Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-17 / 114. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG * ULTURÁUS MELLÉKLETE ÚJONCOK FOCADASA Sok öröm és bosszúság érte már Boros igazgatót a napi posta bontása közben. Aligha van érdekesebb része a munkájának, mint az érkező levelek és értesítések olvasása és szétosztása. Ritkán múlik el nap, hogy egy-egy levél vagy értesítés kapcsán ne kellene villám-beszélgetést tartania valamelyik munkatársával. Utasítást adni, jelentést kérni, vagy olykor a küldendő válaszokról határozni... Tudja ezt Ágnes is, a titkárnője, aki fölvagdossa a borítékokat, s így ő értesül először a levelek tartalmáról. Rendkívül hasznos ez a beavatottság, hisz nem egyszer az érkezett posta határozza meg az igazgató aznapi hangulatát. Ezért hagyta hát legutoljára azt a minisztériumból kapott értesítést, mely szerint, Boros igazgató régebbi kérésének értelmében, két most végzett fiatal mérnököt helyeztek a vállalathoz. A titkárnői taktika most is bevált. Boros igazgató kis híjával majdnem kiáltott örömében. Végre, neki is jutott a műegyetemi osztozásból két fiatal mérnök! Nem csak frissíteni lehet a műszaki vezetést, de a nyugdíjba kí- vánkozókat sem kell már tovább áltatni; év végére teljesíthető a kérésük. Nyomban egy telefon Gáthy főmérnöknek, mint akivel Boros igazgató közösen viseli a gyár műszaki gondjait. Hadd tudjon Gáthy is a régvárt szerencséről, hogy máris hozzáfoghasson a személyi átcsoportosítások előkészítéséhez: kiket léptessenek elő a nyugdíjba vonulók helyére, illetve a két fiatal mérnök milyen pozícióból gyorsítson a vállalat termelési vérkeringésén? Gáthy főmérnök már megette kenyere javát, s a tudása révén is tekintély. Fiatalabb korában bejárta a világot. Van is olyan híre és annyi tapasztalata, mint nem egy egyetemi tanárnak. Ha az a kis torzó bajuszú német föstő-legény őrültségében nem robbantja ki a második világháborút, Gáthy talán még ma is Angliában vagy Franciaországban lenne. De a háború haza- kényszerítette, és (saját szavai szerint) „tenyérnyi perspektívára” káhoztatta őt, aki már a „határtalan lehetőségek ege alatt” is biztonsággal állta meg a helyét, és nem munkásigazgató mellett töltött be másod-szerépet, hanem nagyhatalmú, nemzetközi ipari trösztvezérek bizalmát bírta ... Az igazgató hívására nyomban indult Gáthy, de meglehetősen kelletlenül. Nem szerette, ha őt hivatták. Abból sose származott semmi jó a javára. Ilyenkor csak utasításokat kapott. Mások ötletének végrehajtását. Vagy esetleg csak tanácsára, véleményére kíváncsiak ... Mert más az, ha Gáthy főmérnök keresi az igazgatót! Mert akkor Gáthy kezdeményez és diktál; Gáthyhoz igazodnak, és nem ő másokhoz. De Boros igazgató is ismeri a főmérnököt. Tudja, mikor kell a hiúságára hatni, s azt is tudja, mivel lehet féken tartani. Ha Gáthy a formaságok híve, mert az, és többet ad a mutatós látszatra, hát Boros igazgatóban ne csalódjon! Bár az egykori angyalföldi munkás nem tanult külön tekintély-óvást, Gáthyval mégis szigorúan betartatja az igazgatónak kijáró tiszteletadást. így állt elő az a furcsa helyzet, hogy amíg Boros igazgató tegező viszonyban van a gyár vele egykorú dolgozóival, hisz közülük emelték ki igazgatónak, sőt néhány olyan idősebb munkás is dolgozik köztük, aki az igazgatót „te, Boros fiam”-nak szólítja, addig Gáthy főmérnök még akkor is „ön” marad az igazgatónak, ha fehér asztal mellé ülteti őket valamilyen ünnepi alkalom. — Ahány ház, annyi szokás! — mondhatnánk. Valóban így van. És most is hiába hívták Gáthy főmérnököt telefonon, az igazgató szobájába mégis csak a titkárnő bejelentése után léphetett be... Boros elolvastatta vele a minisztériumból küldött értesítést. — A semminél mindenesetre több — mondta Gáthy szárazon. — Törhetjük a fejünket, ki legyen az a két szerencsés, akit nyugdíjba küldhetünk, amikor öten is szeretnének menni? ... — Hát majd törjük a fejünket, kedves Gáthy! És akár három öreget is elereszthetünk a két fiatal ellenében. — Igázgató elvtárs úgy beszél, mintha már ismerné a képességüket. Hátha a kettő nem ér egyet, nemhogy ketten pótoljanak hármat... — Rajtunk múlik fejlődésük — szegezte le Boros. — ön se főmérnökként született a világra. Előbb megtanult járni és beszélni, majd írni-olvasni és számolni. Azután érettségizett, egyetemre került, diplomát kapott, gyakorlatot szerzett. No, de nem folytatom ... Hány éves korában nevezték ki főmérnöknek? — Negyven éves voltam... — Na látja! Ezekből is lehet tizenöt év múlva főmérnök! Miért ne lehetne? ... Gáthy sértődötten fölrántotta a szemöldökét. Boros észrevette, de azért mosolygósán folytatta: — Azt gondoltam, kedves Gáthy, hogy mint gyárunk vezető főmérnöke, mint az első szaktekintély, ön üdvözli majd őket. Hadd érezze az a két fiú hogy komoly feladatok várják őket! Hogy nem pusztán állást kaptak, hanem mi a tudásukra, szorgalmukra és szakmai leleményükre is számítunk! Igen fontosnak tartom, hogy már az első szavunk erősítse önbizalmukat. — Csak nem valamiféle ünnepséget akar rendeztetni, igazgató elvtárs? — kérdezte Gáthy morcosán. — No, utána táncra azért nem gondoltam, csak egy-két pohárka áldomásra, feketére és főleg baráti, jó szavakra... — Nem, nem helyeslem, igazgató elvtárs! — Mit nem helyesel? A baráti, jó szavakat? — lepődött meg Boros. — Nem, hanem a cécót, a köszöntőt, az előre gazsulálást!... — Nem értem álláspontját, kedves Gáthy — kedvetlenedett el az igazgató. — Éppen öntől hallottam számtalanszor, hogy a tőkés világban milyen alázkodások órán tudtak a fiatal mérnökök elhelyezkedni. Hogy idősebb mérnökök még az állásukat is féltették a fiataloktól.... — Igen, így volt... — A mi világunkban már más a helyzet. Megváltoztak a társadalmi erőviszonyok ... Ezt a változást akarom én is kifejezésre juttatni, amikor a két fiatalt közénk iktatjuk. Azt hittem, hogy ön is annyira örül a jöttüknek, mint én ... Gáthy kimért tartással ült a fotőlyben, s mint aki szólni kíván, nagyvonalúan intett a kezével. . — Magyarázkodnom kell, igazgató elvtársi... Én is örülök az új mérnököknek, csak gyárunk európai tekintélyével összeférhetetlennek tartom, hogy két kezdő embert úgy fogadjunk, mintha nélkülük létezni se tudnánk. Mintha csak rájuk vártunk volna ... — Véleményem szerint éppen gyárunk tekintélye diktálja, hogy újoncaink a hivatali formaságokon túl a szeretetet is nyomban érezzék! — érvelt Boros. — Ez felfogás dolga — makacs- kodott a főmérnök. — Kétségtelen, kedves Gáthy. Viszont a felfogásból azt is lehet következtetni, hogy nem ért egyet az emberek megbecsülésére irányuló törekvéseinkkel. — Ellene vagyok minden személyi kultusznak...-— Elhiheti, hogy én is. ön azonban most összetéveszti a humánumot és a fiatalok fölkarolását a személyi kultusszal. A kettő nem azonos, kedves Gáthy, nem bizony!... — mondta az igazgató határozottan. Kínos csönd támadt közöttük ... t Gáthy sokért nem adta volna, ha megcserren a telefon, vagy bejön valamivel a titkárnő. Hogy ne kellene Borost’látnia, amint töprengve elmegy az ablakig, és lenéz az utcára. Mert a főmérnöknek semmi sem jutott eszébe, amivel a helyzet komorságán esetleg deríthetne ... Boros lassan visszatért az íróasztalához. Mintha mi sem történt volna köztük, megkínálta Gáthyt cigarettával, és maga is rágyújtott. Néhány szippantás után közvetlenebb hangra váltott: — Kérem, kedves Gáthy, legyen szíves, utazzon le helyettem hétfőn Bakonyfüzesre, és hozza értésükre a legutóbbi szállításokkal kapcsolatos minőségi kifogásainkat ... Tudja, amikről . már leveleztünk is velük! — Ezer örömmel — udvarias- kodott Gáthy, és fölállt. Tudta, hogy most távoznia illik. Boros az ajtóig kísérte s közben tanácsokat adott: — Az összegyűjtött hibás íveket is okvetlenül vigye magával. Hadd lássák a saját szemükkel, ha másként nem hisznek!... És legyen erélyes! Felhatalmazom rá... A főmérnök távozása után Boros azonnal becsengette titkárnőjét. — Figyeljen rám, Ágnes!... Intézkedjen, hogy Gáthy főmérnöknek hétfőn reggelre kocsi legyen. Utaznia kell Bakonyfüzesre. Állítsa ki a kiküldetési rendelvényt, hogy még ma aláírhassam. Azután értesítse kérem új mérnökeinket, hogy hétfőn délután két órára várom őket!... — Hétfőn? — hitetlenkedett a titkárnő. — Igen, hétfőn!... Miért Ágnes? Talán valami más kötelezettségem van, amiről megfeledkeztem? ... — Nem, nincsen, csak... a főmérnök elvtárs hétfőn Bakony- füzesen lesz!... — Ezt én is tudom, kérem, hisz az előbb volt róla sző. Még nem felejtettem el a kiküldetést, ellenkezőleg... Én akarom így!... A főmérnök elvtársat hétfőn kénytelenek vagyunk nélkülözni... Ágnes még mindig csodálkozva nézett az igazgatóra, aztán hirtelen felderült az arca. — Értem, Boros elvtárs — mondta, és a következő pillanatban már írta is, hogy kiket hívjon meg a két „újonc” hétfői bemutatkozására és baráti fogadására, i Földeák János A sportolók nyelvén szólva, most érkeztünk el a finishez. Még egy hónap, aztán utoljára szólal meg a csengő az iskolákban, jelezve, hogy ismét lezárult a tanév. Ezt a csengetést megfelelő érdeklődéssel várják a pedagógusok, a szülők és a tanulók is. Ki ezért, ki azért. A pedagógust talán elsősorban az érdekli, mennyit sikerült előre lépnie ebben a tanévben, s menynyivel adhatott a korábbiaknál többet hallgatóinak. A gyermekeket legfőképpen a pihenés, a szünidő tervei foglalkoztatják. A szülő viszont nem kis szorongással várja: milyen lesz az év végi bizonyítvány. Mert mindenki sokat' vár a gyerektől. Most hát kezdődik a finis. S ahogy az általában lenni szokott, ezzel együtt a verseny is megélénkül, küzdelem indul a jobb jegyekért, a külsőre is szebbet mutató osztályzatokért. Ismerősöm például azt tervezi, hogy a még háralévő időben minden percet kihasználtat iskolás fiával, s azok mindegyikét a lehető leghasznosabban. Az utóbbi kifejezés kissé furcsa. Akaratlanul is így kérdez az ember: Vajon az eddig eltelt 9 hónapot haszontalanul töltötték? Aztán a másik: Valóban hasznos-e ebbep az utolsó hónapban mindent bevetni, s egyáltalán célravezető-e? Az általános megítélés szerint a tizedik hónap nagyon jó az ismétlésre. Harmincnegyven nap alatt azonban aligha lehet behozni azt, amit évközben esetleg elmulasztottak. Vegyük például a matematikát. A következetes tantárgy kitartó, szorgalmas tanulást kíván, s még az alapműveleteket is csak úgy értheti meg a tanuló, ha napról napra rendszeresen foglalkozik vele. Csak így szerezheti meg a megfelelő tárgyi tudást, amire aztán szemre is szép osztályzatot lehet szerezni. Az osztályzat különben meglehetősen összetett dolog. Valamikor megmásíthatatlan ítélet volt arról, hogyan szerepelt a tanuló a vizsgán. Mára azonban a jegyek jelentése módosult. Nemcsak a tanuló előmenetelét jelzik, hanem annak is mértékeit mennyire tehetséges, hogyan készül évközben, s milyen a szorgalmi készsí ge. De ugyanakkor arról is képet ad, valójában törődött-e megfelelően gyermekével a szülő. Vagyis, miként sikerült megteremteni a családi otthon és az iskola alkotó kapcsolatát. Ha mélyebben nézzük a problémát, a tanügyi reform osztályzatra, minősítésre vonatkozó megállapításainak lényege pontosan ebben rejlik. De kialakult egy érdekes helyzet: a nagyon nemes mondanivaló egy új presztízst teremtett. A szülők többsége miután tudja, hogy az iskolai osztályzatban az övé is benne van, a legtöbbet megpróbálja elkövetni, a jobb jegy eléréséért. Azok a módozatok, amelyeket régebbről ismertünk, szerencsére kivesztek. Viszont a tanévzáró előtti sulykolás az még mindig élő probléma. Tapasztalatok bizonyítják, hogy ennek a maximalitásra törekvő magoltatásnak semmi gyakorlati haszna nincs. Nemhogy rendet teremtene, hanem inkább összevisszaságot szül a tanuló ismeretkörében. Találkoztunk olyan felsőbb osztályossal, aki azt mondta; minek tömjem magam évközben, amikor az utolsó hónap is elegendő a megfelelő osztályzat megszerzéséhez. Ez már jellembeli bajokat is szülhet. Olyan gondolatot támaszthat, hogy „az utolsó időben megnyomom a gombot és akkor elfelejtenek mindent.” Ha ez alapállássá fejlődik, komoly baj származhat belőle. Minden év vége izgalmakat hoz magával. A várakozás az izgalom jogos, hiszen egy év munkáját mérjük. De eltúlozni igen nagy hiba lenne. Annál is inkább, mert szerencsére kevés az olyan pedagógus, aki túl sokat adna arra, miként felel a gyermek az utolsó hónapban. Nem harminc nap eredményein, hanem az egész évi munkán keresztül mér. Egyebek között még azt is számításba veszi hogy otthon a korábbiaknál erősebb ütemet diktálnak. S azt sem hagyja figyelmen kívül, hogy ez a felfokozott „tanítási láz” megingatja a korábban megszerzett tárgyi biztonságot is. Hamarosan vége lesz a tanévnek. Azt már a félévi eredmények mutatták, hogy az oktatási reform célkitűzései szerint dolgozó iskoláink „magasabb osztályba” léptek. Általában mindent megadtak a tanulóknak, ami a tudás megszerzéséhez fontos. Sőt, ezen túl is léptek, mert fölébresztették az önképzésre irányuló igényt is. S ennél többet aligha lehetne kívánni tőlük. Még akkor sem, ha szülők többsége a kitűnően végzettek között szeretné látni fiát, vagy lányát. Nem kell türelmetlenkedni. A jegy, az osztályzat mutat valamit. Ami azonban jó, az az, hogy nem a vizsga, hanem egy egész év munkáját, eredményeit összegezi. Felesleges tehát a túlfűtött izgalom, a tanulók fokozottabb otthoni megterhelése. A hátralévő harminc nap az eddig kialakult helyzeten úgy sem sokat változtat. Jobb tehát megmaradni a mértéktartó, de alapos munka határai között. SZ. 1. KRECSMÄRY LÁSZLÓ: HA AZT MONDOD... Ha azt mondod: azért múlik el egy nap, hogy ne térjen soha vissza — nincs igazad. Nem hiszem el, mert a napok azért múlnak, hogy újak szülessenek valahol, fényes, vagy borús e gűek, — de napok; hétfők, keddek, örömteíiek, vagy komorak, — de napok; valakinek a legelsők, s valakinek a legutolsók, — de csak napok; napok, napok, napok hullnak az éjbe örökkön örökké, hogy belőlük mindig újak legyenek — s én sem azért tűnök el egyszer, hogy ne legyek...
