Tolna Megyei Népújság, 1964. március (14. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-22 / 69. szám

1

(

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG

ft

ULTURAL1S ME

nüsmwwws*

a

— Játsszunk egykapura!

Pompás, új labda volt, könnyű..

és ragyogó, frissen és fáradhatatlanul pattogott, mint egy artista a gumiszőnyegen: piros lakkfénye, tündökölt, mint a felkelő Nap, és minden sugarát Soósra vetette.

Az enyém otthon, a kacatok között hányódott, rég nem is jutott eszembe: ócska volt, és festetten, kisebb is, meg puha, és poshadt, ha belerúgott az ember, horpadtan kacsázott a levegőben, amikor pedig leesett a földre, elterült, mint egy béka. Mint egy kivégzésre ítélt, vén varangy.

— Nekem is hoz egy. új lasztit az édesapám — füllentettem. — Ha most nem, hát jövő szombaton biztosan hoz, már meg is ígérte.

Soós nem adta ki a kezéből.

— Lehet — mondta —, de ilyet nem lehet kapni akkor se. Ez külföldi. — A kerítésnek támaszkodott, néha a járdára ejtette, de mindjárt el is kapta, és tartotta gyengéden és féltőn, mint valami eleven, és kényes állatot.

— Játsszunk egykapura...'

Engedte, hogy megtapogassuk

az ölében. Először csak én, aztán sorra valamennyien. Csimpi tíz ujjal, szakértelemmel nyomkodta. Simon csettintett a nyelvével. — Klassz. — A kis Tuba áhítattal érintette meg. Úgy tűnt, hogy ez valami szertartás.

— Játsszunk egykapura — indítványozta harmadszor is Csimpi, és izgalmában vájkálni kezdte az orrát.

Soós a fejét rázta:

— Nem lehet. Tövis megy bele.

Az Akácfa utca széles és gyepes. Bogáncs és lapulevelek bur- jánzanak két szegélyén. A kocsik, szekerek csak két, kerék- nyomnyi vályút martak rajta, a kerékpárok a cementjárdán suhannak. A port elverte a délutáni zápor. Mezítláb tapsikoltunk a langyos, bársonypuha fövenyen. A bokrosban hangosan örvendtek a verebek. Egy falka kisliba fürdött az árokban, amelyben megrekedt a lé.

— Nem megy bele tövis —szí- vóskodott Csimpi és a kis Tuba is megerősítette, bár az ő szava még nem sokat számít: most lesz harmadikos. Az izgalom és vágyakozás már nagyon lábunkban bizsergett; Simon leszakított egy ragadáncsot és belerúgott.

Soós a fejét ingatta.

— Mit félted annyira?

— Nem lehet.

— Akkor edd meg!

Tudtuk, hogy játszani fogunk; ez nem is lehetett kétséges, különben Soós nem jött volna ki, és nem hozta volna ki a labdát. De hát ő is játszani akart. És éppen öten voltunk.

Csimpi követ keresett, lerakta az egyiket, kimérte a három métert, és oda helyezte a másikat.

— Nem bánom, de csak egy kicsit...

Most nem választottunk, nem dugtunk kavicsot, és nem hajítottunk fel kétfillérest, Soós rendelkezett:

— Csimpi, velem vagy; Simon, Varga, ti vagytok együtt, Tuba -.3 kapus.

ő indította a labdát, öt mé- - térről, aztán mindjárt mellé is sózta. Tuba utána iramodott, mert a labda messzire elgurult az Akácfa utca hosszán, és a fényes tűzgömbtől megijedtek a kislibák, és a tojó megsziszegte.

— Ide, nekem! — kiáltotta Soós, mielőtt Tuba kirúghatta volna, pedig ez szabálytalan, és teljességgel erkölcstelen dolog volt, mert egykapuzásnál a kapus nincsen senkivel, s úgy kell kirúgnia, ahogy esik, úgy puffan. Soós nagyon sokszor mellé rúgta, és Tuba rohangászott utána görbe lábain, és már talán meg is únta, mert vissza se ért, máris rohanhatott újra. De nem mert szólni, pedig az a szabály, hogy aki mellérúgta, az megy utána, csak ha gól volt, akkor a kapus.

Csimpi, aki legjobban futballozott mindőnk között, és hatodikos létére egyszer már szerepelt az iskolaválogatottban is — nem sok örömét lelte a játékban. Soós folyton cselezett, és nem játszotta volna át. neki soha a labdát, persze egy-két tribli után hamar elvettük tőle, és na tőlünk meg Csimpi kaparintotta meg, akkor Soós elkezdett neki ordítani, hogy belevörösödött:

— Passzold át! Passzold át, nem értesz?!

Mi már két gólt is rúgtunk, és akkor úgy esett, hogy Soós jó helyzetből tudott lőni.

— Gól — jelentette ki szárazon.

Pedig csak kapufa volt, sőt egy gondolattal inkább kijjebb szállt el a kő felett. Világosan láttam. Nem szóltam semmit.

És egy kevéssel később^ én is rúgtam egy olyat, de arra azt mondta Soós:

— Kapufa.

— Ha mi megadtuk az előbb nektek a gólt, akkor ez is g,ól volt — mondtam.

— Nem volt gól, mert kapufa volt.

— De gól volt Csimpi, te is megmondhatod, hogy gól volt.

Csimpi kitért:

— Én nem láttam.

Megkérdeztem a Tubától is, de

ő sem merte megmondani az igazat:

— Én nem láttam, benn álltam a kapuban.

Nem készakarva történt, hogy a következő összecsapásnál véletlenül fellöktem Soóst. Nem kézzel löktem, szabályosan, de vékony fiú, és mindjárt elterült. Ekkor kézzel megfogta a labdát, magához vonta és összegörnyedt fektében, pedig a hasát semmi esetre sem üthette meg, legfeljebb a könyökét. És sírt és nagyon megijedtünk, hogy most már nem akar majd tovább játszani. A többiek dühösen néztek rám. Aztán Soós mégis meggondolta:

— Szabadrúgás — mondta. — Innen szabadrúgás, én rúgom.

Nem engedte, hogy én védjem a szabadot (pedig ez is szabály az Akácfa utcában) és Tuba — láttam — készakarva beeresztette a labdát. És Soós ezen felül nem sokkal később visszaadta nekem a kölcsönt. Orvul, hátulról beakasztott, hemperegtem egyet a gyepen. Jól van na, nincs abban

semmi, így szokás mifelénk. De akkor meglepő dolog történt. Soós újra kézbe fogta a lasztit, rám nézett és azt mondta:

— Ki vagy állítva.

Elhültem. — Én? Miért?

Megvonta a vállát: — Igén,

mert akkor eldurvul a játék.

Döbbenten bámultam a fiúkra, egyikről a másikra, de azok lesütötték a tekintetüket. Megértettem, hogy egyedül vagyok. Leültem az árokpartra.

Sokáig nem tudtak megegyezni, mivel kettejüknek Simon egyedül volt ellenfél. Egy darabig Soós hősködött, hogy ő lesz egyedül, de Simon és Csimpi ki- babráltak vele, izzadtra rohan- gászta magát — semmiért. És akkor mégis Csimpi lett egyedül egy csapat, a másik pedig ők ketten.

Én tulajdonképpen szerettem Soóst, mindig az iskolában is, soha nem volt vele semmi bajom, s csak most vettem észre, hogy vékony, hosszú nyaka olyan hirtelen ugrik ki a válla közül, és az orra irtó hetykén turcsi, és nem kell lehajolni, hogy az ember belelásson az orra bkjába. Szerettem volna leköpni, vagy két vállra fektetni, beledögönyözni az árok vízébe, A labdáját pedig berúgni a Bodánék kertjébe, ahová úgyse merne utána mászni, mert harapós a kutyájuk, csak engem ismer a Bodri. De csak ültem a parton, lábomat a langyos, sáros vízben áztattam, két tenyerembe támasztottam az államat, úgy néztem őket.

Csimpi meglógott a labdával, Soós utána nyúlt, de oly szerencsétlenül, hogy ő bukott, mivel törékeny venicse-lábai voltak. Csimpi pedig föl se vette a gáncsot, hanem berúgta a gólt, Soós fuldokolt a dühtől.

— Ki vagy állítva — sipította — ki vagy állítva, vedd tudomásul.

Csimpi nevetett és leült mellém.

Hosszú ideig néztük őket, most már nem is volt rossz kedvem. !

Követéire mélfó művészi igényesség

Hetven éve született Ába Novak Vilmos

Revelációként hatott két évvel ezelőtt a Magyar Nemzeti Galériában rendezett emlékkiállítás, midőn alkalmunk nyílt újból felfedezni a „vitéz” festőt, aki annyi dicsőséget szerzett világszerte a magyar piktúrának, s akit egyes művészettörténészek a XX. század öt legnagyobb festője egyikeként emlegetnek. Újból gyönyörködhettünk festői tudásában, s életművének (már amennyit sikerült összegyűjteni) fényében mérlegelhettük helyét az újkori magyar festészet egészében. Az utókor mindig szigorú bíráló: a rosta lyukán kihullanak mindazok, akik „könnyűnek találtatnak”. Aba Novak Vilmos művészete és embersége kiállta a próbát; s ha a forradalmi hivatástudat merőben idegen volt is tőle (milyen kevesekről mondhatjuk el ennek ellenkezőjét'.), humanizmusa — elsősorban táblaképein — a meg- próbáltatott emberek világához vezette. Hogy a magyar sors legtragikusabb napjaiban, midőn polgári művészeink legjobbjai a nép ügye mellé álltak, az elnyomókkal szembeszegülve, mennyire telt volna emberségéből, nem tudhatjuk: fiatalon. a sorsdöntő

próbatétel előtt elragadta a halál.

Talán maga is érezte, milyen rövidre van szabva számára a földi lét: lázas sietséggel alkotott. roppant bőséggel hozva létre alkotásait. Életműve hatalmas ívet ölelt át; Uitz és a Nyolcak expresszív, dinamikus forma- és színvilágától nőtt a trecento és a korai quattrocento nagy mestereinek példáját magába- szíva, Nagybánya és Szolnok hatására eredeti ízű •festészetté. Mindvégig megtartotta korai festészetének rajzosságát — s új szerepet kapott oeuvrejeben a szín; többé nem a felületet hangolja egybe átmenetekkel, mint a posztimpresszionistáknál, hanem a tartalom és képszerkesztés dinamikájából fakadóan, azok súlypontjait emeli ki. „A rikoltó piros, a harsogó sárga, mély fekete, a hupikék, az egész paletta vonul itt fel”, s a csillogó színeket a közéjük ékelt sötétek fogják egybe.

A színek fényerő-fokozatai a plaszticitás. a térképzet érzékeltetésére szolgálnak; s mindez arra. hogy — mint írja •— „életet csináljon” a vásznon. Tábla-,

képeit és freskóit egyaránt » figurák gomolygása. jellemzi. Bővé: ű alkotókedve magába ölel mindent, ami felkelti érdeklődését: korai képein a dús nőt testek festői izgalmát S a kubikusok fáradt mozgását, majd később az olasz trattoriákban üldögélő, gesztikuláló olasz polgárt, s a kis hegyold,alra kúszó városok egymásra tornyosuló épületeinek konstruktív csoportját. A harmincas évektől kezdve pedig a magyar és székely falu életének zajló jeleneteit: a kora hajnalban vásárra indulást, a, kihalt, holdfény sütötte utcán, a vá.árt.a lacikonyhát, a körhintát, vagy a körmenetet. Embereinek tartása komor, hallgatag — „szikár legények, kéregarcú vének, vér- tolulásos. testes gazdák, kenyér- testű asszonyságok” jelennek meg képein. A városi-pcglári jelenségek nem érdeklik: a nyárspolgárt megveti, a „mondaint” sivárnak találja. Műve legmagasabbra a groteszkben ér: a cirkusz világa elevenedik meg festészetében. Tréfa és komolyság furcsa vegyüléke. lelki drámák és mulattatás szintézise ,e világ, melyben az „őszinte képmutatás” szembe kerül a világ cinikus hazugságaival. Sorozatosan jelenik meg képein az álarc a magunk takarásának motívuma saját magát pedig álarcfestöként jeleníti, aki annyi mindent tud a világról, de nem mondhatja el...

Művészi igényessége követésre méltó; rézkarcaival, temperatechnikájával, freskóinak megoldásával új utakat vágott. Műveiben széles tablóként elevenedik meg a Horthy-Magyarország világa. Oeuvreje monumentális vallomás egy ellentmondásokkal terhelt korról; kiesendül belőlük a nép iránt érzett szeretete és aggódása. Amit szavakban így fogalmazott: „Ha festesz, ember légy, s így véleményed szükséges a környező életről”, azt fogalmazta képpé alkotásaiban. Realista művész volt, festészete mélyen gyökerezet a magyar hagyományokban, s ugyanakkor magába olvasztotta Bizánc. Firenze és Párizs eredményeit is. Robusztus tehetsége, új utat tört az epikus pikíura újjáteremtésével — s ezáltal egyúttal hagyományteremtő erejűvé is vált. Ebben van jelentősége, s ebben rejlik nagy sikereinek titka is.

lAncz Sándor

Simonnak szurkoltunk:

— Hajrá, Simon! Hajrá, Simon!

Soós köpött:

— Fogd be a szád!

— Miért? Szurkolni csak szabad?

Aztán egyszer Soós kézzel ütötte le maga elé a labdát,- Egyszerre kiáltottuk:

— Henc!

Simon is azt mondta nagyon komolyan:

— Ez henc volt.

— Nem volt henc.

— Jó, akkor nem játszom tovább.

— Jó, akkor kiállhatsz ... Varga, gyere.

Megráztam a fejem.

Csimpi sem állt kötélnek, Soós magára maradt a kis Tubával, Tuba nagy lelkesen jókedvet akart csinálni:

— Akkor rúgjál nekem, kapura, Soós, jó?

— Bah!

— Vagy..akkor én rúgok neked kapura, jó?

Soós sértődötten felhúzta az

orrát.

— Menj a fenébe.

Tuba elódalgott, s — egy kissé távolabb — leült mellénk az árokpartra. Soós nem ment haza, a túloldalon, a járdán pattogtatta a labdát. Aztán nekidobálta a kerítésnek s elkapdosta. Csimpi levelet rakott a tenyerére, durrantott. Simon később felállt, megfogta az egyik követ, amely kapufául szolgált, és behajította a bokrosba.

— A kapufát azt hagyjad, jó?! — szólt rá Soós.

— Miért? Talán a tiéd az a kő?

Soós megunta az ütögetést, neki támaszkodott a kerítésnek, de aztán azt is megúnta, leguggolt a járdán, és ráült a labdájára.

— Később — nem is tudom, hogy kezdődött; talán úgy, hogy Simon ragadáncsot hajított Csimpi hajába s elszaladt, amaz pedig utána vetette magát — elkezdtünk fogóst játszani. A nagy eperfa volt a csinga, de egyszerre csak kettőnek volt szabad csingázni. Ezerszer is átugrottunk a vizesárkon, a tojó sziszegve még messzebbre vezette falkáját. Tuba a görbe lábain nagyon gyorsan tudott futni. Nem is futott, gurult szinte, és ha rácsapott a hátára a fogó, nagyot visított, mint akit csiklandoznak.

Irtó bírtuk. Kimondhatatlanul boldog voltam, — de azért szememmel tartottam emberemet. Ott feszengett a piros gömbön, amely néha kicsúszott alóla. Tudtam, hogy szeretne már hazamenni, de restellt felállni, restellt elkullogni, talán félt, vagy utánakiabálunk, vagy röhögni fogunk. így meg észre se vettük, és ez még rosszabb lehetett neki. Szalmaszállal valami han- gyát-bogarat piszkált a földön, de tekintete minduntalan visszafelejtkezett ránk. Elképzeltem, hogy majd otthon behajítja a labdát a kacatok közé és nem kér vacsorát.

Nagyon hosszú-hosszú délután' volt, bizonyítványosztás után az első héten. Még alig esteledett, amikor harangozni kezdtek, és tudtam, hogy már csak negyedóránk, félóránk van hátra, és akkor majd kiáll a kapuba az édesanyám és hazakiált vacsorázni. És Soóst, Csimpit, Simont és Tubát is hazahívja az édesanyja. Pedig ilyenkor a legédesebb a játék. És akkor úgy éreztem, hogy valamit muszáj mondani, és megálltam futás közben, hagytam, hogy Tuba rácsapjon a hátamra, és odaszóltam Csimpi- nek:

— Bevegyük?

Koncz István <