizmust is. Róna Tibor műsora azért oly sikeres és hatékony, mert nem keni el a gondokat és aggodalmakat.' s éppen, mert az emberekben való hit hatja át, bátran és harcosan néz szembe' a különböző előjelű, s a társadalom szocialista emberségét még akadályozó vonásokkal, jelenségekkel.

Örömmel regisztrálhatjuk, hogy ugyanakkor a rádióban és részben már a televízióban is helyet kapott az a kabaré, amelynek harcos, szocialista humanizmus a jellemzője. A politikai kabaré (amelynek demokratikus hagyományai vannak Magyarországon is és amelyre éppen úgy tömegigény van. mint több más műfajra). mindig is élt és a jövőben is. élni fog az egyes részlet-jelenségeket torzzá .,kinagyító” karikatúra eszközeivel. Ámde az a személyi kultusz idején elburjánzott szemlélet, amely szerint minden hibát, minden bajt azok okoztak, akik nem munkás-, vagy paraszt- származásúak. nem kedvezhetett a művész; karik-túrának. Ez a szemlélet inkább az

osztályharc tudományos igazságának — káros — karikatúrája volt,- maga is téma és lehetőség a közhasznú kifigurázásra.

Erre a gyakran rosszul és egyoldalúan politizáló kabaréra hatott aztán vissza az a korszak, amikor a kabaré óvakodott politizálni. Pedig a mai magyar kabarénak nem a politizálástól, csak éppen a rossz politizálástól kellett megszabadulnia. És kifejezeti eredmény, hogy ma már nemcsak a Vidám Színpadon és különösen a rádióban, hanem a budapesti Irodalmi Színpadon és az ország sok öntevékeny irodalmi színpadán is a gúny. az irónia. a kinevettetés fegyvereivel küzdenek az önteltség, a korlátoltság. a sznobizmus ellen.

Nem „szitok—átok-hadjárat" és nemcsak „Patyolat- és KÖZÉRT- humor” jellemzi e kabarék műsorának tartalmát. Szó esik a karrieristákról is; akik versenyt futnak az íróasztalért, de nem futnak versenyt az idővel, a feladatok és munkamódszerek fejlődésével. Szó esik a különböző rendit és rangú ingyenélőkről. azokról, akik mindent eredménynek látnak, ami Nyugaton van. s azokról is, akik becsukják a szemüket a Nyugat tényleges eredményei előtt is. A homályt a mélységgel azonosító költők a kirakati módon dolgozó funkcionáriusok, a mindenben saját hasznukat kereső (és meg is találó) „bulisták” hálás figurái a mai magyar kabaré panoptikumának.

Ami a paraszti életben még fellelhető fogyatékosságokat, s e fogyatékosságokat hordozó tívu- sok szatirikus leleplezését illeti, ott még nem áll feladata magaslatán a politikai kabaré, az újért harcoló humanista humor. Érdekes módon még a vidéki irodalmi színpadok sem veszik mindig észre a mai falu legújabb problémáit és a kiskiráiy- kodó tsz-funkcionáriusok mellen (akikre akad a valóságban ma is példa), nemigen szerepeltetik az egyéb tulajdonságok és jellegzetességek megtestesítőit. A rádióban — néhány jel szerint — megerősödött a törekvés, hogy kabaréelőadások is helyesebben tükrözzék a mai paraszti életet, s a legújabb változásokban fellelhető fonákságokat.

Abból, ahogyan a fonákságokat bírálják, következtetni lehet a társadalom légkörére. Ha — ahogyan már említettük — az írók csak lassan jöttek is rá a politikai kabaré új lehetőségeire, a mai társadalmi és politikai atmoszféra igényli, hogy nyíltan szóljunk a hibákról gondokról. Nyíltan, és ha kell. élesen is. Azért szólhatunk és szólunk is olyan élesen róluk, mert a korszak a hibáktól való szabadulásra törekszik, arra a nem állóvíz-szerű. hanem éppen, hogy magaisabbrendű szellemi sugárzásokat. eszmei küzdelmeket tartalmazó harmóniára, amelyet. — hogy József Attila szavával éljünk —. „gyönyörű képességünk, a rend” alakíthat ki. A szatíra céltudatos torzításaira, a humor nem mindig fájdalommentes csipkelődéseire, a rendhagyó típusokkal és eseményekkel foglalkozó kabaréra éppen e gyönyörű rend megerőktése és gazdagítása érdekében van más műfajoknál. semmivel sem kisebb szükség.

A. G.