Tolna Megyei Népújság, 1964. május (14. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-17 / 114. szám
6 HARAGSZIK AZ ISTEN KÓPIÁS SÁNDOR: F ranciaországban történt. 1948-ban négyen jutottunk ki ösztöndíjjal. Valamennyién az agráregyetem kertészeti karának hallgatói. Én a Földközi-tenger partjától nem messze lévő libouriaci szőlőbirtokra kerültem, egy nyári félévre, mint dolgozó diák. Gyönyörű. modern, kitűnően felszerelt gazdaság volt. Ottani szokás szerint nem hektárokban mérték, hanem szőlőtőke-számban. Az egész környéken szőlőt termesztettek. Ameddig a szem ellátott. mindenhol tőkék és tőkék sorakoztak. A libouriaci birtokon nem kevesebb, mint hatszáz- ötvenezer. A tulajdonos, Monsieur Gaujal kedves ember volt. és ideje jelentős részét agarainak szentelte melyekből — az angol főurakhoz hasonlatosan — több tucatot tartott. Mi. a munkásai, lényegesen mostohább körülmények között laktunk. Fizetésünk nem volt valami rózsás, de ez ellen senki nem panaszkodott Sem én. a rövidlélegzetű látogatásra érkezett vendég —. akit egy alkalommal megtiszteltek azzal, hogy a család belső személyzete részére fenntartott kü- lönkonyhán fogyaszthattam el vasárnapi ebédemet —. sem a többiek. A többiek zöme olasz volt, akiket a nincstslenség kergetett át a határon, ismét mások. Franco sorozása elől szökött spanyolok és néhány ottmaradt német hadifogoly. Egyszóval vegyes társaság. A köznapok gyorsan teltek. Monsieur Gaujalnál nagytudásá szakmunkások dolgoztak, nrnden kézmozdulatukat érdemes volt figyelni. Annál vontatottabbak a vasárnapok. így aztán őszinte hálával fogadtam Charles úrnak, a pincemesternek a javaslatát, aki egyik reggel így b'ztatott: — Menjen át Beaujeanba! A templomát érdemes megnézni. Ezer évest Gondoltam, ha ötszáz, akkor is megéri, és az egyik verőfényes délelőttö'n nekiindultam az útnak. A földek mentén, dűlőutakon mentem. és már messziről gyönyörködtem Beaujean szépségében. A pineák zöldje alatt élénk színű házak falán csillogott a napfény. A a templom komor, románstílusú tornya olyasformán mutatott a valószerűtlenül azúrkék ég felé. mint egy goromba felkiáltójel. Közelebb érve azonban már kevésbé tűnt csábosnak a látvány. A szűk utcák szélén nyitott árkokban szivárgott a szennyvíz. A házak, részeg halászok módjára, egymás felé hajoltak és az átellenes ablakokba szárítóköteleket fűztek gondos kezek. A templom azonban mindenért, kárpótolt. Súlyos kockakövekből összerótt falait valóban még a keresztejhadjáratok korában emelhették. Komor volt. szép. és a régi mesterek művészete iránti őszinte tiszteletre gerjesztő. Egy kis tér közepén állt. három lép- csőnyi magasan. Felmentem a lépcsőn és elolvastam a kapura függesztett két feliratot: „Jól nevelt asszonyok és lányok fedetlen fővel nem lépnek a templomba!” — így szóit az egyik, a másik pedig tömören figyelmeztetett: „Ne köpjünk a padlóra!”, Franciaországban a hasonló táblákon nem kell csodálkozni. Hiszen Párizsban, a nemzetgyűlés épülete főbejáratának két oldalán. ott ahol az őrszem sübaköl, kék alapon, öles fehér betűk hirdetik, miszerint: „Défense d’ uriner!”. azaz „Vizelni tilos!”. Beléptem a templomba. Belülről csalódást okozott. Valamilyen vidéki piktor rikító festményekkel pingálta tele. Ennek ellenére talán tíz percet tartózkodtam benn. Jól körülnéztem és fényképezni is próbáltam. Kilépésemkor meglepő látvány fogadott. A kis tér zsúfolva volt emberekkel. Mindannyian a főkaput nézték, melyen én most úgy bukkantam ki, akár a prológot mondani készülő színész. A tömeg zsibongott. A dél-francia dialektust meglehetősen nehéz érteni, de a leplezetlen káromkodásokból. felém rágott öklökből és abból a kődarabból, mely egy pillanat múlva már vakolatot vert rám a falról, könnyű volt észrevenni. hogy rám haragszanak Akarva sem tudtam elképzelni, hogy miért? Tűnődésre azonban nem sok idő maradt, mert a tömeg magatartása egyre fenyegetőbbé vált. Őszintén, megijedtem Semmi kedvem nem volt. hogv Lynch bíró ismeretlen francia törvényeinek essek' áldozatul, ezért bátorságot erőltettem magamra és határozott léotekkel nekivágtam a tömeg legsűrűjé- nek. Utat nvitottak, de most már közvetlen közelből üvöltötték a fülembe: — Disznó! — Gazembert — El kell venni a gépét! Törjétek össze! őszinte örömömre szolgált, hogv ez a karban szitkozódó együttes hamarosan elmaradt mögöttem. Jó gyalogló vagvok, de ha most kissé jobban szapo- rázom lépteimet. távozásomat nyugodtan futásnak lehetett volna bélyegezni. Alig mehettem azonban ötven métert, amikor sztentori hang bődült utánam: — Monsieur! Ez volt az első. közvetlenül hozzám intézett felszólítás Megálltam. Hangjánál jóval kisebb, aprócska öregember loholt a nyomomba. Óriási bajusza mellette úszott a levegőben. Fején amolyan baktersapka. de rajta a köztársaság varázsos névbetűi: „R. F.”, nem volt nehéz kitalálnom. hogy ő a községi rendőr. Udvarias köszöntésemre ügyet sem vetve, egyenesen nekem támadt: — Ki ön. és mit keres itt? — Magyar egyetemista vagyok! — Azt kérdeztem, hogy mit keres itt! ■, — Megnéztem szép városukat és lefényképeztem a templomot! Rámmeredt: Szóval beismeri, hogy lefényképezte a templomot? Bólintottam: — Igen. Kívül-belül. — Aztán. hogy valamivel kedveskedjem helyi büszkeségének, hozzátettem: — Nagyon szép templom! Nem érdekelte a bók. Hangja reszketett a haragtól: — Hát nem tudja maga. hogy a jóisten megharagszik ha lefényképezi a templomot? Azt hittem, rosszul hallok, — Mit csinál? — Megharagszik! Ugye. kántor úr. hogy megharagszik? — fordult egy létrányi hosszú emberhez. aki váratlanul felbukkant a könyököm mögött. Az komolyan bólintott: — Igen. megharagszik! A helyzet nem látszott éppen rózsásnak, de mégsem tudtam elfolytam égy félmosolyt a váratlanul felkeltette istenharagja hallatán. Erre az én öregem alaposan dühbe gurult: — Ne röhögjön! Igazolja magát! Elővettem az útlevelemet. Gondosan áttanulmányozta: Hol lakik? — tette fel végül a keresztkérdést. — Budapest, XI. kerület. Budafoki út 10/a. félemelet 5. — Erről egy sor sincs az útlevélben ! Valóban nem volt. Nem tudom, mivé fejlődött volna a dolog, de ebben a pillanatban modern me'ntőangyalként. egy óriási Indián motorkerékpár fordult be a sarkon. Rajta két bukósisakos rendőr, a híres és hírhedt Garde Mobile tagjai. A csődület láttán lefékeztek mellettünk. Vezetőjük, egy joviá'is. pirospozsgás őrmester szintén megvizsgálta az útlevelemet: — Rendben van! — mondta Körülnézett. A tömeg időközben körénk sodródott és semmilyen jelét nem adta. mintha egy tapodtat is mozdulni akarna — Látom, eya'og zerrel van — folytatta. — Nem óhajt esetleg velünk jönni? Óhajtottam. öt kilométerrel odébb, a libouriaci útkanyarnál a motorkerékpár megállt. ‘Az őrmester bocsa- natkérő mosollyal visszaadta útlevelemet és látva, hogy még mindig nem térek magamhoz a váratlanul rámzúdult istenharagjától. néhány bocsánatot kérő szó! is szólt: — Elnézését kérem, uram! Ez mifelénk minder kivel meg'örtén hét. Tudja itt délen á nép na gyón vallásos. — Visszaszállt a motor nyergébe és onnan még- egyszer hozzátette. — Igen. nagyon vallásos. Isten önnel, kedves uram! — Isten önökkel! — válaszoltam és mihelyt elporoztak, első dolgom volt elővenni otthonról hozott zsebnaptáramat. Kétszer is megnéztem a kiadási évet. Nem. nem 1248-at írtunk! 1948-ban történt! ORDAS IVÁN Árról beszélj... Arról beszélj, ami keresztre feszíti életedet, ami kígyóként rádtekergőzik, ami farkasként követ a hómezőkön át, ami halálos méregként szívódik fel testedbe, ami megbénítja szökellő mozdulataidat, ami ábrándjaidat jégvirággá dermeszti, aminek szíjától sorsod felreped, aminek élén elvérzik a perc, amitől a boldogság tárnái beomlanak, amit kihagyott az isten a bibliából, amit hétköznapjaid gettójába zártál, ami megfertőz és gyilkol, mint a pestis, ami virágaidra kései fagyot lehel, ami szálanként tépi ki hajadat, ami telkedben kicsi: áztatja a keserűséget, ami agyadat hideg ujjakkal szorongatja, ami jégverésként sújtja reményed búzamezőit. Erről beszélj, mert másképp a szavak pokollá válnak a szádban, a hazugság rádszakad, mint az emelet. Szólj, mert szólni kell, a hallgatás megfojt, mint a füst, szólj, mert értünk is szólsz, szólj, és arról beszelj, ami keresztre feszíti életedet.. j MAKAI IDA: Örök alkonyat Veled érhetnék el csak a rétre, ahol ragyog a délután időtlen izzókék lepkék vili ódznak a fénybe, s nem tűnnek el a lehajló Időben Veled rejtőzhetnék csak az őszbe, amely gyökerét nem nyújtja a nyárba Kczdettelen. Az e miékeken győzve nem múlik el. Ég. Önmagába zárva. S Veled állhatnék csak meg az Időben, hogy nézzem mindörökre Arcodat, míg nem moccan a perc, amíg időtlen lobog, lobog az örök alkonyat. KISS DÉNES: Idegen világban A távolság megsemmisíti arcod. Hihetetlen, hogy vagy s valahol éppen most látod magad: tükör fény-ölében fejed dudorászva oldalra hajtod. A Tever partján ültem. Jól emlékszem: magamra hagytak s a vízben a partok élesek lettek, mint soha az arcod! Nem mertem moccanni, fáztam és féltem; hogy sose voltál, csak kitaláltalak, hogy ne legyek végre annyira magam, de idegen világban józanul az agy és vad ököllé válna minduntalan a szív Is. S hogy tudjak élni, állni, járni, szüntelen magamat is ki kell találni. Róma, 1963. ősz. KESZTHELYI ZOLTÁN: Megfürdök benned Megffirdök benned. Rajongó szemed az idők zsombékjából mint hold imbolyog fölöttem: elnézem, hogy kering, lassan, alig követhetően. Szeress, szeress engem, akit csak anyám szeretett igazán. Hol a szíved? Mutasd meg: hol veri a hajnali ütemet? Én is megmutatom neked, hoi a szívem. Hallgasd, milyen bábeli nyelven viszonozza a Te régóta várt szívdobogásod. Üdítő ez a fürdő, tisztító, enyhítő, a te illataid párája lebeg fölötte, most ne szólj semmit, oly jó a süket csend partjai közt hallgatni véred zubogását! Zilahy Károly ssás éve VY annak írók, akiknek halá- * la csak arra jó, hogy egy legendát keltsen életre. „Mi lett volna, ha?...” — sóhajtjuk, de a kérdésnek nincs értelme, még szegény Zilahy Károly esetében sem. A korai halála után (mindössze 26 évet élt!) életrekelt, s a hol szunnyadó, hol felcsapó kritika benne látta az „ellen Gyulait”, az irodalmi Deák-párt egyetlen méltó ellenzékét. A fogalmak később mindig egyszerűsödnek. 49 tragédiája egyformán érintett mindenkit, még akkor is, ha a kivezető utak keresztezték egymást. Gyulai Fe- tőfi-életrajzának jelentősége nemcsak irodalomtörténeti, s a walesi bárdok keletkezését is mindenki ismerte. A konok közvélemény emberi botlásokat sefn tudott megbocsátani: Szendrey Júlia házasságával maga felett mondott ítéletet s még Arany is elfordult tőle. Becsnek csak egy maradt e néma ellenállással szemben, de a sűrűn érkező Szent István-rendek a fiókok mélyén porosodtak. Gyulai épp a Petőfi-életrajz- zal tette ismertté nevét, s a véletlen rokonság — Petőfi sógora volt — is tiszteletet parancsolt. Gyarapodó tekintélyének automatikusan is ki kellett volna váltania ellenzékét, s az éles eszű Zilahy mindenképp alkalmas lett volna a szerepre. De minden másként történt: Zilahy mar 1864-ben meghalt, s hatását csak a korai halált követő legenda jelentette. Művek alig. Amit írt, belefér egy közepes terjededmű kötetbe, s értékre sem egyenletes. Középszerű versek, néhány műfordítás, mely világirodalmi tájékozottságát mutatja, néhány elbeszélés, útirajz, kritikák, rövid esszék és a Petőfi-életrajz. Egy életműhöz feltétlenül kevés, a legendához azonban éppen elegendő. Mért Zilahyban az adottságok és lehetőség,ek valóban megvoltak ahhoz, hogy az legyen, ami ebből a korból igazán hiányzott. Mert ez a kor — Németh László pontos megfogalmazásával — megvalósította Széchenyi reformjait és kiirtotta Széchenyi szellemét. Arany és Gyulai szelleme lebeg a kor felett, de az eljövendő tőlük majdnem függetlenül él és hat,' s ezt a jövőt két név jelzi előre, Vajdáé és Tolnai Lajosé. S mellettük, velük együtt, kortársként, Zilahy Károly. Itt, hol őrjöngő hiúság szörnye Agyarát egymásra csattogtatja, Itt vagyok én igazán e körbe, Egyedül, magamban elhagyatva. E sorokat Vajda írta, de írhatta volna a másik kettő is. Arany is magányos volt, hisz a hivatalos dicsőséget mindig megvetette, de az igazi elhagyottak mégis ők voltak hárman, akik nem kiegyezni akartak, hanem előkészíteni a jövőt. Zilahy dőlt ki elébb a sorból, s egy be nem fejezett élet miauén reménye szállt vele sírba. Munkáit barátai adták ki, életrajzát tragikus sorsú pályatársa írta meg, Dömötör János, aki itt született Dunaszentgyörgyön, s kevéssel Zilahy halála után önkezével vetett véget életének. Ez a kor így hordta magában a tragédiát, félbemaradt életpályák, elmaradt lehetőségek jelzik értizedeit. Még Vajdánál is: jelentősége és hatása sokkal nagyobb, mint szűkre szabott irodalomtörténeti helye. Zilahynál pedig végeredményben a mű is hiányzik, gazdag lehetőségeinek csak körvonalait tudjuk felismerni. Péterfy előfutára lehetett volna, azé a Péterfyé, akinek életműve épp oly torzó, mint az övé, hisz ereje teljében fordította szívének a fegyvert. Mit jegyezzünk fel még róla? Néhány esszéjét ma is szívesen olvassuk, s Puskin-fordításai, melyekhez egyidőben fogott az Anyegin-fordító Bérczy Károllyal az orosz irodalom első fecskéi nálunk. Rózsa Sándor tárgyalásáról írt riportja a műfaj remeklése. ®áz esztendővel ezelőtt halt meg, teljesen társtalanul. Május 15-én érte a halál, de csak másnap vették észre, hogy már nem él. Ágyán néhány jegyzetet találtak és az Orlando furioso félbemaradt fm-w-oőt CSÁNYl LÁSZLÓ
