Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
6 Egon Erwin Kisch i Május elsején az órák előtt Ä világhírű „Száguldó riporter" 1937-ben írta ezen elbeszélést. Ebben az esztendőben Spanyol- oí szagban dúlt a polgárháború. Németországban a hitleri fasizmus pusztított. . ■ z ó-városban az órásak mester kirakatában áll ZjH egy nagy óra. Tulaj-L A- dóri képpen ez nem egy óra. hanem sok óra egyetlen- órában egyesítve. Az óracsoport a világot ábrázolja: az öt világrészt, térben és időben. Minden számlap más-más város nevét viseli és a mutató jelzi, mennyi az idő abban a városban, abban az időpontban, amikor mi a prágai ó-város órásmesterének kirakata előtt állunk és az órák óráját nézzük. ' Egyetlen óramű, egy tömör és súlyos, fémszerkezet mozgatja a sok mutatót. A Prága jelzésű számlap körül sorakoznak a többiek, és minden számlapo i a napnak más-más óráját, az órának más-más percét látjuk Burgos jelzésű számlap nincs az órán. Amikor a mester a művét készítette. Burgosban még ugyanennyit mutatott az óra. mint Madridban. Madridban az idő most előrehalad, a burgosi óra hátraíelé megy. Május elsején, ha rászorítjuk fülünket az óra nagy üveglapjára. talán hallhatjuk a kattogást, mely úgy hangzik, akárcsak a, munkászászlóaljak ütemes menetelése. Talán láthatjuk. hogy a mutatókon vörös zászlók lengenek. Minden számlapon május elseje van. Prágában reggel hét óra A Pánghoffer-gyár munkása riadtan ébred álmából, nem az ébresztőóra, de nem is a felesége, hanem az ablakon beragyogó -napsugár keltette fel. „Az ördögbe is — ez az első gondolata —, elaludtam7’. De rögtön visszaszívja káromkodását, mert eszébe jut: ma ünnep van. ünnep, mit apáink harcoltak ki. Még alhatom egy kicsit, még van idő a felvonulásig. Berlinben még négy perc perc hiányzik a hét órához, de a Siemenstadt-művek művezetője már felkelt, és ő is káromkodott közben. De ő nem szívja vissza a káromkodást, mint a ringhofferbeli munkatársa. Belebújik nadrágjába, másod- percnyi pontossággal kell ott lennie a nácik által elrendelt gyülekezőhelyen. különben a csoportvezető beárulja és akkor röpülhet munkahelyérői, talán egyenesen a koncentrációs táborba. Úgyis ferde szemmel néznek rá. mint régi szervezett munkásra. Hamburgban az óra nagymutatójának még tizenkét percnyi utat kell megtennie, hogy elérje a reggeli hét órát jelző, tizenkettős számot. „Hogy ezek ma mit fognak megint összelefetyelni? — dörmögi Klaus, a Blohm-és Woss-cég esztergályosa — ma a vezérurak biztosan arról prédikálnak majd, hogy mennyivel egészségesebb, ha nem zabálunk kenyeret!”. Londonban a Whitechapal High-Road sötétedik, majd rövidesen feketéink az emberektől. akik zárt sorokban állnak fel, hogy a Hyde Parkba vonuljanak A High-Gate rácsos kapuin át munkásküldöttségek menetelnek, alig tudják cipelni a koszorúkat, amelyek Mao: Károly utolsó lakhelyét, díszítik. Párizsban egymillió dolgozó sorakozik fel a Pére Lachaise, a kommunárdok sírhelye felé vezető útvonalon. Az F. I. A. vörös zászlói, ez a szociáldemokratáké, a P. C. F. vörös zászlói, ez a kommunistáké, minden kézben vörös zászló, él a Népfront. Herriot és ezer más radikál-szocialista velük együtt menetel, ők is felemelt ököllel köszönnek, éd a Népfront! A munka hadserege tisztelgő sorokban vonul el 1871 d’cső hőseinek sírja és Henri Barbusse emlékműve előtt. Mikor a prágai fémmunkás kilép lakóháza kapuján, hogy felsorakozzon a felvonuláshoz, akkor a Sydney-i és Melbourne-! munkatársai már befejezték felvonulásukat, és sűrű sorokban a tengerpartra vonulnak. hogy asszonyaikkal és gyerekeikkel élvezzék a napot, a hullámokat, a májusi napfény melegét Sanghajban a riksakuli, ma riksa nélkül igyekszik át a Nanking-Roadon. Amikor nincs rendőr a láthatáron, a párt röplapjait osztogatja, de abban a percben, amikor feltűnik egy rendőr, futásnak ered, és gyorsabban száguld, mint bármikor, utasa nógatására. Moszkvában a rendőr a tüntetők elvtársa. A Lenin-mauzó- leummal szemközti ház erkélyén szovjet költők állnak a mikrofon előtt és beszámolnak a Vörös téren történtekről. De lehet ezt leírni? El lehet ezt mondani? Az örömnek ezt az óceánját? A katonák és munkások hadseregét? A gyermekek örömrivalgását? A zászlók erdejét? A mámorosán ujjongó embersokaság minden egyes tágja üdvözli a pártot amelynek boldogulását köszönheti. És a pártot képviselő mosolygó éivtársakat. akik a mauzóleum mellvédjéről szeretetteljesen viszonozzák a köszöntést. Tedd csak a füledet a madridi számlapra. Az óra fogaskerekeiből. egész járásából ugyanazt a bizakodó hangot hallod, bár a város felett repülőgépek zúgnak, hogy az ártatlan gyermekekre és a vörös zászlókra zúdítsák bombáikat. Prága ó-városában állsz az óra előtt, hallod kerekeinek ritmusát. érzed, hogy a madridi óra a bombák robbanása, a gépfegyverek kattogása között is azonos szíved verésével és az összes számlapokon menetelő májusi ünneplők lépteinek ütemes dobbanásával. Moszkva két órával megelőzte Prágát, nyolc és fél órával Csikágót. csaknem tíz órával »előbbre van a Detroit-i Ford- műveknél. Teljes fél nappal Hollywoodnál. De nemcsak a hosszúsági, fokok és az égtájak határozzák meg az időt. — Ha a miindenség-órát nemcsak a füleddel és a szemeddel figyeled, hanem agyaddal és szíveddel is. akkor magad is észreveszed ezt. Figyeld csak! Az órák órájának csak egy szerkezete van, egy erő mozgatja a mutatókat, egy erő határozza meg az időt, s egy napon egyazon óra üt maid mindenütt a vitáson. Világ órái, egyesüljetek! Prága. 1937. (HOLLÓSI TIBOR fordítása) DARÁZS ENDRE: Tüzekből született Tüzekből született Májusnak rózsája, A színe acélkék, Hamuszürke szára. A hamu belepte, Befogta a rozsda. De a tűz esője Szép tisztára mosta. A mi virágunk nem Tej-arcú kertészek Babusgatták — ott nőtt, Hol minden kiégett, Vasporos udvaron, Fekete vidéken, Hogy május napjára Kabátunkon égjen. Ha kell, akkor szépség, Ha kell, szúrófegyver, Hogy rohamra indult Vele milljó ember. Volt, mikor vöröslött, A vérünk színétől, Most már kék, mint acél, Eg színétől szépül. a félhangosra állított zene- gépből fölcsaptak az opera végső taktusai, erőszakosan, robbanón, ahogyan a tragédia beteljesedik. Aztán az üresen továbbforgó lemez szürke zöreje. Valaki a muzsikusról kezdett el beszélni. — nem az opera szerzőjéről — a másikról, aki az ő számára megtestesíti a zenét, aki először ébresztette rá a testtelen hangok jelentésére. — Egy ekkora kis mellszobrot szeretnék róla az íróasztalomra, — mutatta két tenyerével. — De hol találom a szobrászt, akinek épp azt mondta el a muzsikája, amit énnekem? Művészportrékat emlegettek, világhíres és közhellyé vált darabokat, Rodin Balzac-ját és Munkácsy Milton-j át, arcokat, amelyek már nem is valóságos, egykor élt vonásaikkal rögződtek be az agyakba, hanem a róluk készült festmény, kő-, vagy bronz-más formáiban. Akkor a'könyvszekrény mellől váratlanul megszólalt a házigazda: — A szobrásszal és a szoborral én tizennyolcéves koromban találkoztam. Az asztal körül ülők most vették csak észre, hogy ott áll. Valószínűleg a muzsikát is úgy hallgatta már az előbb, a könyvszekrénynek dűlve. A várakozón feléje forduló tekintetek mögött nevek, emlékek, képzetek gyúltak ki, de ő rögtön hanyatt döntötte valamennyit: — Sosem jártam Párizsban, Ro- dint csak albumokból ismerem, Mestrovicot is. Kár a találgatásért, úgyis másra gondoltok.^ A szobrot pedig nem láthattátok... — megrázta fejét, elmosolyodott s kivillant két nikotintól megsárgult metszőfoga. — Igen, tizennyolcéves koromban, — ismételte, mintha emlékezetét ellenőrizné hangosan. — ö volt az összekötőm, a fölső kapcsolatom. Sok-sok délutánt, éjszakát töltöttem abban a műteremében. Néha várnom kellett rá, s VLAGYIMIR SZOSZJUSA: Kit félrevert harang hívott rohamra éjjel... Kit félrevert harang hívott rohamra éjjel, ki meg nem torpant, hogyha ágyúzott a gaz, ki előtt vérpipacs hullott a hóba széjjel, örök testvérem az. Mert az hazájáért, forró szívvel szeretve, hű társak oldalán vívott bősz harcokat, vas robbanása közt, vörös zászlót követve, mint hű fia haladt. Ki kalapáccsal vagy hős földalatti tettel hazája üdvéért, s hogy győzzön az igaz, vagy kertben, réten, szép virágok közt esett el. örök testvérem az. Mert új világot épít ő, egy szebb jövendőt: hatalmas épület, a csillagokig ér — s abban nem lankad el a hazaszeretet, sőt ezentúl mindig él. Ki láncraverve nyög, s bilincsét széjjeltépi. ki felkel térdéről, mert űzi ősi dac, ki semmi önkényt nem tűr, nem hajbókol néki. örök testvérem az. Mert ő is ott halad, ahol mi egykor küzdve, hogy éppoly messzire juthasson, mint mi most. s ne csapjon égig a gyilkos tűzvészek füstje, a föld ne tűrjön el tűzvészt, csapást, gonoszt... Testvéreim! Aki emberre, népre, földre bilincset verne és parancsot osztogat, ki embervért ajánl fel aranyért — örökre ellenségünk marad. ' Mert csak sötétet hoz, mert gyűlöli a népet, egész valójából árad e gyűlölet, vele a mi utunk — szabadság, boldog élet — közös sosem lehet. Óh, társaim! Kezünk, s nézésünk forrjon össze, mi háborút, véres lidércet nem hagyunk! Bár elválaszt határ, hegy, óceán — örökre mind testvérek vagyunk! tRadó György fordítása.) akkor órákig ődöngtem, nézelődtem az elkészült, vagy a vázra épp fölrakott, nedves ruha alatt folytatásra váró agyagformák, papíroson eltervezett kompozíciók közt. — Töprengtem, próbáltam megtalálni a mélyét annak, amit csinál. Közelebb jutni az emberhez, aki e között a rejtelmes mesterség. és a másik, még sokkal veszélyesebb munka között tölti mindennapjait. Vajon megrpagya- rázza-e egyik a másikat, a magányosan töltött órák a közösségért vállalt utakat? Azokban az esztendőkben, — közvetlenül a háború kitörése előtt — mást jelentett a művészet. Alig volt idő élni is: verstől, képtől, szobortól töményebbet, egyszerűbbet vártunk. Csak arra telt a rohanó napok között, ami valami végső jelentést közöl, üzenetet, ami igazán fontos, a döntő kérdésre keresi a választ. Maga elé révedt, két tenyerét háta mögé kulcsolta, félválla tartotta egyensúlyát a könyvszekrénynek támasztva. Egyszerre megérezték mögötte a tágas, hideg lehelletű műtermet, fönn, a terézvárosi mellékutca háztetőinek magasságában. Odalenn emberek jártak, húzóskocsik nyikorogtak el, utcagyerekek lopakodtak az üzletek kirakott almásládái körül, egy koldusasszony rongyokból tekert kesztyűt lilára fagyott ujjaira... Aztán lassan eltörni az utca szakadékmélyét a köd, mintha nem fölülről áradna, hanem a macskafej kövek repedéseiből szivárogna ki, s onnét emelkednék az ablakból kifelé néző fiú tekintete elé. Oly könnyű volt most visszafiatalodva látni ezt a negyvenéves férfiarcot, csontosabbnak, vázlat- szerűbbnek: vonásait nem munkálta még meg az idő. szeszélyes skiccként dobta csak oda a homlok-, járom- és állcsontok köré, hogy lefaragja majd róla, ami esetleges. Épp túl az érettségin. De már évek óta nem diákgyereknek való gondok vésője mélyíti rajta a készülő redőket. — És akkor meghalt egy munkáslány, — -mondta emlékezőn, oly súlytalanul, amilyen könnyű volt azokban az esztendőkben meghalnia egy fiatal nőnek. — Épp csak kikerült a rendőrségről, aztán nemsokára, pár nap múlva..! — Ismerted? — ez volt az első, fojtott hang az övén kívül, amióta belefogott. Megrázta a fejét: — Arcról, személyesen nem sokan ismertük egymást. Ez hozzátartozott az óvatossághoz. Csak tudtunk róla, mert közülünk való volt. Sokkal többen tartottuk számon, mint ahányan ismertük. Nem volt kiemelkedő kulcsember. Valaki, akármelyikünk helyett, akinek neve sincs, arca is alig, — legföljebb alakja, sovány, jelentéktelen teste, amelyet meg lehet gyötörni, amíg árnyékká nem válik. Absztrakcióvá, jelképpé, amint elvonul egy láthatatlan sorfal között, és többé senki nem tehet érte semmit. Van. Sokkal valóságosabban, mint amikor még bejelentett lakása, címe volt, házkutatást lehetett tartani nála, elfoghatták... Elnézett a messzeségbe, összehúzta szemét, mintha jelen és múlt határán egyensúlyozna, s újra azoknak az esztendőknek billegő pallóját érezné talpa alatt. — Hát ezzel a jelképpel találkoztam én a műteremben. Már gipszben volt, Egyetlen vékony.
