Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-07 / 132. szám
1 Martin Andersen Nexő: * HAJNAL GABOR: Menekülés az erdőből JT insterberg környékén főleg babákat állítanak elő. Igen nagy kézügyesség kell hozzá, hogy ezzel a munkával az ember megkeresse a mindennapi kenyerét. A férj a legkevésbé fontos személy a házban. Helyette az asszony meg a gyerekek a fő családfenntartók. Ezért a népes család errefelé valóban áldás. A Gessert házaspárnak csak egy gyermeke volt, az is későn született. Évekig úg.y látszott, hogy a házastársak egyáltalán nem kapnak segítő kezet.. De a törpe Caryllis addig foglalkozott a Gessert mamával, addig olvasott rá és itatta titkos gyógynövények tevével, míg végre szült, amikor más asszonyok már nagymama korban vannak. Gessert ék a Leina-völgy felső szélén laktak, ott ahol a Leina vize lezúdul a hegyekből. Kis házukat minden oldalról fenyőerdő övezte. Ha a kisfiú napfényre vágyott, messze el kellett barangolnia a háztól. így idejében megtanulta, hogy fáradságos út vezet el az örömhöz. Különben ritkán volt rá ideje, hogy kifusson a tisztásra és megcsodálja a verőfényes világot, mert korán meg kellett dolgoznia a betevő falatért. Először a formából kivett babatesteket rakta ki a ház tornácára, míg később már maga préselte kis ujjaival a formákba az anyagot. Édesanyja azután óvatosan kivette a babákat és lesimította a testük szélét, valamint érdes felületüket. Ezt az eljárást még, nem lehetett a gyerekre bízni, akit az egyhangú munka szótlanná és komolykodóvá tett. Ha az apa dolgozni ment az erdőbe és magukra maradtak, az anya kissé felengedett. Régi táncmelódiákat meg szerelmi dalokat énekelt fiának, vagy elmesélte a fonóban történteket és beszélt a faluban szokásos vigalmakról. Ili inden héten egyszer az asz- szony megrakott, nagy kosarával elindult a völgyben fekvő gyárvárosba, leszállítani a félig kész babákat. Három mérföldes .utat kellett megtennie és csak .késő este ért haza. Heinz ilyenkor ébren várta édesanyját, aki útjáról mindig hozott neki valami csekély ajándékot. Ha nem érkezett meg idejében, a fiú tudta, hogy a babagyárban nem kapott újabb munkát és így kénytelen volt a következő városba bandukolni. Itt álarcokat gyártottak a farsangra. Többször megtörtént, hogy szegény asszony csak másnap délelőtt vetődött haza. A végletekig kimerültén, mert nagy bugyor anyagot hozott magával karácsonyfadíszek készítéséhez. Ezekből az ezüstös kartonlapokból és a sok fényes papírból csinálták azokat a csillogó, tarka-barka díszeket, meg karácsonyfa hegyére tűzendő csillagokat. Édesanyja sok érdekeset mesélt a távoli városokról, í a zárkózott fiú feszült figyelemmel hallgatta minden szavát. Az asszony néha fiát is magával vitte, amikor árut szállított. De Heinz legtöbbször otthon maradt és egyedül még jobban kellett igyekeznie a munkával. A magányos lakásban gyermeki fantáziája lázasan dolgozott és annyira megzavarta, hogy egészen mást rajzolt a babafejekre vagy az álarcokra. Előfordult, hogy elcserélte a babák szemöldökét meg az álarcok szakállát és jót mulatott a dolgon, de sohasem nevetett. Ezek közül az álarcok közül egyesek nagy sikert arattak az álarcosbálon. Heinz mindig alulra dugta a tréfából elrontott álarcokat. De ha egyet kint felejtett, azt az édesanyja rakta el, amíg ő aludt, nehogy meglássa az apja. Különben verés lenne a vége, ami az anyának fájt volna legjobban. EJ einz az évek múlásával ■,'J egyre nehezebben kezelhető kamasszá serdült. Anja sokat panaszkodott, hogy minden áldott szombaton a kocsmában lődörög. A fiú nem szerette az örökké sötét, félelmet keltő erdőt: sehol egy ablak, amelyen át világosság szűrődne be. Gyűlölte ezt a farengeteget. De ugyanúgy gyűlölte a babákat és a gyerekeket, akik játszanak velük. Igen hirtelen természetű volt. A legegyszerűbb dolgok méregbe tudták hozni, és ez lett a veszte. Egy alkalommal, amikor ismét egyedül volt otthon, a babáknak készített leányfejek láttán valóságos dühroham fogta el. Miért is nem kerül legalább egvszer fiú fej ezekre a babákra? Olyan ellenállhatatlan vágyat érzett egy ilyen fiúfej készítésére, hogy kis zsebkésével azon nyomban nekilátott a puha téglaforma átalakításának. Az eredménnyel igen meg volt elégedve, és amikor édesanyja hazatért, már több tucat fiúfej volt száradásra készen. Legnagyobb meglepetésére anyja nem örült ötletének, hanem keserves sírásra fakadt. Az öntő- foma meg az anyag el volt rontva, és bármilyen nehezére esett, mégis szólnia kellett férjének. Az apa kegyetlenül megverte fiát, úgy, hogy Heinz majd egy hétig nyomta az ágyat. Ahogy így fájó derékkal feküdt, nagy elhatározásra jutott: El kell mennie, ki a nagyvilágba oda, ahol nem nő mogyoróvessző, ahol a gyerekeket nem kényszerítik arra, hogy babákat készítsenek és ráadásul még verést is kapnak. Elvágyott ebből a zord erdőből egy szebb világba, ahol öröm gyereknek lenni. Régen foglalkoztatta ez a boldogító gondolat és most valóra akarta váltani. Vasárnap reggel, amikor T édesanyja kosarával a hátán elhagyta a házat, Heinz is felkelt. Apja már kint járt az erdőben. Zsebrevágott egy burgonyalepényt, majd kis szánkóját elővéve, futni kezdett, mintha üldöznék. Már jó darabot ment, amikor eszébe jutott, hogv édesanyja nem talál ennivalót, ha megjön. így visszafordult és letette a lepényt a ház küszöbére. Néhány léoés után azonban arra gondolt, hátha róka talál jönni és megeszi. Ezért újból visszament és feltette a burgonvalepényt az ajtófélfára, ahová a kulcsot szokták tenni. Azután elindult az erdőbe. De nem a völgybe vezető úton, hanem felfelé. Lassan kapaszkodva haladt mindig feljebb. Verőfényes dél volt, amikor kiért a legmagasabb pontra ahonnan gyönyörű kilátás nyílt. Itt megkereste a lefelé vivő utat, rádobta magát szánkójára és hasonfekve siklott le a völgybe, maga mögött hagyva az ismerős tájat. Félelem nélkül suhant bele a bizonytalanba. Nagyszerű dolog volt ez a szökés. Még sohasem érezte magát ilyen jól. Boldog Balázs fordítása SIETTETNÉM TTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTT Mily könnyedén ömlött az ének, az utca porából papírra lépett mosdatlanul, siheder nevetéssel az élmény öröme, és szórta széjjel ficánkolva villogó kincseit, még emléke is, álma is hevít. Most ülök némán, papírra meredve, ködök és fellegek gyűlnek szemembe, a dal fölött fagyott, szomorú kéreg, míg a kusza hétköznapokba nézek, konokul vágyom a harmóniát s nyirkos közöny szivárog tudatomon át. 2. Verébcsapat zajong az utcákon, a fákon, s én már a fecskét is cikkanni látom s keringeni alacsonyan, bár még meg se jött. siettetném a cammogó időt. Ó ez a türelmetlen nyugtalanság... Mióta eszmélek csak, megragadják indulatok, vágyak a lebegő jelent s fizik, hajtják — a lelek jövőt így teremt? Ó ez a türelmetlen nyugtalanság... De miféle erők és miért akarják, hogy síromig nyugalmat sose leljek? Mindig tovább és mindig egyre hegynek? VASVÁRI ISTVÁN: Szembenézve Három napig habzó fellegek rohantak a kék hegyek felett s völgyekben, mint bezárt paripák bújtak össze reszketve a fák. Lompos vihar állt ugrásra kész, markában feszült a dördiilés. Egy villanás s lehullt az opál csúcsokra a fakó szemhatár; dördiilés, majd újabb villanás — föllobbant egy zsenge tölgy és száz ifjú fa bújt még összébb. Sírás rázta testük, szörnyű gyász. Fájt e hajló, riadt reszketés, könyörgés, mely ablakomra néz, várni, mikor csússz an le a bárd; a még élet — végső villanás. Szenvedtem már önkényt, mord erőt. börtönrács. és drótsövény mögött: reszkettem, mint szélsújíotta fák, várva, hogy a hideg kény levág... Nem hulltam el, nem hallgathatok; nem várom, hogy értem szóljatok, én szólok halálig értetek fák, virágok, erdők, emberek. rYVWWVVVVVVVVVVVVYVVVVVVVVVVVVVVWVVYVVVVVVVVV Nemrégiben összegyűlt Som- lay Arthur, „szakmai” nevén „Argyel” több híve, évtizedekig bizalmas barátja. Egy régi színházi emlékekkel zsúfolt, kedves szobában a nagy színész emlékét idézték. A forgalomban lévő, s a könyvekbe is bekerült Somlay-anek- doták szerint Argyel szenvedélyes, robbanó temperamentuméi ember volt, akinek gyakran voltak pénzgondjai. Ez a tulajdonság és ez az állapot valóban jellemezte őt, de tudni kell azt is, hogy Somlay nemzedékéből nem volt talán egyetlen magyar színész sem, akiben annyi szív, annyi igazságszeretet lett volna, mint benne. Mindig a meghurcoltak, az ártatlanul hajszoltak oldalán állt, s kevesen tudják róla — egy régi rendezője elevenítette fel a „Somlay- esté”-n. hogy amikor 1944 nyarán üldözötteket tereltek át az Hitéltetek Somlay utca egyik oldaláról a másikra, Argyel magából kikelve rohant utánuk, • mindenét odaajándékozta a szerencsétleneknek, és üvöltve szidta a fasisztákat. Különös véletlen, hogy nem hurcolták el őt magát is. A kitűnő zeneszerző még arról beszélt, hogy Somlay — nem sokkal halála előtt — egy csomó pénzt adott fel szűkölködő ismerőseinek. Gondosan kitöltötte a cédulákat, ráírta: „Feladó: Somlay Arthur”, aztán barátjával együtt elhagyta a postaépületet. És kinn az utcán így szólt a komponistához: — Most pedig, kérlek szépen, szerződtess nekem egy húszast... „Szerződtess vés kifejezése nekem...” volt ez, Kedbaráli •Tíz évvel ezelőtt, 1954. júniusában halt meg a világhírű dán író, a nemzetközi munkásmozgalom kiemelkedő alakja. ANTALFY ISTVÁN: így próbálom Idáig vezetett az út, és most megtorpanok. Pedig nincs rá okom, — még nincs vége a dalnak. Szakadozott papírlapok ereklyéit, ha őrzöm: mert nem tagadom meg magam. ...Érted-e a szelek jaját? Hallod-e Fülöp király énekét? Hirosimában szörnyű volt a nap, fertőzött hamu, törmelék...! Azt keresem: hol az igazság? Keresem hangulatok mását, keresem az igaz tanok, a valóság vályogkunyhóit, az utcákat, ahol emberek járnak, az embereket, hétköznapjaikban, és próbálom megérteni mindazt, ami csak emberi, ami öröm, vagy ami bánat, neked, nekem, nekik, nekünk, — az embereknek! kölcsönök kérésekor. Egyszer azonban — még a felszabadulás előtt — valóban szerződéskötésre várt egy nyári délután, a Du- na-parti kávéház teraszán. Viszonylag nagy pénzt kellett kapnia és a társaságában lévő zeneszerző nyugtatta: nem kell izgulni, a producer biztosan jön, nincs még négy óra. Ám pontosan négy órakor — a producer helyett — egy nyári viharzápor érkezett meg. Argyel nagyon nem szerette a záport — a mennydörgés meg különösen felborzolta. De mert a kávéház fedett része zsúfolásig tele volt, Argyel és barátja az ajtó'őan várta, hogy végeszakadjon az égzengésnek. A zeneszerző csodálkozására a színész csak akkor robbant ki, amikor az egyik mennydörgés — késett. Argyel felkészítette idegzetét a félelmetes hangokra, de ha már áznia, s szorongania kellett, (és a vihar miatt a pénzes ember is késett) legalább a mennydörgés ne késsen. És éppen ezért egy pillanatnyi vihar-szünetben futott ki a terasz vízben ázó asz-, tálaihoz, felborított vagy hármat, és így kiabált: — A fene egye meg Edison Alva Tamást! Hiszen — ugye —, ha Edison nem találja fel a filmet, ő most nem várna itt a filmesre és nem kellene áznia és idegeskednie. • Egyszer előadás után meghívott magához egy csomó embert. Maga ment a konyhába, pörköltet főzni,- igen ám, de nem volt otthon liszt a galuskához. Az ötödik emeleten lakó Argyel — éjjel fél tizenkettő volt — leküldte a feleségét az első emeleten lakó színész-kollégájához: kérjen kölcsön lisztet. A készséges lakótárs — szintén kitűnő művész — felüzente: mindent átkutatott, de nincs liszt a házban. Argyel elsápadt. — Ez már mégis csak sok! — morogta, kilépett az erkélyre, és ezt süvöltötte bele. a nyitott ablakos, nyári éjszakába: — X. Y! Hát micsoda példátlan, hanyag színész-vircsaft van nálad? Még liszted sincs?... * Színháztörténelmi tény, hogy Csortos Gyulát _ nem nagyon szerette, Hegedűs Gyulát viszont úgy tisztelte, hogy — haláláig — kalaplevéve köszönt a Vígszínház előtt álló — mellszobornak. Beregi Oszkárt is becsülte, de azért — egyszer régen — megvert egy embert, aki ragyogó képpel lépett oda hozzá, és hogy kifejezze hódolatát az akkor még fiatal színészitek, ezt mondta: „Maga egy másodig Beregi...” Tényvaló az is, hogy Rátkai Mártonnal évtizedekig haragban volt, amíg... Amíg egy darabban — nem sokkal mindkettőjük halála előtt — össze nem kerültek. Rátkay, hogy megnevettesse haragosát, össze-vissza fintorgott. Argyel — mint később megfogalmazta — hősiesen tartotta magát. „Csak nem fogok röhögni a stepszli miatt!” Aztán figyelmesen nézte régi kollégája arcát, és úgy tapasztalta — ahogyan azt szintén később ki is fejtette — hogy a festék' és a fintorok rétegei mögött a betegség, a bánat, és egy kicsit még a halál ül azon az arcon. Megrendült és — a jelenethez egyáltalán nem illően — odalépett a „stepszli”-hez, és megcsókolta. Az ügyelő rögtön felírta, Argyelt száz forintra büntették. Szó nélkül kifizette. A.
