Tolna Megyei Népújság, 1964. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-12 / 162. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG lí ULTURÁL1S MELLÉKLETE ENNYIT CSAK MEGTEHETSZ S étálunk a napos gesztenye- — Hiszen világos, nyilván ér- hoz, s írjam meg azt a melegsoron Elemérrel; örülünk ted! hangú levelet, amelyben fölhía kilombosodott fáknak, az Nyilván nem értem. A terme- vom rá Karbolyai figyelmét, újra megindult szigeti átkelő- szettudományokból már középis- Kétségbeesetten meredhetek rá, hajóknak. Vidámak, majdnem kolás korom óta valahogy kima- mert már csavarja is ki a töltő- gondtalanok vagyunk, vasárnapi radtam. Csak ültem a lépcsőzetes tollát, elémsimítja a ievélpapírost. hangulatban; az is jó, hogy ősz- fizikateremben, figyeltem a ki- mint egyháztanító az ostoba nö- szetalálkoztunk, rég nem láttuk sérleteket. és szép lassan rájöt- vendéknek. egymást, minden apróság újság- tem, hogy mindazt nem értem, — Mindent rámbízhatsz — mohák számít ilyenkor. A parkból ami ebből emberi aggyal fölfog- solyog. — Ha akarod, le is dikkipattan a fejelgető gyerekek ható. tálom s magam viszem a postára, labdája, sikerül kapásból vissza- Most Elemér körém fonódó bi- Expressz! — böki föl az ujját, passzolnom — ez is emeli önérze- zalmától egyszerre úgy érzem ma- hogy végső kételyeimet is elosz- temet. gam, mint aki fejest ugrott egy lassa. Elemér a kisfiáról mond remek csalánbokorba. Elég súlyqs em- Aztán két-három hétig semmi, történeteket, — persze apai elfő- bér sem vagyok ahhoz, hogy párt- Míg Elemér ismét föl nem hív. gultság nélkül. Én hallgatom, fogoljak valakit. Nem értek az _ No, mit szólsz Karbolyait ermészetesen illő ámulattal. áramvezetéshez. Karbolyaihoz hoz? — Egészen eredeti — ismerem még annyira sem. És végül: leg- _ Mjé]. e l bőkezűen Elemérke aranyköpé- okosabb,, ha ő maga fordul ehhez iámboran seit. S közben azon töprengek, a derék, rokonszenves újítási J miért fogy el a gyerekek széllé- szakemberhez, azon a bizonyos Mí®r megvetett, de mégiscsak célrave- mozgatja! Meg se nyikkant a le— Miért? — kérdem vissza Miért? A füle botját sem messége, mire felnőnek. A sétányon jól öltözött, közép- zető hivatalos úton. korú férfi jön szembe, s ahogy Háromszor belefognék, de Ele- elénk ér, kalapemelve köszönt- mér átharsog rajtam, mint egy jük egymást. Elemér elhallgat, bombardon a szordinózott, árva utánafordul s fölvillanyozva kér- hegedűn, di — Te ismered Karbolyait? — Egészen fölszinesen. — Hogyhogy fölszinesen? — Társaságban találkoztunk múltkor... veledre! — Hatásszünet, majd súlyosan drámaian! — Tudod, szép kis barátaid vannak! — De mondtam neked, hogy riem a barátom... Elemérnek nincs füle, csak szája: — Nem, hát ez egyenesen sértő! Nem is rám, de rád nézve! Elvégre vannak szabályok, amelyeken ő sem tiporhat keresztül! Csodálkozhatom-e hát, amikor legközelebbi találkozásunkkor a derék újítási főelőadó töprengőn, összehúzott szemmel mered rám, majd hűvösen fogadja köszönésemet. Igaz, hiszen megsértett! — villan eszembe Elemér fölvilágo— Apró szívesség az egész! Már tudniillik az én számomra. Mert az igazi szolgálatot Karbolyainak teszed, ha fölhívod a figyelmét erre a szellemes, takarékos eljárásra. Lekötelezed vele. Ennyit, öregem igazán mégte— Tehát egy társaságba jársz hetsz... vele böki mellemnek az ujját Hiába semmi jogcímet nem ta- Elemer. lálok rá, hogy lekötelezzem Kar— Nézd, ez túlzás...' — kezde- bolyait. Egyszerűen durva for- ném el, de azt már nem hagyja mátlanságnak tartanám, ha rábevallanom, hogy a nevét sem rontanék az aramvezetekek és sítása. Bár alighnnem én sem tudtam volna, ha o nem említi. Elemér ügyében. De mielőtt ki- ünnepelném érte, ha egy hajnaElemér fölém magaslik, arca nyithatnám a számat. Elemér ion az ő expresszlevelével verne ragyog: heves, lebilincselő kézrázással föl a postás. — Hát ez remek, öregem, mi- búcsúzik tőlem. Azon sem ütődöm meg, hogy csoda szerencse! így rendeződnek — Hát, öregem, nagyon köszö- Elemér széliében hireszteli ró- el a legjobb dolgok. Én összefu- nőm! Ezt vártam tőled. Majd a lám: megbízhatatlan, önző frá- tok veled, szembesétál Karbolyai, napokban érdeklődöm, sikerült-e tér vagyok, aki fűt-fát ígér, aztán és kiderül, hogy a barátod! — az intervenciód. egy lépést sem tesz a legjobb Tiltakozó mondatomon gavallé- És érdeklődik is. Három nap barátjáért. — El kell viselnem rosan átnyúl: — Mit szerényke- múlva, kicsit számonkérőn, kicsit mosl: niár. del? Közvetlen társasági ismeret- tréfálkozón. Elvégre a szívességnek is ára ségben vagytok, no nem? Én meg Szeretném beiehörögni a tele- van- már hetek óta keresgélek egy fonba> hogy én nem ígértem sem-" szálát, amelyik Karbolyaihoz ve- m;t njncs ;s módomban hirtele- zet. Mar úgy gondolom, hogy . 1- nében összenyájaskodni Karbo- vatalon kivu kellene összejön- lyaival De a telefonban is Ele- nőm vele... Életbevágó. Nézd, o m(ir hangja érvényesül jobban: mégiscsak újítási foeloado a mi- , . nisztériumban, és nekem lenne . f** ezt személyesen, egy patentem, az áramvezetékek mindjárt folugrom hozzad, he- tartósítására... nem azért mon- ly*rs' ~ s ?z?el a biztató re- dom, de tip-top! És hát nem szí- ménnyel levágja a kagylót, vesen terjeszteném elő a szoká- Aztán már ott is van. Megró sós rideg szolgálati úton, mégis- lustaságomért, emlékezetéből rég csak más, ha... de hiszen értesz, feledett bűneimet ássa elő; öregem! Ennyit csak megtehetsz. „Ilyen voltál már diákkorodban, Bonyolult magyarázatba kezd — ha nem préselték ki belőled, az áramvezetékekről, az ő eljárá- ellazsáltad a dolgokat!” Belső sáról, a nemzetgazdasági érdekek- ellenállásomat kellőképp aláásva, ről, aztán lekanyarítja: fölszólít: tüstént üljek íróasztalTÉNAGY SÁNDOR: OTTHONOM A nyers-nehéz, néha kibírhatatlan köznapokban megnyugvást mi adhat? Az ismétlődő szürke forgatagban perceim — jaj — sorra szétriadnak. Enyém a délután, a csöndes este; de nincs megállás, munka vár megint. Hogy békéjét az ember megteremtse: él békétlenül, egy-törvény szerint. Már otthonom e folyton-mozgó élet, már furcsa lenne másként. Jó ez így. A kényszerítő, termő férfi-évek már gyűjtik sorsom szép esélyeit. VIDOR MIKLÓS A hőgyészi tanácsháza folyosóján ran egy tabló, s azon két fénykép. A kettő egymás mellett megragadja u látogató tekintetéi, pedig amatőr készítette őket, aki a tartalmi tényezőket nem tudja úgy megragadni, mint a szakavatott, mesterségében gyakorlott fényképész. De a mondanivaló így is érthető, meri a két kép kétféle falut ábrázol: az egyik az inkább libalegelőhöz hasonlító főteret, a másik pedig a mostanit vetíti a néző elé. Mindjárt lehet is rajta gondolkozni. Egyebek között arról, mi kellett ahhoz, hogy Högyész szakíthasson múltjával, kuiturá- latlanságával, s lépjen egyet előre az igazi, és sok helyen még csak a tervekben, elképzelésekben élő új község felé. Beszélgettünk erről több falubelivel. ők azt mondták: egy község külsejét az épületek formája, alakja, tisztasága és gondozottsága határozza meg. Ez igaz is, de csak részben, mert ha így lenne, akkor nem volna annyira szembetűnő. a kétféle fénykép tartalmi ellentmondása. Az épületek ugyanis azok, amelyek abban a régebbi ■ időben készültek, egyetlen új ház sem emelkedett a község központjában az elmúlt évtizedben. Különösen nem épült . állami költségen emeletes bérház, vagy vállalatok elhelyezésére alkalmas létesítmény. S mégis szebb a község, mint évtizeddel ezelőtt. Trick Ferenc, a községi tanács . elnöke került a legközelebb az . igazsághoz,. amikor azt mondta: nincs az a pénz, amivel újjá, mássá lehetne varázsolni egy községet, ha az emberek nem akarják. Az akarat a jobb akarása iránti szándék gyakran fontosabb, mint a forint. Erről a régebbi fénykép szolgáltat megfelelő bizonyságot. Azon a mostam központ amolyan vásártér külsejű volt. Ilyennek szokták meg, s ilyenként tartották nyilván. „Jó volt nekünk az is" — mondták néhányon, s semmivel sem törődve; a központba hajtolták legelni az aprójószágot. Szólni sem nagyon lehetett, a szokásjog megengedte a jószág legeltetését. Csakhát egyre több új szokás kap lábra a mai életünkben. Nézzük csak Högyész példáján. Amikor ott jártunk, éppen földet fuvaroztak a cukrászda elé. Töltögették a régi, omladékos partoldalt. Ez, ha régi mértékkel mérnénk, komoly összegekbe kerülne. Fizetni kellene a kitermelést, a fuvarozást, a planírozást, a tömörítést, — hogy csak a nagyobbakat említsük. S a högyésziek ezért a munkáért tulajdonképpen nem fizetnek semmit. Az útépítők a falu közelében dolgoznak, nincs szükségük a kitermelt földre. Anyagira nincs, hogy el kell hordaniuk a munkahelyről. S mivel a hogy eszi központ az előírt távolságon belül van, természetesen oda fuvarozzák. Szívességnek is lehetne ezt a gesztust nevezni, de sokkal jobb azt mondani: az útépítők is törődnek azzal, hogy a község szépüljön. A többit pedig elvégzi a falu lakossága. Hihető, hogy az elején említett két felvétel mondanivalója most már teljesen világos: a legkisebb falu és a legnagyobb város is csak akkor számíthat múltjával, ha a szakítást nemcsak egy vagy két ember, közelebbről: a tanács vezetői akarják, hanem az egész község. A tapasztaltakból úgy látszik: Hőgyészen megértették ezt. Erre mutat a társadalmi segítség. Annak idején,- amikor az idei fejlesztési terveket a tanácsülés jóváhagyta, hetvenezer forint értékű társadalmi munkáról volt szó. A júniusi tanácsülés viszont már azt állapíthatta meg, hogy a vállalt összegből ötvenezer forintot a község lakói teljesítettek. Ebből a nem csekély munkából készül a közegészségügyi szempontból nagyon fontos vízmű, s ebből alakul ki a község központjában nagyon is szükséges parkírozó-hely; de segítség volt a.z új, városnak is díszére váló vásárcsarnok •elkészítésében is. Sok, nagyon fontos munka folyik mostanában falvaink- ban. Ezek mindegyike nagy álmok megvalósítását segíti. Nem túlzunk, ha azt mondjuk: a szemre gyakran kisebb fontosságú apró munkák is igen lényegesek, mert a falut nem mindig a földrajzi helyzete, hanem inkább kulturálatlansága, sáros, piszkos volta tette rideggé, riasztóvá.. S ezeket a momentumokat csak közösen végzett apró munkával lehet megszüntetni. Ezt a sok egyéb példa mellett a hőgyészi tapasztalat is bizonyítja. Onnan már nem keserű szájízzel jön el az ember, hanem kellemes benyomásokkal, a gondozottság és az egyre inkább utat törő szépségek emlékével. SZOLNOKI ISTVÁN Történetünk hőse az egyik mezőgazdasági kutatóintézetünk János bácsija. Szerény és szorgalmas ember, bár régebben apró tolvaj lásokról volt közismert. Jó útra térésének oka a tudományos kutatómunkában rejlik. Kezdetben, amíg csak az intézet paripáit kormányozta, igen gyakran magáénak tekintette az egész határt. Amióta azonban ő látja el névtáblákkal az apró te- nyészparcellák növényeit, fokozatosan megnőtt benne a tudomány iránti alázat és saját emberi méltóságérzete. Megadott utasítások szerint kapálja a vetést, elvégzi a beporzást és a keresztezést, s őrködik, hogy megfelelően sat- nyulnak-e évről-évre a csövek. Ez a folyamat ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy idővel olyan magot tenyésszenek ki, amely csodálatosan magas termést hoz. Amióta János bácsi a HIBRIDIZÁCIÓ tudomány segédmunkásává képezte .magát, még egy fürt szőlőt sem olvastak a fejére. Büszke arra, hogy az intézetben dolgozik, és végigkísérheti azt a csodát, ami a hibridvetőmaggal történik. Ezek után nem nehéz elképzelni, micsoda felháborodás és kétségbeesés vett rajta erőt, amikor felfedezte, hogy az öt éve kisebbedé csövet hozó táblákat tolvaj kezek meg- dézsmáltáik. Tudósféle ismerheti csak azt az érzést, amikor valamit élőiről kell kezdeni. Még öt évi munka lett volna hátra, s íme: vége! Mivel friss volt a törés, gyanította, hogy a tolvaj nem kerülhetett messzire. Keresésére indult. Alig tett párszáz métert, meg is találta, amint éppen egy új táblát akart megszedni. Rákiáltott; — Hozzá ne nyúljon! Egy asszony, a tetten ért tolvaj, hátán az aprócsövű kukoricáktól púpos zsákkal, futni készült, de János bácsi nem engedte. Belekarolt, s egyenesen a rendőrőrsre kísérte. — Ahogy beértek, a parancsnok megcsóválta a fejét: — No, János bácsi, már megint - itt van? — Itt ám, biztos úr — húzta ki magét önérzetesen —, hoztam egy tolvajt. A parancsnok tovább csóválta a fejét. — Szép, szép, hogy önként jelentkezik, de hát mégiscsak visszatérő bűnös maga, János bácsi! Az öreg magyarázkodott, de a parancsnok mindaddig, nem hitt neki, amíg az asszony nem erősítette meg, hogy bizony. most nem az öregről van szó, hanem ró* la. — De tessék nézni, hát a leghervadtabb csöveket törtem le 1 — zokogott az asszony —, olyan hitvány mind, hogy még a csibe is megnézi, csipegessen-e belőle. Mink az ilyet be szoktuk szántani, vagy szecskának használjuk... . A rendőr fitymálva nézte a tenyérnyi kukoricacsöveket. — Hát János bácsi, ezért kár volt ide hajtani ezt az asszonyt... Kukorica ez? — és az öreg orra alá tartott egy korcs csutkát. — De biztos úr — kulcsolta össze a kezét János bácsi —, ez a kutatóintézeté! A hibridtenyészetből van...! — Hibrid-tenyészet?! méltatlankodott a rendőr. — Hát tudja mit, jóasszony? Adja vissza neki ezt a semmirevaló kukoricát. Az intézel; pedig szégyeilje magát, hogy ilyet termel! Szemes Pirasktl
