Tolna Megyei Népújság, 1964. június (14. évfolyam, 127-151. szám)
1964-06-21 / 144. szám
( 5 a tolna megyei népújság íz K ULTURALIS ME ^ X^eéívérek W A mikor Hedvig benyitott a szobába, a testvérek már ott ültek az asztal körül, s valószínűleg csak őt várták. — Jó, hogy jössz, — mondta Imre s kezével az üres székre mutatott. Hedvig megállt, előhúzta a ruhaujjába gyömöszölt zsebkendőt és vörös szemét nyomkodta. — Igen, — mondta Imre tárgyilagosan — szép dolog a kegyelet, s azt hiszem, valameny- nyiőnk nevében mondom, hogy gyásszal és kegyelettel eltelve ülünk itt. Az élők dolga azonban ennél több. — Ó, szegény apus! — sóhajtotta Hedvig s fejével a szomszéd szoba felé intett, ahol öreg vatermörderébe öltöztetve feküdt a halott. Feje mellett két . gyertya égett s a leeresztett zsaluk mögött sejtelmes fényt árasztott. — Ö elment, mi pedig itt maradtunk, — mondta Károly s homlokára tolta pápaszemét. — Halottunk határozott, magabiztos ember volt, — szólalt meg Béla. — Nem lesz kegyeletsértés, ha arról beszélünk, ami az élők dolgai A testvérek most egyszerre kezdtek beszélni. Egy hang élesen kivált a többi közül, „csak két nap szabadságot kaptam!” — ismételte háromszor is, mire egy másik: „Ki tudja, mikor lehetünk így együtt?” A zsalukat ebben a szobában is leeresztették, a fénynek ujjnyi rést hagytak csak, s a félhomályban egymás arcát is alig tudták kivenni. A szülői házban ekkor már évek óta Hedvig élt, az apjával, a csúnya és jelentéktelen Hedvig, aki nem ment férjhez, s egész életét ebbe a kisvárosi reménytelenségbe temette. A három fiútestvér közül kettő a környéken lakott, Béla azonban Pesten dolgozott, egy közepes hivatalban. — Jobb, ha szembenézünk a valósággal, — mondta csendesen. — Arról nem is beszélve, hogy én nem tudok minden héten ideutazni. S miért lenne kegyeletsértés?... — de Hedvig félbeszakította: — Szegény apus, csak egy hete is, ki hitte volna? — Nem kegyeletsértés! — mondta Károly, keményen. — Nekem három gyerekem van. A halottainkat eltemetjük, de az élet megy tovább. Hedvig végre leült, ismét elővette a zsebkendőjét, s kezében szorongatta. Károly zsebébe nyúlt s papírokat tett az asztalra. — Apus végrendelet nélkül halt meg, de minek is végrendelkezett volna? Arról a kevés földről ami maradt, itt vannak a telekkönyvi kivonatok. A többiek felkapták fejüket: csodálták Károlyt, aki erre is gondolt; — Nem nagy vagyon, —folytatta. — De mi nem földművesek voltunk, s ez a kis szőlő inkább a csalód rangját jelképezte. Egy vidéki gimnáziumi tanár. — Most nem is ez a fontos, — szólt Béla. — Az ilyesminek manapság sajnos egyre csökken az értiéke, de azért..; — Hogyhogy csökken az értéke? — kérdezte Imre. — A föld az föld. Éppen azért nem csökken, mert szövetkezeteket csinálnak, tagosítanak. Ez olyan helyen van, arai »ent esik a tagosításba, az értéke tehát emelkedik. S itt van ez a ház is. — A ház? — kérdezte Hedvig. — A házat hagyjátok meg nekem. Hova is mehetnék? — Hogy érted, hogy hagyjuk meg? — többen is beszéltek egyszerre. — Négyen vagyunk az örökösök, nem te egyedül. Egy hosszúnak tűn i pillanatig ' csend lett. A félhomályban egymás tekintete elől rejtőztek. — Meg kell értened, Hedvig — mondta Károly kenetesen — nem azért vagyunk itt, hogy érzelegjünk. Apánk halála — és a szomszéd szoba felé mutatott — keserű kötelességet ró ránk. — Felemelte az előtte levő papírokat. — Itt vannak a telekkönyvi kivonatok. Most ne az indulat beszéljen belőletek. — De Károly, — sikoltotta Hedvig — tudjátok, hogy én szüleimnek áldoztam az életemet, velük éltem, őket szolgáltam. Nekem nincs semmim. Mit kezdjek ötvenéves koromban? Imre fölegyenesedett s így nézett rá, mereven, ellenségesen: — Csodállak, Hedvig. Nem hittem volna, hogy a szüléink iránti Szereteted velünk akarod megfizettetni. — Nekünk nyújtod be a számlát? — álmélkodott Károly. — Itt van a,hagyaték, tessék — és meglobogtatta az iratokat. — Nézd Hedvig, — mondta Béla. — Nekünk családunk van. Te magadban csak megleszel, mindenesetre könnyebben, mint mi. Tudod, hogy van ez. Joli autót akar, azokat a rohadt bútorokat se fizettük még ki. Miért nem vagy megértőbb velünk? Hedvig lehajtotta fejét; valóban, miért is nem tud megértőbb lenni? Nem mert fölnézni, félt a testvérek tekintetétől, mert a beállott csendben jobban érezte a vádat. Károly ismét meglobogtatta a papírokat. — Azt mondom, térjünk a tárgyra — s végignézett a testvéreken. — A temetésig mindent el tudunk intézni, utána csak a hivatalos formaságok maradnak. Az a fontos, hogy mi megegyezzünk. Bólogattak, csak Hedvig ült magába roskadva. — Ezer öl szőlő van a gombai hegyen, pincével, présházzal. Itt van még a ház, a hozzátartozó kert négyszáz öl. Ehhez jön a berendezés, különféle ingóságok. Tessék ez az egész hagyaték. Hedvig most sem nézett föl. Élete összefutott előtte, emlékeket próbált fölidézni, s ijedten gondolt arra, hogy csak múltja van, emlékei nincsenek. Az a szőke tornatanár, izmosán és daliásán, aki úgy tűnt föl a kisváros utcáin, mint egy látomás, talán már nem is él. Harminc éve lehetett, s azóta egy háború is volt. Hedvig összevonta szemöldökét s megpó- bálta elképzelni a szőke tornatanárt, amint itt ül velük. De már a nevére sem emlékezett. — És az ékszerek! — kiáltott fel Imre. — Nagyon jól tudjuk, hogy szüléinknek jócskán voltak ékszerei! Abban az időben... — Kezdjük a szőlőn, — mondta Károly. — Ha kapkodunk nem jutunk soha a végére. — Ezer ölet mondtál? — Ezer. A magam részéről lemondok róla, — szóit Béla, —i Fizessétek ki pénzben, vagy adjuk el közösen. A házrészemet is pénzben kérem. Tudjátok, Jolinak... — Nekem is pénz kell... — Károly közbevágott: — Majd én átveszem. Legfeljebb eladom a kis paksi szőlőmet. — És Hedvig? Hedvig ott ült a testvérek gyűrűjében és hallgatott. — Beszélj, Hedvig, mit akarsz? — Tudjátok, hogy nincs pénzem. Ha eladtok mindent... — Én veszem át a szőlőt, — kiabálta Károly. — A te részedet is. — Akkor fizess, — állt fel Imre s kinyújtott keze Károlyra mutatott. A vita egyre hangosabb lett; elkeseredetten csatáztak, mert a temetésig mindent el akartak intézni. — Tudjátok, hogy az ingatlan ára megy lefelé, — mondta Károly. — Tagosítanak. — Hazudsz! — ordította Béla. — Te mondtad, hogy emelkedik az ára. Ezt a részt nem fogják tagosítani! A csend egy pilanatra olyan mély lett, hogy a szomszéd szobából áthallatszott a gyertyák percegése. — Nem én mondtam — szólt Károly. — Ettől függetlenül vitatható az értéke. — így nem megyünk semmire, — mondta Imre békítve. — Fül kell értékelni mindent. Itt van például ez a ház, négy szoba, veranda, meg a nagy kert. Megér legalább kétszázezret. — Ne röhögtesd ki magad! — De Károly... — Roskatag, öreg ház. Legföljebb százezret ér. — Te akarod a házat is? Károly valójában mindent akart. Már korábban gondolt rá, hogy itt telepszik le, az áthelyezését el tudja intézni. Ezer öl szőlő, a ház, a kert, — igen, legfeljebb eladja azt a hitvány paksi szőlőt, úgysem ér semmit, a felesége örökölte. — És az ékszerek? Beszélj, Hedvig! — Nem tudom, — mondta halkan. — Még szegény mama eladott belőlük az infláció alatt. — Volt neki egy nagyon szép gyöngyös brosstűje. Lepkét ábrázolt. Gondoltam, jó lzsz Jolinak..; — A Jolinak, mindent a Jolinak! — kiabált Károly. — Légy szíves és ne osztogass a Jolinak semmit! — Mit üvöltesz? Éppúgy örökös vagyok, mint te! Nem, nem lehetett megegyezni. A gyász és kegyelet, amit többször is emlegettek ezen a napon, gyanakvássá és irigységgé változott bennük, mesebeli kincsekről ábrándoztak, amely egyszerre megváltja őket a középszerű hivatalok nyűgétől. A csalódás kiáltott belőlük, a visszavonhatatlan indulat haragjával. A temetés után. a fekete ruhák izzadtságában, Károly megkérdezte: — Hát akkor hogyan is leszünk? Akkor is ez járt eszükbe, amikor ott álltak a sírgödör szélén. — Testvérek, — kérlelte őket Béla. — Értsétek meg az én helyzetemet. Tudjátok, Joli autót akar, meg azok a... — Fel kell értékelni mindent, értitek, az utolsó szögig, — mondta szárazon Imre. — Ha Károly, akarja, vegye meg, fiA válóperes hölgy Ebben a nagy vidéki üzlet- helyiségben nem a kereskedelem árucikkeit árulják, hanem a jogi tudást. A „vevők” sérelmeikre szeretnének orvo lást kapni, kátyúba jutott életüket rendbehozatni. Huszonkét asztal van a „boltban”. Mögöttük ügyvédek ülnek. Fiatal, csinos nő ül le az egyik asztal elé és előadja kérését. — Válni akarok! — mondja. — Válcok? — Sok is van — sóhajt az asszony. — Férjem ideges, szófián. mogorva... — Ez kevés. beszélni arról, hogy megnézzenek egy unalmas, bukott színdarabot. — Igen. Én kíváncsi voltam a „Kifacsart szívekre”. — ö pedig az új Sica-filmet akarta megnézni. — Pontosan így történt. — Mindenki meg akarta nézni az új Sicát. amikor a „Kifacsart szívek” ment. Botfülű... Erről nem tehet. Szeret olvasni. Ez nem válóok. — De későn jár haza. — Ez már válóok lenne ha olyan helyen töltené az időt. ahol házastársnak nem illik megfordulni. Például másik nőnél. — Mit tudom én. hogy hol jár... — Későn jár haza... — Ezenkívül? — Sohasem vagyunk egy véleményen. Mindig ellentmond. En zeneértő vagyok, ö bot fülű, én aludni szeretnék, ő éjfélig olvas. En színházba szeretnék járni. 6 csak moziba. — Még ez sem elég — csóválja a fejét az ügyvéd. — Iszik a férje? — Nem. — Goromba? — Igen. — Mindig goromba? Az asszony egy pillanatig hallgat. mire az ügyvéd halkan megjegyzi: — Ugyebár mindössze egyszer volt goromba. Amikor maga földhöz csapott egy porcelánfigurát. Az ő ajándékát... Az asszony csodálkozva néz az ügyvédre: — Honnan tudja? — Ok nélkül nem gorombák a férjek. Rendszerint az hozza őket ki a sodrukból, ha a veszekedés hevében a nő valamit a földhöz- vág. A porcelánfigurát csak úgy gondoltam. Látom, eltaláltam. — Igen. egy herendi nyulat törtem össze. Húsvétra kaptam tőle. Szóval nem akarok vele tovább élni! Kérem, indítsa meg a bontópert. — Tehát a férje ideges, szófián. mogorva. — Igen. — Gondolom, azóta, mióta maga többször is válasz nélkül hagyta az ő kérdéseit és legfeljebb igennel vagy nemmel felelt. A válóperes asszonyka gyanakodva nézett az ügyvédre: — Ezt is tudja? — Száz eset közül kilencven- nél ez a helyzet. Gyerünk tovább! Mindig ellentmond. Például akkor is. amikor le akarta — Én tudom. Hetenként háromszor esti könyvelést vállalt, így akarta összespórolni azt a, 3800 forintot. amennyibe az irhabunda kerül. — Micsoda irhabunda? — Amelyre maga olyan régen vágyódott. Már együtt is van a pénz. Az asszony szeme csillogni kezdett: — Ez igaz? Azután gyanakodva kérdezte: — Honnan tudja? Elvégre megyeszékhelyen lakunk. nem kis községben és ezért mégiscsak furcsa hogy... — Hogy én mindent tudok? Bevallom, hogy férje tegnap 'itt volt a kollégámnál — mutatott a szomszédos íróasztalra, amelyet csak tíz centiméter választottéi az övétől. Most egy másik nő ült ott. akinek minden szavát hallani lehetett. Az ügyvéd a másik asztal felé intett: — Háj így ismertem meg a férjét. Akaratlanul végig kellett hallgatnom, hogy nagyon szereti magát, hogy egész elhidegülé- süknek maga az oka. Ha férje megnézte volna a rossz színdarabot és nem ragaszkodott volna a jó mozihoz, akkor nem kezdtek volna veszekedni. Az irhabundával akarta kibékíteni. — De minek volt itt? Ó is válni akart? — Dehogy... Pont ellenkezőleg. Azt kérdezte a kollégámtól, hogy mi a helyzet, ha a feleség ok nélkül válni akar. de ő nem akarja elveszíteni, mert szerezi. Beadjam a bontóperi keresetet? Az asszony egy pillanatig \leforrázva hallgatott, aztán mosolyogva nemet intett. PALÁSTI LÁSZLÓ zessen ki bennünket. Vagy aki megveszi. Nekem pénzre van szükségem. Azt hiszem, ez világos beszéd. — Azt hittem, békésen válunk el egymástól, s úgy, hogy mindent elvégeztünk. Nem végzünk semmit, — szólt Károly csalódottan. — Mert be akarsz csapni bennünket! — kiáltotta Imre. — Kénytelen vagyok ezt mondani, mert... — Ti akartok megrövidíteni! Igen, — Károly felállt s öklével az asztalra ütött. — Egész életemben dolgoztam, gyűjtöttem. Ezt irigyiitek, mert ti meg elherdáltatok mindent! — Mit herdáltunk el? Te jártál apus nyakára, jól tudom, hogy- neked mennyi pénzt adott, külön is. Ö fizette ki a paksi szőlő illetékét is, mit akarsz? — És mi lesz velem? — sóhajtott Hedvig, de senki nem figyelt rá. — Miért nem beszélsz arról, amit adtam nekik? — ordított Károly. — Az semmi se volt? Most fölhánytorgattok mindent! Te is kaptál tőlük! — És Hedvig? — kiáltotta a másik kettő. — Itt élt a nyakukon, ahelyett, hogy dolgozott volna! Még néhány órát együtt maradtak. Talán a lehetetlenben bíztak, de végeredményben mindegyik tudta, hogy nem lehet megegyezni. Végül Károly ideiglenes megállapodást fogalmazott, mely szerint minden testvér kötelezi magát, hogy kifizeti az örökösödési illeték ráeső részét, A szőlőt és a házat Károly veszi meg, de várnia kell addig, amíg a vételárban megegyeznek. A szőlőt addig Hedvig kezeli, de köteles elszámolni nekik. A megállapodást aláírták s nem sokkal később elutaztak. A reménységen kívül csak az olt- hatatlan gyűlöletet vitték magukkal; Két hónappal később rendelet jelent meg. Ennek alapján a házat államosították, a szőlőt pedig, tagosítással, a gombai hegyen alakult szövetkezet földjéhez csatolták, A közös gazdaság tagjai, — igaz, hogy majdnem hajba kaptak rajta, mert mindenki mást javasolt — úgy döntöttek, hogy szövetkezetüknek a Béke és barátság nevet adják; A testvérek soha többet az életben nem beszéltek egymással; CSÁNYl LÁSZLÓ
