Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-21 / 144. szám
yzőkönyv A zt mondja, főhadnagy elvtárs, hogy ököllel az arcába csaptam annak az embernek? Nem tudom. Lehet. Ha teljesen kitisztul a fejem, bizonyára csodálkozni fogok magamon, mint ahogy mások is csodálkoznak majd rajtam. Mert ami azt illeti, elég furcsa eset. Talán még az újságba is bekerül. Miért ne? Az emberek szeretik az ilyent. \ Egyébként nem most írnának először rólam. A múltkoriban, egyik ebédszünetben, jött nagy lelkendezve a Pali gyerek: „Nézze Gábor bácsi, benne van a fényképe! Itt, az újságban! Meg írás is, egészen hosz- szú!” Nem mondom, ügyesen összeszedte, akárki fia írta. Olyan emberről, akit én sohasem lát-tarq, akkor se tudnék ilyen sok jót mondani, ha megnyúznának. Mert mi egy szót sem váltottunk egymással. Utóbb megtudtam, a központban beszéltek vele, ott kapta a fényképet is. A falitábláról vették le, ami a főkapu mellett van tavasz óta. De ennek is sora van. Jött egyszer az s-fc-titkár. Azt mondja, adjak egy képet, majd visszakapom, csak sürgősen, mert a dicsőségtáblára kell, hadd lássák a fiatalok, kitől tanulhatnak. Ö mondta. Abban a hónapban kereken száznegyven százalékot csinált a brigád. Az pedig nem gyerekjáték. Ne higgye, hogy dicsekszem, főhadnagy elvtárs, de nem mindenki tudja utánunk csinálni. Akkor még a 112-san dolgoztunk, s bizony jónéhányszor lemondtunk a megszokott cigarettaszünetről. Próbálta már, főhadnagy elvtárs? Átkozott dolog. Lentről jön a tégla, malter is van mindig kéznél, női a fal, hogy örül az ember szíve; de egyszercsak összeszalad a szájában a nyál, eszébe jut az az átkozott cigaretta, s attól kezdve kétszeres a súlya minden téglának. Aztán mintha összebeszélne minden: a szomszédos épületek közül előlibben a szél, s olyan ínycsiklandozó füstszagot terít a fal fölé, hogy elszorul tőle a torok. A gyufa is megzörren minden mozdulatnál a skatulyában, s bár eddig fel sem tűnt, most túlharsogja a fal mellett dolgozó darú zaját, így megy ez délig. Mert le kell küzdeni a csábítást, — s higgye el, főhadnagy elvtárs, ezt nemcsak pénzért teszi az ember. No, de minek is mondom ezt? Érdekli ez a főhadnagy elvtársat? Egyáltalán. Most csak a jegyzőkönyv a fontos. Hogy minél előbb meglegyen. Egyébként a nyakkendővel kezdődött. Egész nap egy szót se szóltam, néztem azt a nagy surgést- forgást, amit az asszony művelt a sütő körűi: megcsináltam, amit n ondott, sőt még Őrültein is, ha elküldött vízért, vagy fát hasogatni, legalább doigo.n volt, nem értem rá gondolkodni. Aztán eljött a délután. Ettünk, persze csak kapkodva,' és mikor már azt hittük, végre leülhetünk, az asszony rákezdte, hogy ü'frz- lcödjek, borotválkozzak, pucoljam kl a cipőket. Aztán meg nyafogni kezdett a nyakkendő miatt. Hogy azonnal keressem elő. Hogy így nem lehet vendégeket fogadni. Hegy a tanító úr .s itt lesz. Feltettem. Közben hazajött a gyerek is a nagyanyjától, de pillanatok alatt magával ragadta az anyja sürgés- forgása, így még szólni sem tudtam hozzá. Aztán meg szállingózni kezdték a vendégek. Sokan. Olyanok is, akiket még sohasem láttam. Kezet nyújtottak és nekem vigyorogni kellett, A szoba megtelt idegen illatokkal. Feleségem mindenkit „édesnek” szólított. A fene tudja, mitől, de émelyegni kezdett a gyomrom. Az asztal már majdnem tele volt virágokkal, meg aoró, haszontalan játékokkal. Ln meg csak néztem a kisfiámat, ezt a gyerekruhába öltöztetett felnőttet, akinek ma van a nyolcadik születésnapja. A tanító úr utolsónak érkezett, fújtatva, és verejtékezve. Pizsamaszerű ingkabátját libegtette a hőség ellen, s alig ült le, máris sületlen bókokat mondott, kecskeszerű mekegéssel nevetett, s az asszonyok szinte megbolondultak tőle: úgy zúgtak körülötte, mint a méhek. Közben dicsérték a kisfiámat, s ekkor eszembe jutott az ajándék, amit már hetek óta rejtegettem. Úgy, ahogy volt, újságpapírba csomagolva, az asztalra tettem. Zolika meg se rezzent. Biztatni kellett. — No, nézd már meg, mi van benne. A tiéd! — Helikopter? — Nem, nem helikoper, de fogd már meg. Szerettem volna látni, hogy örül, azt hittem, boldoggá teszi, hisz nem filléres bolti áru: majd e-gy hétig bütykölte a Jóska gyerek munka után. De az én kisfiam nem örült. Pedig olyan igazi lett az a kis kőműveskalapács, kanál, meg simító, hogy éppen csak nagyságában különbözött a mi szerszámainktól. Forgatta a ' kezében, aztán meg letette. — A Gerde helikoptert is kapott — mondta, s mint akit megbántottak, keserves képpel az anyjára bámult. Az meg rögtön mellette termett. Félresöpörte az asztalon a szerszámokat, babusgatta, hogy ne féljen, majd ő vesz helikoptert, olyat, amilyen senkinek sincs, s akkor engem elöntött valami nagy-nagy keserűség, hogy még káromkodni se volt kedvem. Felálltam, kigomboltam az ingem, letettem a s^k karjára a nyakkendőt, s aztán most itt vagyok. Lehet, hogy minden úgy történt, ahogy a főhadnagy elvtárs mondja. Nem tudom. Ez már azután lehetett, hogy eljöttem Ballal tói. Mikor beállítottam, ugyancsak meglepődött. Régi barátok vagyunk, együtt dolgozunk évek óta, a brigádot is ketten kezdtük. Az asszony rögtön széket tett alám. — Üljön le nálunk. Isten hozta. Nagyon beszédes lehetett a képem, mert Ballai mellém ült, s átfogta a vállam. — Baj van? Úgy éreztem, hogy karja nyomán valami hűs patak indul el á testemben, de szólni nem tudtam, mert nincs ember, aki megértheti az én bánatomat. Felhajtottam az elém tett bort. s hogy újra töltött, hát megint. Egyébként nem tudom, meddig lehettem nála. Mikor kiléptem az utcára, már este volt, s most vettem csak észre, mennyire egyedül vagyok. Égett az arcom, s hiába takartam • el, mert az utat szegélyező oszlopok csúcsán aPhó napocskák izzottak a fénycsövek helyén. 'A kocsmában már záráshoz készülődtek, • ■' Kértem egy deci szilvát, s hogy nem éreztem az ízét, még eggyel. A falon fényképek lógtak — színészképek lehettek —, de nekem a százhatvan százalék jutott az eszembe, .meg a háromezer-négyszáz forint, és ez az újságíró, akit sohasem láttam. Forgattam a számban a szavakat, mint a nyállal oldott kenyeret szokta az ember, S arra gondoltam, milyen régen is volt, mikor utoljára beszélgettünk áz asszonnyal. Mert mostanában csak beszélünk. Hol én mondok valamit, hol ő, de a válaszra már egyikünk sem figyel. Mert nincs miről beszélnünk. Néha úgy érzem, két világban élünk.. S talán ezért volt az is, hogy egy szóval sem tiltakoztam, amikor arról Volt szó, hogy mitíüen második vasárnap dolgozni kell, Persze, kéthetenként mégiscsak hazaug- rik az ember, felpakol egy kis hazait, fehérneműt, meg egyébként is két hét nagy idő, sok mindent elfeled az, aki nem szeret haragban élni, s egész úton arról ábrándozik, milyen jó is lesz otthon. S aztán hétfőn hajnalban örül, hogy hétfő van, még a vekker se szólt, de már ébren van, s valami olyasmit érez, mint szombat délután, pedig most hazulról viszi a vonat. És ez most mind eszembe jutott. A sok kérdés, melyek évek óta feszítenek, s egyre erősebben: hogy így kell-e ennek lenni, s igy van-e mindenütt, és hogy most mi a fontosabb, az otthoni béke, vagy az a másik, aminek — itt belül — még neve sincs: az, hogy valahová tartozni kell, mert nem önmagáért van az ember. Céltalanul csatangoltam, hagytam, hogy sodorjanak a gondolatok, s egyszer csak ott állt előttem az az ember. A Gergelics. — Hát te? — Hagyj békén. — No, de pajtikám... — Menj az utamból. Szabadulni akartam tőle, mert azonkívül, hogy senkire se volt szükségem, ezt az embert még utáltam is. Régóta ismerem. Együtt kezdtük az inaskodást, de belőle sose lett kőműves, mert a mi szakmánkat nem a kocsmában tanítják. Menni akartam tovább, de ő nem tágított, rángatott, átfogta a vállam, s mikor látta, hogy feszül bennem a méreg, a képembe vigyorgott: — Na, na. Hát istenem, ittunk egy kicsit. Te is ittál, én is ittam. No és? Kit érdekel? Ki szólhat bele? És ne félj. Nem kell szégyellned engem. És én se szégyenek téged... Hisz egyformák vagyunk. Igaza van, főhadnagy elvtárs. Megütöttem azt az embert. ököllel vágtam a képe közepébe. BÉKÉS SÁNDOR BOKROS JÁNOS: ipe ük meg. Cipeljük még a vödör vizeket, hogy szolgálhasson, a meddig lehet, az a néhány száz ölnyi kis darab, amely kiirtott múltunkból maradi. Cipeljük még a kru mplit, paprikát hajnalban, mikor fordul a világ, kis batyukban a városok felé. Nyugalmunk annyi, mint a tengeré. Alkudunk, küzdünk sokszor mint kofák, összerójuk a környező határt, néhány fillér már új piacra visz, cipeljük még kalmár szívünket is. Vállunkat nyomja sár nehéz kapa, parasztosok szokott mozdulata, néhány sor szőlő csöndes cinkosunk, hozzá erőt már álmunktól lopunk. Ünnepnapjaink nyáron nincsenek, csak annak, aki szent vagy nagybeteg, ott sürgölődünk, s azon fő fejünk, mit még magunkénak becézgetünk. Hitet már nem, de cipeljük mi még az illendőség ósdi istenét, hideg templomot, szent igét, papot, mint botorkáló szánalmas vakok. Cipeljük még... Ó m eddig, meddig is? Terhűnk fojtogat, vi sszafele visz. Nyakunkra vénült limlom kacatunk vagy eldobjuk, vagy összeroskadunk. PÁLOS ROZITA: Zuhanás benső opálban Harang ütemre száll a köd, sirály kering a Híd fölött és lenn a szürke mély alatt, halálhullámok ringanak. Nagyot zuhanni lenne jó, alig kimondott tiszta szó szívén, mely lüktet végtelen, míg tested átleng testtelen, térből kiejtett tájakon, hat-kékből épült városon, képzelt magasság szirmain — ó, Androméda útjaim! Ámií& emlékesei a égi szerkesztőmmel ebéde. lek, ki első, tétova próbálkozásaimat vigyázta, több, mint húsz évvel ezelőtt, mikor amolyan pikoló-fiú voltam az újságírásban vagy, mint az öreg Heltai bácsi mondta volt: fejnaturalista, mint 36. Rácz Laci. Nehogy azt képzelje valaki, hogy fent említett mentoromnak hosz- szú, fehér szakálla van, akár egy nyugdíjas télapónak, ellenkezőleg: arca sima, járása fiatalos, bár mostanában egy kis Napóleonpocakot is kénytelen hordani a fekete haja megritkult kicsit, de szelleme fürge, azt hiszem, éppen- csak túllépett az ötvenen vagy... De hagyjuk a tizedestörteket, ezt a kellemetlen matematikát, mely állandóan arra figyelmeztet, ami már elmúlt; elég annyi: lapszerkesztő ma is és én még mindig „fejnaturalista” vagyok. Nem szégyen az. hiszen nálamnál nagyobbak is életük végéig írták a jour- nál-t, hogy Ady szavával éljek, a magyar glóbuszon ez már „így rendeltetett.” A népes asztal körül céhbeliek ülnek, írók meg újságírók, fanyar fenegyerekek, akik elvből nem lelkesednek, s akiknek „objektív” véleményét nem lehet megingatni egy húszíves remekművel sem. Ézet csak azért említem, hogy az olvasó könnyebben maga elé idézze marcona alakjukéit; olyasféle jellemek ők, mint Mucius Scevola vagy Cato: igazság a vértjük s az érzelmes ellágyulásokon túllépnek, akárcsak holtakon a győztes harcosok. Erre a hirtelen, teljés-fényű megvilágításra azért veit szülíség, nehogy azt higgye, valaki, csupán lágyszívű férfiú ült ott, mikor a lapszerkesztő kihúzott zsebéből egy levelet, melyen tiszteletet ébresztő, komor bélyegek sorakoztak s nyilvánvaló volt, hogy messzi, kék egek alól jött, avagy kék tengerekről. A levél szűkszavú volt. Arról értesítette a szerkesztőséget, hogy három-négy, idegenbe szakadt hazánkfia matróz most, valamely távoli nemzet kereskedelmi hajóján. mely a végtelen Óceánon, trópusi vizeken úszik e pillanatban, hol mélykék é$ égkék, fekete meg almazöld színek hajolnak egymásra és a nap úgy tűz a forró fedélzetre, mintha megállna fölöttük örökre s nem akarna lenyugodni soha. Az alkonyat ugyan lehúzza majd az égről ezt az izzó-olvadó hősugárzót, a hőség azonban alig enyhül s mikor a nehéz szolgálat után lebotorkálnak a kabinba, bár a halálos fáradság szinte leüti őket, mégsem tudnak elaludni. Ébren fekszenek, hanyatt, kezük a tarkójukon, a kerek kabinablakon át a tintakék eget nézik, a megnőtt, elúszó csillagokat és különös társasjátékot játszanak. Hosszú hallgatás után megszólal valaki: „...az Erzsébet- téren megállók, pontosan ott, ahol az a kis szobrocska van, melynek talpazatán az olvasható, hogy kis- furulyám szomorúfűz ága és bevárom a lányt...” A másik közbevág: „...pontosan ott? Almás a történet öregem! Az a szobor ugyanis sohasem volt az Erzsébet téren, hanem a Nagykörút és Krúdy utca safltán állt, azon a háromszögletű terecskén, határozottan emlékszem, mert egyszer, képzeljétek...” A. negyedik: „Mindez semmi. Tudjátok, a Rákózci út és Körút sarkán, ahol az a nagy, malátakávés neonreklám vibrált, melyen egy haskós, meztelen gyerek hatalmas kávéskancsóból itta a...” „Először is öregem, a Szent István malátakávé... nem is neon- reklám volt, hanem színes körték, aludtak és gyúltak ki, körték, érted, s nem neoncsövek, s nem a Rákóczi út és Körút sarkán volt, hanem...” — s így állnak, ülnek, csókolóznak,. esznek, éheznek, tén- feregnek, csavarognak és kergetik egymást . Pest utcáin, keresztül- kasul az országon, kisvárosok macskakövein, éjszakáról-éjszaká- ra, hajnalig. Mint hazajáró lelkek, láthatatlanul, de jelenvalón rohannak el mellettük a csúcsforgalomban, vagy ülnek velünk egy eszpresszó előtt, melynek asztalait már áprilisban kirakták az utcára... ugyan, áprilisban? Már márciusban!... s amíg a hajó egykedvűen úszik a fekete, trópusi éjszakában, ők minden éjjel ■ hazajönnek, hiszen azt csak meg kell tudniok, hogy az a maláta-gyérek... A szerkesztő felnézett. Mindannyian a fehér abroszra meredtünk, majdnem mozdulatlanul. — ...csupán arra kérnek, imám meg nekik, hogy az a, malátagyerek valóban... Nagy volt a csönd. Az abroszt néztem én is, mely olyan volt most, mint a tenger. Úszott velük a- hajó, míg mozdulatlanul hevertek az ágyon, kezük a tarkójukon és olyanok voltak, mint a halottak. Mint a holtak, akik mindent tudnak már. Azt is, hogy a hazát elhagyhatod. De azt is, hogy á haza nem hagy el téged, amíg élsz, amíg emlékezel... KÖRÖSSÉNYI JANOS
