Tolna Megyei Népújság, 1964. július (14. évfolyam, 152-178. szám)
1964-07-19 / 168. szám
B lifer fej A széles—tág udvarban hajnal óta jönnek-mennek a teherkocsik. Itt van a nagykereskedelmi vállalat főraktára, egész nap rakodnak. A nénike kihajol a negyedik emeletről, megfogózik a párkányban, mert szédül, ahogy lenéz. _ Nagy kérdések foglalkoztatják. Mert a dolog úgy áll, hogy le kell mennie krumpliért, hagymáért, de kifogyott a cukor is, s lisztet is kell vásárolni. Aztán kenyérért a pékhez, hogy legyen a vacsorához. Sok ám ez egyszerre hazacipelni a nagy piaci kosárban. Ja, és a tej. erről majdnem megfeledkezett, pedig a veje nagyon áhitja a palacsintát... „tudja, mamuska, olyant, amilyent csak maga tud csinálni, hajszálvékony és mégsem nyers...” Úgy döntött, hogy először megvesz mindent, a tejet is, aztán hozza el a kenyeret, hiszen az maga két kiló... Az udvaron a teherautók. A nénike fél ezektől a nagy, ponyvával letakart kocsiktól, amelyek egész napon át pöfögnek be a ház kapuján, kis rést hagyva csak maguk mellett a lakóknak. Ha most menne le, talán éppen a legnagyobb a forgalom, amikor egyik-másik farral megy ki az udvarból és mennyi aggodalmat kell kiállni, mig kijut a kapun mellettük. Ezért kémleli a negyedik emeletről az udvart, hátha csöndesednek már odalent. Megköti csomós, eres kezével a kendőjét. Na, azért palacsinta lesz estére, hogy majd talán a lánya is ejt egy jó szót a főztire. Nemcsak a veje. Mert a veje az mindig dicséri, még túlzásba is viszi. „Mamuska — ez a szavajárása —, hát ilyen jót nem főzött — tegnap óta...” Minden este tréfál. A mérgelődés már a csarnokban kezdődött. Csuda vinné el, milyen aprófejű hagymát adnak. És úgy öntik bele a kosárba, hogy nem is látja előbb az ember... De akárhogyan is volt, lassan-lassan mégis megvette, ami kellett. Csak a kenyeret nem; így is nehezen ment a cipekedés. Kicsit fújtat a néniké hazafelé, útközben meg is áll néha. De ki sürgeti? És talán mire odaér, nincs már a kapu alatt egy kocsi sem. De ot.t álltak. Az előbbi, vagy egy másik, ki tudja? Kettő meg bent rakodott az udvaron. A nénike sietve tipegett befelé... Megkéri a házmesternél tekintsen néha ki. mert ide teszi a kosarát az ajtaja elé, a kis- padra, amíg átmegy a Közértbe. kenyérért. Indul a nénike, elhúzódik az autó mellett, és akkor a letett kosárhoz odasettenkedik egy lomprs-7ubancos, matomfejű kutya. Valamelyik szállítókocsiról ugorhatott le. A kutya kerülgette az alacsony, kispadon ülő kosarat, megszagolta, prüszkölt, meg vakkantolt egyet. Lehet, hogy a tej szaga megkísértette, mert ágaskodva most a kosár felé kapott. A kosár erre tehetetlenül oldalt dűlt. Mi' sem kellett egyéb a tejesüvegnek. A kis- padról nem fordult le, az igaz, mert a kosár még dühében is tartotta, de a tej kifolyt belőle. Kék-fehér tócsa gyűlt a fekete betonpadlóra. Ha már idetálalták — gondolta a kutya — miért ne nyaljam fel? Lefetyelt, míg a nénike a Közértnél nézegette a kenyereket, melyik a jól kisült. Aztán a nénike hazaér, hát uramíia, látja, hogy a kosár hanyattesett és kifolyt a tej: az az átkozott sátán az utolsó csöppjeit nyalogatja. Hűha, harag lobbant fel a nénikében. Te erre, meg arra kutya, az én palacsinta-tejemet döntőd fel, hogy pusztultál volna el, mielőtt... És rászaporázza az eget, a kutya gazdájára, minek tart ilyen falánk, loncsos ördögöt, a fene ette volna meg..; A nagy sipitozásra odalép a nénikéhez a tejcsenő gazdája. Egy bőrkabátos sofőr, a társa is vele lép. A sofőr csak úgy lábbal hessen ti félre a kutyát és mély hangján kérdezi: — No, mi a baj, mama?... — Nem látja?... A hóhér vitte volna el a kutyáját, gazdástul... Tej kell neki, a gubancos döginek... A sofőr megsértődött a kutya miatt. — Nem dög az, néni!... Különben is, mit sajnálja ettől a szegény állattól?... Kifolyt a tej, hát felnyalta... A társa a sapkáját is félrenyomta, úgy mulatott, még ugratta is a nénikét: — Ingyen tejvendéglő..: A nénike belátta, hogy ő ezekkel nem bír. Megnézte őket rebbenő szemével, de csak egy pillanatig. Olyan volt a sofőrök előtt, mint egy fűszál a mennydörgésben. El innen — csak ezen járt az esze —, amilyen gyorsan csak lehet. Hirtelen lesóhajtott a kosarához, és halk nyögéssel megemelte. Vékony Ínyét összeharapta, hogy a sírás Id ne jöjjön rajta. Szíve megtelt keserűséggel, s úgy lépegetett a nehéz kosárral a lépcsőházban, mint akit gyalázatosán megvertek. Még az első emeletre is követte ez a kárörvendő nevetés. — Röhögnek — mondta magában a nénike, aztán ki is mondta jó hangosan, elégtételt keresve a szó durvaságában. A másik gondolat azonban belényilalt: Nem lesz palacsinta, ó, nem lesz!... S ahogy fent, a konyhában görnyedezve kirakta a kosarat, eleredték öreg könnyei. Keservesen siratta az elképzelt esti palacsintás tálat — reszelt dióval és aranybaracklekvárral akarta tölteni. Drága holtat sem könnyeznek meg nagyobb és igazibb gyásszal. Később még arra gondolt, hogy újra lemehetne tejért, bármilyen nehezére esne is ismét felkapaszkodni a negyedik emeletre, igen, de azok a latrok még ott vannak és megint kinevetnék... Jaj, hogy nevették!... Ült a konyhahokkedlin, hogy csak tördelte-tördelte a kezét és rá- zogatta a fejét, mint akinek immár nincs az égvilágon se- holsem menedéke. Hogy kinevették! Ekkor kocogtak a konyhaablakon. No. ha tudja a néniké, hogy a két bőrkabátos zörget, ki nem nyitja nekik az , ajtót, a fenét!... De azok csak vastagon nyo- makodnak befelé, aztán az egyik így szól: — Egy literrel hoztunk, mama... A másik meg hozzáteszi: — Öntse csak ki szaporán á tejet a fazékba, mert betét van az üvegre. ÉS még át is karolja az öreg nénikét. Bodó Béla JACQUES PRÉVERT: Ballada Jacques Prévert (szül. 1900- ban) egyike a legnépszerűbb francia költőknek. Paroles című verskötete óriási visszhangot keltett, és több mint háromszázezer példányban«, fogyott el. Maszkabál cimen az Európa Könyvkiadónál jelent meg egy versgyűjteménye. Ajtó melyet valaki kinyitott Ajtó melyet valaki becsukott A szék amelyen valaki pihent A macska melyet megcirógatott Egy körte melybe beleharapott Levél melybe valaki elmerül A szék mely hirtelen feldől Ajtó melyet valaki kinyitott Ut melyen valaki futva fut Erdő melyben valaki bújdosott A víz mely csobbant egy nagyot Kórház melyben valaki már halott. (Fordította: Tamkó Sirató Károly) DEMÉNY OTTÓ: Városszél i A virág itt is csak virág. Kiverekszi magát a fényre sötét bimbójából a rózsa — hajnal lapul a kerítésre. Szemben csattog a stampfoló, megállás nélkül, szakadatlan. Az álom azért itt is álom a tártablakú otthonokban. Ziháló tehervonatok mozdonyaiból száll a szikra. Hívja ki sorsát az erősebb, ha tud szárnyaljon magasabbra. Pásztáznak rőt reflektorok, csikorognak a fékek sírva. A száguldás szép, pazar ívét a vén sorompó megszakítja. Gyönyörű példázatokat mutat föl ez a városszéle. — Hogyan? én tudom igazán! Te se hullj soha csiiggedésbe. Az üres ablak a magányosan meredő falon kékes-vörös fénnyel meredt a korai alkonyatba. A kémények meredeken nyújtózó romjai között porfelhő csillogott. Álmosan szunnyadt a romos pusztaság. Lecsukta a szemét. Egyszerre még söiétebb lett. Csak azt vette észre, hogy valaki a közelébe lépett, s megállt előtte, zajtalanul, sötéten. Most rajtakaptak — gondolta. De amikor fölpillantott, csak két lábszárat látott, melyet alig fedett a nadrág. Meglehetős görbék voltak, hogy át tudott nézni közöttük. Megkockáztatott egy pillantást* a nadrágszárak fölé, s egy idős férfit látott. Kosarat tartott, s kés volt a kezében. Az ujjai hegyére föld tapadt. — Itt alszol, mi? — kérdezte a férfi, s lenézett a bozontos hajra. Jürgen a férfi lábai között pislogott a napra, és ezt mondta: Nem, egyáltalán nem alszom. Itt kell őrködnöm. A férfi bólintott: Aha, s azért van ilyen nagy botod? Igen, válaszolta Jürgen és szorosan fogta botját. De mire vigyázol itt? Azt nem mondhatom meg. Keze szorosan fogta a botot. Nyilván pénzre, mi? A férfi le* Wolfgang Borcherts A patkányok éjjel alszanak •(Wolfgang Bordiert, 1921-ben, Hamburgban született, a háború utáni évek jelentős német antifasiszta írója. 1941-ben bevonult, nem sokkal később megsebesült, majd antifasiszta magatartásáért letartóztatták és halálra ítélték. Újabb frontszolgálat fejében kegyelmet kapott, s amikor 1943-ban halálos betegen visszatért Hamburgba, Ismét letartóztatták. A háború után a hamburgi színháznál dolgozott, de beteg szervezete nem bírta sokáig: 1947. “elején egy bázeli szanatóriumban meghalt. A német „elveszett nemzedék” jelentős írója: mennyiségre ugyan" nem nagy munkássága maradandó emléke a h'tleri Németország nyomorúságának.) tette a kosarat, s a kés pengéjét végighúzgálta a nadrágján. Nem, igazán nem pénzre, mondta Jürgen megvetően. Valami egészen másra. Aztán mire? — Nem mondhatom meg. De egészen másra. Úgyis jó. Persze, akkor én sem mondom meg, hogy mi van a kosaramban. A férfi meglökte lábával a kosarat és bekattintotta a bicskát. Puff, ki lehet találni, hogy mi van a kosárban, mondta lekicsinylőén Jürgen, nyúleleség. A mennykőbe, az hát! szólt a férfi csodálkozva, derék srác vagy. Hány éves is vagy? Kilenc. Na nézd csak, kilenc. Akkor azt is tudod, mennyi háromszor kilenc, mi? Nyilván, mondta Jürgen, s hogy időt nyerjen, hozzátette: Hát ez igazán könnyű. Kinézett a férfi lábai között. Háromszor kilenc, ugye? kérdezte újra, huszonhét. Rögtön tudtam. Helyes, mondta a férfi, és éppen ennyi nyulam van. Jürgennek tátva maradt a szája: Huszonhét? Megnézheted őket. _ Sok még egészen kicsi. Szeretnéd látni? Nem lehet. Itt kell őrködnöm, mondta Jürgen bizonytalanul. Mindig? kérdezte a férfi, még éjjel is? Éjjel is. Állandóan. Mindig. Jürgen felnézett a görbe lábakról. Már szombat óta, motyogta. És haza se mész egyáltalán? Enned azért csak kell. Jürgen felemelt egy követ. Fél kenyér volt alatta. És egy pléhdoboz. Dohányzol? kérdezte a férfi, nyilván pipád is van? Jürgen szorosan fogta a botját, és bátortalanul mondta: Sodrok. Nem szeretem a pipát. Kár, a férfi lehajolt a kosárért, nyugodtan megnézhetted volna a nyulakat. Főleg a kölyköket. Talán ki is választottál volna egyel magadnak. De hát nem mozdulhatsz innen. Nem, mondta szomorúan Jürgen, nem bizony. A férfi felemelte a kosarat és kiegyenesedett. Na ja. ha így kell maradnod — kár pedig. És ezzel megfordult. Ha nem árulsz el, mondta gyorsan Jürgen, a patkányokra vigyázok. A görbe lábak hátráltak egy lépést. A patkányokra? Igen, megeszik a halottakat. A halott embereket. Ezzel táplálkoznak. Ki mondta ezt neked? A tanítónk. És most vigyázol a patkányokra? kérdezte a férfi. Nem rájuk! S csendesen hozzátette: A testvérem ugyanis itt fekszik. Itt. Jürgen botjával az összeomlott falakra mutatott. A házunkat bomba érte. A pincében egyszerre sötét lett. Nem találtuk meg őt sem. Pedig kiabáltunk utána. Sokkal kisebb volt, mint én. Négyéves. De itt kell még lennie. Sokkal kisebb nálam. A férfi lenézett a bozontos hajra. Aztán hirtelen így szólt: De azt nem mondta a tanítótok, hogy a patkányok éjjel alszanak? Nem. mondta Jürgen és egyszerre vagyon fáradtnak látszott, ezt nem. mondta. Na, szólt a férfi, szép kis tanít lehet, ha még ennyit se tud. Pt dig éjjel alszanak a patkányoi Éjjelre nyugodtan hazamehet s. Éjjel mindig alszanak. Ha besöti tedik. már elalszanak. Jürgen botjával vonalakat ra: zolt a romok között. Tisztára k, ágyaknak néznek ki, gondoltc igen, kis ágyak. A férfi így szói (s görbe lábai nyugtalanul vesz keitek): Tudod mit? Alost gyen san megetetem a nyulaímat és h besötétedik, visszajövök értet Talán egyet el is hozol majd. Eg kicsit, mit gondolsz? Jürgen vonalakat rajzolt a ro mok között. Tisztára nyulak vol tak. Fehérek, szürkék, szürkés fe hérek. Nem tudom, mondta hal kan, és a két görbe lábat nézte ha valóban alszanak éjjel, A fér fi a falomladékon át kiment a. utcára. Persze, szólt vissza, elme hetsz a tanítótokkal, ha még eny nyit se tud. Jürgen felállt és megkérdezte Hogy egyet el is hozhatok? Eset leg egy fehéret? Majd meglátjuk, mondta a férfi már az utcáról, de addig csal várj itt. Aztán majd együtt elmegyünk, rendben? A pápádnál meg szólok, hogy nyúlketrecet hogyan lehet csinálni. Mert ezt tudnotok kell. Igen, kiáltotta Jürgen, várok Amíg besötétedik. Addig őrködnöm kell itt. Persze, hogy várok S még ezt is: Deszkánk van otthon. Ládából, kiáltotta. De a férfi ezt már nem hallotta. Szaladt görbe lábaival, amerre a Nap volt. Az alkonyatot körösre festette, s Jürgen látta, amint átsütött a iába között, olyan görbe volt. A kosár pedig nyugtalanul hullámzott. Nyúleleség volt benne. Zöld nyúleleség, de a fal- omladéktól egy kicsit megszürkült. Fordította: CSÁNYI LÁSZLÚ
