Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
RADNÓTI MIKLÓS: Huszonnyolc év Erőszakos, rút kisded voltam én, ikret szülő anyácska, — gyilkosod! öcsémet halva szülted-é, vagy élt öt percet, nem tudom, de ott a vér és jajgatás között úgy emeltek föl a fény felé, akár egy győztes, kis vadállatot, ki megmutatta mar, hogy mennyit ér: mögötte két halott. Mögöttem két halott, előttem a világ, oly mélyről nőttem én, mint a haramiák; oly árván nőttem én, a mélységből ide, a pendülő, kemény szabadság tágas és szeles tetőire. Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen hűvös. Hívó szavad helyett kígyó szisszent felém játékaim kis útain, ha este lett s párnáimon vért láttam én, a gyermeket elrtmítőt, nagy, hófehér pehely helyett. Milyen mély volt gyerekkorom, s milyen magos az ifjúság! A két halál megérte-é? — kiáltottam a kép felé, mely ott sütött szobám falán. Huszonnyolc éves voltáig akkor, a képen huszonöt talán, ünnepélyes ifjú nő, komolykodó, tűnődő. Huszonnyolc éves voltál akkor, Most ugyanannyi lettem én, huszonnyolc éve, hogy halott vagy, anyácska! véres szökevény! Rabindranath Tagore: ANYASÁG EDE (Túri Mária felvétele) Anyácska, véres áldozat, a férfikorba nőttem én, erősen tűz a nap, vakít, lepke kezeddel ints felém, hogy jól van így, hogy te tudod, s hogy nem hiába élek én. Ti—~n in' ~mr w u> 'wp ur sp we ^ w 9^ wm ^ w lehajtott fejű figura, szerényen, ruha alá rejtve, tagjait. Csak épp ezeket a tagokat összetörték. Gumibottal és csizmával. A gipsz- redők alatt ott voltak a kék foltok és véraláfutások, érezte az ember, hogy minden mozdulatra felszisszen. Nem értem, hogyan sikerült így, ilyenre: a művész tetten ér he tetten maradt. És lehetetlenség volt elmozdulni az elöl a szobor elöl. Csupa esettség, rhegalázottság: egy összevert fiatal lány. És mégis, micsoda erő, monumentalitás! Hogy kiáltott az a kő! — Mert kő lett belőle. Megszületett végleges anyagban, keményen, súlyosan, egyszerre hatalmassá növekedve és mégis gyöngéden .. — zavartan eltárta kezét, mint aki maga is ráébred, mily reménytelen a szó, mily. messze marad minden leírás az eredetitől. — Azt sem tudom már, nem emlékszem, hogyan került ki rá a pénz. Gyűjtöttük, összeadtuk? Nagyon sok .ember kellett hozzá, hiszen fillérek rakódtak egymás mellé. De meglett. És föl is állították a temetőben, síremlékül. Ott volt kinn Rákoson. Lehajtott feje lassan fölemelkedett, tekintete megvillant, s hetyke kis mosoly cikázott ki belőle. A tizennyolcéves kori mindent mérésé, vagy a fegyveres önkénynyel szembeszálló kisemmizetteké? Egy fiatal nő meglepetten nézett rá: nem is tudta, hogy ez a kifejezés is megszülethetik a fegyelmezett, elmélyülő vonásokon. — Akkor derült ki, mit tud egyetlen szobor. Hogyan szólal meg. Értenie kellett mindenkinek. Zarándokoltak ahhoz a sírkőhöz!... Egy darabig nem mehetett arra senki, hogy néhány látogatót ne találjon körülötte meg virágot, virágot, mindig friss csokrokat! — Aztán egy reggel hiába keresték. Néhány tagolatlan kőcsonk meredezett a helyén. Kalapáccsal verték szét éjszaka, még a törmelékét is elszállították. Nemcsak azok értették, akinek szólt, hanem ők is, akikről beszélt. S a szobornak követnie kellett modellje sorsát. Eltöprengőn rágyújtott, s amint türelmetlenül ellobbantotta gyufáját, hozzátette: — S nemsokára megszületett a válasz. Az is kőből. A „rendőr”. Emlékeztek még a Horthy-féle rendőrség uniformisára? Fejébe húzott kobak-csákó, hogy a maradék emberit is eltakarja az ujjnyi homlokból, az ábrázatból, oldalán a kard s a derékszíj csatján a szám... Hát ezt a rendőrt mintázta meg, amint kidüllesz- tett hassal áll, szétveti lábát, és előtte, mögötte, körülötte a gyilkos semmi, csákó-ellenzőtől elfödött homloka mögött látogatóban sem fordul meg egyetlen gondolat. Míg elmondta, maga állt be a rendőr-szobor pózába. Aztán lassan odament, ki tudja, mikor elhagyott karosszékéhez és leült a többiek közé. — És a szobrász? — Már a háború kitörése után bukott le. Híres, nagy ügyben. Soha többé nem került elő. Öt odabenn és végérvényesen verték agyon, akkor már a látszatra sem adtak. — Elnézett az ablak felé, hogy visszaidézze az ifjúsággal eltűnt alakot. — Magas, vékony férfi volt... de hiszen ezt már úgysem tudnám elmondani... Vártak. Kicsit tanácstalanul. Aztán egy női hang, elrekedten a hallgatástól: — Valami zenét... nem lehetne? — De igen, — sétált a zenegéphez a házigazda. — Olyasmit, ami szomorú .. i és mégis vidám... — kérte egy hang a kályha mellől. Egy hosszú pillanatig gondolkodott, aztán benyúlt a lemeztartó rácsai közé: — A Carneval-t, Schumann Carnevál-ját... jó? Vidor Miklós-— Honnan jöttem? — kérdezte édesanyját a gyermek. — Hol szedtél fel engem? Az anya keblére vonta magzatát, majd köhy- , nyes mosollyal szólt: — Szívemben rejtőzködtél kedvesem, mint örök vágy. Jelen voltál játékaim babáiban és ha istenszobrot gyúrtam ' agyagból; téged formáltalak öntudatlan. . ... , __ . _____ H ázunk istenségében is téged tiszteltünk. Félelmemben, hogy elveszítelek, magamhoz _ Élt,él reménységeimben és szerelmemben'; szorHlak erőselu sót, mar az anyam almaiban is. _ , Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált Csodás varázslat két gyenge karomba zárta emberöltők óta. a világ legdrágább kincsét. Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél felette. BOLDOG BALÁZS fordítása £1 magyar Ilii ihletett művésze Koszta József születésének 100. évfordulója Szelíd lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt. Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a o földi lét nagy folyama partra vetett bennem. Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el: Te.' ki mindnyájunké vagy’, enyém lettél Az újabb magyar festészet egyik, legegyénibb hangú, legjellegzetesebb hangvételű egyénisége, az Alföld világának, népnek és tájnak ihletett festője Koszta József. Brassóban született — első gyermekkori élményeit a Barcaságnak a városhoz simuló tájai nyújtják számára. Szegény mészáros nyolcadik gyermekeként rendkívül nehezen indul el pályáján: előbb fényképezést tanul, majd egy helybeli piktor tanítgatja; Kolozsvárra kerül s itt e két szakmából: az arcképfestésből és a fotografá- lásból gyűjt össze annyi pénzt, hogy 1882-ben Bécsbe ment tanulni. Bécs után a budapesti Min- tarajziskola következik, majd München, majd ismét Pesten, Benczúr mesteriskolájában fejezi be tanulmányait. 1879-ben szerepel először kiállításon: a Hazatérő aratókkal elnyeri a Műbarátok 1500 forintos ösztöndíját. A kép még a müncheni akadémián tanultak hatását mutatja — festői felfogásának finom naturalizmusa a magyar zsánerfestészet hagyományaival ötvöződik. Ezt az elbeszélő hangnemet azonban rövidesen felváltja nála a megjelenítő, tömören érzékeltető, összefoglaló előadásmód. Bontakozó művészete új impulzust kap 1902-ben nagybányai tartózkodása idején. Ott készült jellegzetes műve a Domboldalon, a nagybányai pleinair megjelenése. Rövid itt-tartózkodása után visszatér az Alföldre, a Tisza környéki községekben él. Ez időben születő művei már ezt a világot mutatják; hatalmas messzenyúló síkság, a látóhatár felett szélesen terülő ég, s az alakok a látóhatár fölé magasodnak. Korai korszakának (1904 körül) legmonumen- tálisabb darabjait alkotja ekkor: a Mezőn, a Vízbordók, majd egyik íegszebb: a Három királyok. Színei már izzóbbak lettek, a formák tömörek — de ez az előadásmód még nem a drámát, a lírát érzi e világból. Képei azonban nem aratnak sikert. A századforduló korának a Népszínház cifra parasztjaihoz szokott közönsége nem tudott mit kezdeni Koszta képének világával, mélyről fakadó, őszinte realizmusával: összeegyeztethetetlen volt az idillikus álromantikával képeinek igazsága. Bátran helyezhetjük e műveket Móricz fiatalkori művei: a Hét krajcár, a Sárarany, a Fáklya mellé. Az 1910-es évek elején végleg Szentesen telepedik le. Itt jut el művészetének fordulópontjához. Ez új periódusát, a sötét háttérből kiragyogó zöldek, sárgák, fehérek, vörösök jellemzik a komor hátteret épp az előtér buja ragyogása teszi ilyen sötétté. A szentesi határ messzi távolságai, • nyitott mennyboltja, az Alföld éles fényei, egyhangú perspektívája emelkednek itt képpé — rögzítve mintegy az időtlenséget, szimbólummá emelve a mozdulatlanságot. A magyar festészet csodálatos gyöngyszemei születnek ekkor: a Kukoricatörők (több változatban is), a Kislány vázával, a Tányértörölgető nő, a Muskátlis kislány, a Ruhaszárítás. Ezek a képek hozzák meg végre az öíven- esztendős festőnek az elismerést: 1917. Ernst múzeumbeli kiállítása után új Munkácsyként, magyar Goyaként emlegeti a kritika, s képei gyorsan elkelnek. Több mint három évtizeden át festi a Szentes környéki tájat, soha el nem únva annak változásait, mindig mélyebbre hatolva e világ lényegében. Ecsetje alól a tájképeknek, a kompozícióknak gazdag sora kerül ki — képeit egyre szélesebb ecseíjárással, egyre sűrűbb színekben festi. Megszűnik a gazdag részletezés, a belső rajz, minden plasztikai forma: csupa nagyon világos és égő szín kerül a mély fekete árnyak mellé; a kép a legszélsőbb ellentétekből épül fel. Művészetében eredeti egyénisége, sajátos élményvilága fejeződik ki; a valóságon alapuló látomásai drámai képekké formálódtak ecsetje alatt, melyekben a paraszti lét súlyos, küzdelmes problémáit jelenítette meg. A nép megbecsülését fejezte ki e nagyszerű művészet iránt korihányunk, midőn — halála előtt, mintegy utolsó akkordként — 1949-ben Kossuth-díjjal ismerte el művészi munkásságát. Láncz Sándor
