Tolna Megyei Népújság, 1964. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-29 / 75. szám

1 A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K VLTURÁUS me s a tea Mikor a Nyugatinál leszállt a villamosról, próbálta elfelejteni a délelőtti tragédiát. Elhatározta, hogy nem hagyja magát. Hiába mondják rá, hogy öreg ember, ötvennyolc év még nem az öreg­ség. Megmutatja, hogy ér még ő annyit, mint a fiatalok, még ak­kor is, ha délelőtt szörnyű fáj­dalommal elpattant benne va­lami. A Visegrádi utcából bekanya­rodott a keskeny sikátorba, mely­ben ágyat bérelt a mumiaarcú Izsákinénál. Ne lássa senki, hogy rossz kedve van. Erőltetetten fü­tyült egy régi dallamot és a ba­juszát is megigazította. Örömmel látta, hogy a házmesterné kint söpör a kapu előtt. Megmagya­rázhatatlan bizalmat érzett a tes­tes, kedélyes asszony iránt, és mi tagadás, tetszett is neki. Egyedül neki mondta el azt is, 3Túért. hagyta el öregségére a fa­lut, ahol háza van és gyerekei vannak. Nem maradhatott ott, mert amikor azt kérte, hogy ő járhasson a közösbe adott két szép csikóval, a városból oda­származott elnök kinevette: ..Öreg már maga ahhoz. Jól lesz a malacok mellé, vagy éjjeliőr­nek.” Világéletében büszke, konok ember volt; nem tudta elviselni, hogy kinevessék. A fia azóta is minden héten ír neki, hogy öreg­ségére hagyja már a büszkeséget, jöjjön sürgősen haza. De nem! öt ne nevesse ki senki. Egyéb­ként is jobban szereti a függet­lenséget. Elég, ha évente egyszer hazalátogat az asszony sírjához, meg a gyerekekhez. — Jóestét szépasszony — kö­szöntötte a házmesternél. A negyven körüli, elhízott bar­na nőnek láthatóan jólesett a bók. — Jóestét Kecskés! Mondja csak, mikor iszunk már egyszer pezsgőt? — Igya meg, aki kitalálta — dörmögte az öregember, és újra rossz kedve támadt. Néhány héttel ezelőtt csomagot kapott a nagyobbik fiától. Úgy tervezte, hogy meghívja kóstolóra a szépasszonyt is. A házmesterné készséggel elfogadta a meghívást és szépen kiöltözve ment vizitel­ni Izsáki nagyságosékhoz, de ki­kötötte, ’ hogy vacsora után pezs­gőt isznak. Az öregembernek vérzett a szíve annyi pénzt kiad­ni egy üveg italért, de nem akar­ta, hogy fösvénynek nézzék, gon­dolta, a drága nedűvel megeny­híti az örökké zsémbes Iszákinét iő. Rendben lett volna minden, de az öregember még sohasem bontott pezsgőt, és nem tudta az üvegből a dugót kivenni. A vé­gén dugóhúzóval próbálkozott. De amikor a szerszámot jól belé- csavarta a dugóba, az magától kiröppent, és mint valami pusz­tító rakéta, darabokra törte a konyhaszelu’ény ragyogó üvegét. Azóta nincsenek beszélőviszony­ban Izsákinéval. Pedig ki kellene békülni vele. Emberi szó és főként meleg tea után vágyott. Úgy érezte, zsib­badt tagjainak semmi sem tenne olyan jót, mint a forró ital. El­határozta, hogy kibékíti Izsáki- nét. Ahogy felért az első emeleti lakás elé, fogta a szenesvödröt, és lement a pincébe, hogy tele­merje. A boldogult Izsákinak is ez volt az első dolga, amikor munka után hazaérkezett. S gmikor felbaktatott a szénnel, az ajtó előtt lehúzta a bakancsát és otthagyta a lábtörlő gyéké­nyén. A boldogult Izsáki sem lé­pett soha piszkos cipővel a tiszta előszobába. Hangosan, kedvesen köszönt a konyhában horgoló vénasszonynak, ahogy a boldo­gult Izsáki szokta, s szótlanul le­ült a sarokban nyújtózó ágya szélére. Hosszú hallgatás után megszólalt: — Kedves nagysád, nagyon jól­esne egy korty tea, úgy érzem, meghűltem egy kicsit. Izsákiné rá sem nézett. Pislo­gott. és horgolt tovább. Hihetetlen, hogy ilyen vén ko­rában pápaszem nélkül horgol, villanyfényben, és az öreg meg­ismételte a kérdést. Izsákiné tovább horgolt; a csend kibírhatatlanná lett. Az öregemberre valósággal ránehe­zedett a magányosság, és újra fájdalmasan átérezte a tragédiát, mely délelőtt lesújtotta. A Belvárosban dolgoztak sor- tatarozáson. Az ő dolga, hogy felhúzza a maltert a nyikorgó csigán a második emeletre. Ne­héz, fárasztó és unalmas munka. A fiatalok nem szívesen csinál­ják; azt mondják, nincs benné fantázia. De ő, az öregember fá­radhatatlanul töltötte a vödröt, húzta a kötelet. S egyszerre rettenetes cfólog történt. Már a második emelet magasságában lengett ' a Vödör, amikor hirtelen elhagyta az ere­je. Szédült, forgott vele a világ, ő pedig görcsösen kapaszkodott a kötélbe. Ha Szalai, a fent vakoló kőműves valami hatodik érzékkel meg nem sejti a bajt, s el nem kapja a vödröt, nagy szerencsét­lenség történhetett volna. Igj'’ is kiloccsant a meszes malter és belecsapott a fiatal Kovács bal­szemébe. Szerencsére nem történt komolyabb baj, de a fiú nagyon megharagudott rá. Ebédidő alatt is dühös pillan­tásokkal méregette, és végül belekötött: — Miért nem megv az ilyen vén trottli éjjeliőrnek? Az öregember ugyanazt a meg­bocsáthatatlan sértést érezte, amely a falujából is világgá űz­te. Nem ismerte el magát bűnös­nek, és nagyon szégyellte pilla­natnyi gyengeségét. Erőltetett hetykeséggel válaszolt a fiúnak: — Felmennék én még ma is egy teli zsák búzával a padlásra. A fiú röhögött. •— Ha maga is a zsákban ülne és én venném a vállamra — fe­lelte szemtelenül. Mindenki hangosan nevetett, s ez a gúnyolódás véget vetett az öregember türelmének. Felugrott ültőhelyéből és Kovács elé állott, hogy pofonteremtí. Kovács elkapta az ütésre len­dülő kezét, megmarkolta a me­szes zubbonyát és a dühtől resz­kető testet a falhoz szorította. Na. várj csak. te kölyök, majd adok én neked! S megpróbálta eltolni magát a faltól. De akkor újra elhagyta az ereje. Jeges hi­degség ömlött el karján, lábán, s azt érezte, hogy a fiú szorítása elviselhetetlenné erősödik. Hasz­talan erőlködött, a fájdalom nem enyhült. Honnan van ebben a cineár fiúban ennyi erő?... És hová lett az ő ereje?... Kicsordult a könnye és nem ellenkezett to­vább. — Ne bántsd már. a jóistenlt ez ilven komisz kölyöknek! — rántotta el tőle Kovácsot Szalai, a magas, szikár kőműves. Körülállták. A szemekből úgy látta, hogy vele éreznek az em­berek, s már bánják, hogy előbb kinevették.. Még sem szűnt meg tagjainak jeges dermedtsége. A hirtelen támadt szédülés elvette minden kedvét. Hát mégis talál­kozott volna az öregséggel? Nem! Kapta fel a fejét. Nem öreg még ő. csak egy kis tea kellene. Mindjárt visszatérne bele az erő. — Na. nagysád. mégegyszer szépen megkérném... Főzzük meg azt a teát. A vénasszony múmiaarca meg sem rebbent. Szaporán pislogott és horgolt tovább. Kecskésben fellobbant a dac. — így is jó. Megcsinálja más a pénzemért — mondta emelt hangon, majd vette a kalapját, bakancsot húzott és becsapta maga mögött az ajtót. Lassan, mogorván ment le a lépcsőn, de az alsó fokon hirte­len megállt. Arca is felderült, mint akinek valami jó gondolata támadt. Majd a szépasszony csi­nál nekem teát. Jó erős. forró italt, rumot is hozunk bele — gondolta megenyhülten és odn- kocogott a házmesterné ajtaja elé. Becsengetett és várt. Semmi válasz. Hosszabban nyomta n csengőt, d? erre sem mozdult senki, pedig az ablakon át látta a halvány fénvesígct. mely ki­szűrődött a szobaajló résén. Vé­gül. a harmadik csöngetés után, ajtónyikorgást hallott és pa­pucsba bújt lábak csoszogósát. Kinyílt az ajtó kis üvegablaka, s megjelent mögötte a szépssz- szony borzas feje és nem éppen barátságos ábrázata. — Itt vagyok, szépasszony, visszaadnám a vizitet — szólt az öregember kedélyesen. Az asszony szeme haragosan villant. — Na de. Kecskés. Hogy kép­zeli ezt? Csak így bejelentés nélkül rátörni az emberre? — és becsapta a ki sab lakot. Az öregember elborultan ban­dukolt el a sarki italboltba. Forró teát rendelt rummal és még egy féldecit. Leiszom magam és odamondogatok a vénasszony­nak. gondolta nekikeseredve. Csak a tea esett jól neki. A féL- declt már úgy kellett magába erőszakolnia. Kedvtelen volt. fá­radt volt. köszönt és hazaindult, Mikor befordult az utcájukba, új-, ra szédülés fogta el. mint dsl-i előtt az állványok alatt. Ijedten,1 belekapaszkodott egy vasoszlopba.i majd mélyet szippantott a met-j szően hideg levegőből, s ettől ma-, gához tért. Érteden csodálkozással vettél szemügyr? az oszlopot! Ez&rszerj is elment mellette, s még nérrt, tűnt fel neki soha a kékre festett! tábla, benne a visszahajló fehérj nyíl és az írás: Zsákutca. i — Mit keres ő itt? — nyilait! bele hirtelen a kérdés. Miérti húzza a maltert, mi köze neki aj boldogult Izsáki szokásaihoz, és, miért vásárol ő pezsgőt, hogyj valaki ránevessen? i Sokáig nézte a táblát, s azutam felkapta a fejét és megindult! hazafelé. Azért marad. Rajtai senki ne nevessen. De a bizony-J talanság is felütötte a fejét ben-, ne, vaíami kétkedés, melyet a1 kék mezőben visszagörbülő fehérj nyíl ébresztett benne. A zsákut-i c-ából, ha már belekeveredett az* ember, vissza kell kanyarodni. ■ i KÉKESDJ GYULA Nagy nyilvá­nosság előtt zaj­lik a vita, a né­pesedés problé­máiról. A vitat­kozók több, ke­vesebb alkalom­mal azt próbál­ják bizonygatni, hogy a népese­dés üteme a megszokottnál las­súbb. S keresik ennek az okát. Mások amellett érvelnek, hogy a viszonylagos lassúdás reak­ció, annak a korszaknak a visz- szahatása, amikor főbenjáró bűnnek számított, ha a nő nem hozta világra a gyermeket. Megint mások azt mondják: a csökkenés megállt, s ha nem is ugrásszerű az előrehaladás, de észlelhető. Szaporodik az élve születések száma, csökken a művi abortusz. A probléma ennyire összetett felvetése sokakat meglepetés­szerűen ért. Azt a legtöbben tudták, hogy az abortusztör­vény megjelenése óta az előb­biekhez képest, változás követ­kezett be a születések arányá­ban, de olyan méretűvel, mint amilyet a vita egy két vonat­kozásban emlegetett, kevesen számoltak. Méginkább megle­pődtek azok, akik hazánkat ma is úgy vélik ismerni, mint olyan országot, ahol a családok népesek, sőt néha: nagyon is népesek, őket a vita leginkább megdöbbentette, s az egész dol­got a családi kötelékek fella­zulásának rovására próbálják írni, S kimondva, vagy ki­mondatlanul utalnak a társada­lom felelősségére. Ebben a kérdésben a társada­lom felelősségét nem árt fel­vetni. Ám hiba, ha ez min­dentől elszakítva történik. Men­jünk csak közelebbre. Annak idején, amikor Móricz Zsig- mond az ormánsági egykérö' írta megrázó riportjait, világo­san ki lehetett tapintani a tár­sadalmi felelősséget. Olyan kör­nyezetben fogantak azok az írá­sok, ahol a föld, a vagyon volt a mindenható, s az emberek legfontosabb életcélja volt a vagyon együttartása. A másik oldalon pedig ott láthattuk ugyanebben az időben a nagy létszámú, és nyomorgó csalá­dokat. Szembetűnő az ellentét: a vagyon, az anyagi jólét olda­lán az egyke található, a mási­kon, a nyomornál pedig a sok gyermek. Volt egy tragikus sze- lektáció, a szapora gyermek- halandóság, ez azonban a fáj­dalomnál alig jelentett egye­bet. A fentiek alapján a vá­lasz kézenfekvő: a múltból gyakran nosztalgiával emlege­tett népszaporodást elsősorban a falu, a puszta, a városok kö­rül épült számtalan nyomorta­nya adta. Vagyis, a szegény­séggel szoros velejáró, a fel­- világosulatlanr- ság, a tudatlan­- ság. Az elmúlt 19 esztendőben azonban egy és más történt, ebben az ország­ban. Summázva ezeket: gyöke­resen átalakultak az anyagi kö­rülmények, s ezzel párhuzamo­san több millió ember lépett át az elmaradottság birodalmából a felvilágosultság birodalmába. Akit régen vallásos hiedelmek tartottak vissza a családszabá­lyozástól, az most természetes­nek veszi, hogy egy, vagy két gyermek nevelkedik a család­ban. Persze, azért nem szabad azt hinni, hogy a megváltozott körülmények teljesen kizárták az anyagi okokat. Nem zárták ki, viszont módosították. Nem a föld, és a vagyon együttartá­sa a fő cél, hanem az, ami meg­közelítő pontossággal, ebben a gyakran hallott megjegyzésben rejlik: azt szeretném, ha az én fiamnak, lányomnak élete vé­géig kedves emlékei maradná­nak a gyermekkorból. Termé­szetes, hogy az egynek, vagy kettőnek többet lehet adni, mint az ötnek, hatnak. A fentiek feltétlenül igazak — érvelhet bárki. — De ez még nem magyarázza a divatos gyermaktelenséget. S azt sem, amit a televízió a közelmúltban közvetített, Hólabda, hó nél­kül című riportja tárgyalt. Eb­ben egyebek között arra pró­báltak választ kapni, mi a vé­leményük a fiataloknak a gyer­mekáldásról. A riportban meg­szólaló ifjú házasok közül né­hányon a lakást, az autót, vagy a tanulást emlegették elsősor­ban, mint életcélt, s csak ezek után a gyermeket. De vajon je. lenti-e ez az egy riport, vagy tíz hasonló az általánost? Nem.. Csak arra utalhat, hogy a há­zasuló fiatalok egy része előbb az élet hétköznapi feltételeit próbálja megteremteni. . S a gyermekről nem véglegesen, hanem csak egy időre mond le. Nem hihető, hogy az embe­rekből kihalt volna a szülői ér­zések utáni vágy. Az inkább el­képzelhető, hogy ezt nem tisz­tázta még magában kellően mindenki. S talán itt a dolog nyitja valahol. Abban, hogy az anyagi körülmények megvál­toztak ugyan, és módosultak a családalapítási lehetőségek is, de ezeket nem követte megfele­lő igazi változás. S a társada­lom tennivalóit megközelítő pontossággal ebben a kérdésben kellene keresni, SZOLNOKI ISTVÁN KONCZ ISTVÁN: Te vagy, ki vagy Te vagy, ki vagy. Ez minden érved. At meg átjársz, míg rajtakaplak. Levegőnek, földnek, kenyérnek álcázod magad, majd patak vagy, medre minden kis mozdulatnak, mit mozduló karom sem ért. meg... Eszméletemből szökni hagylak, idegeimben utolérlek. Te vagy. ki vagy. Már észrevenni se tudlak én. Ezer alakban jössz és maradsz megfoghatatlan. Tulajdonképpen semmi-semmi csodálnivaló nincsen abban: ha meghalok, te szűnsz meg lenni.

Next

/
Thumbnails
Contents