Tolna Megyei Népújság, 1964. február (14. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
Csodálatos gépezet Nem mondom, hogy a történetem idejében valami nagy becsülete volt a munkósembernek, de amint mondani szokták: aki akart, dolgozhatott. Magaín a legváltozatosabb munkákat vállaltam, mivel éppen ez idő tájban jöttem fel Pestre s nem volt ismeretségem, azonkívül nem akartam huzamosabb ideig dolgozni olyan helyen, ahol keveset fizettek, vagy gorombán bántak az emberrel. Ezért a foglalkozásomat szinte naponként változtattam. Húztam kocsit, fejtem tehenet, cipeltem halottat, éjjelenként egy péknél kenyeret dagasztottam; máshol hurkabelet mostam, majd tormát árusítottam, a kőművesek mellett ’ latyakot kevertem, részt vettem egy szegény család kilaS amikor egy munkavezető is érdeklődni kezdett nálam a találmányom felől, döntő lépésre szántam el magam. Beszállítottam a gépet a gyárba, s a kora délelőtti órákban minden számottevő főbb embert összehívtam a zsákporoló helyiségbe. El is jött mindenki, akiben egy kis kíváncsiság volt. Ott volt többek között az osztályvezető, a vegyészmérnök, négy felügyelő, az igazgatóságtól egy hivatalnok és néhány kisebb személyiség. Magam le sem vettem bejáróruhámat. Szentül hittem, hogy nem porolok zsákot többé az életben. A márványkád helyén, ahol a zsákot rázogatni szoktam, ott állt a gépem, és én a szerkezet csodálatos egyszerűségét magyaráztam koltatásában és számtalan egyéb dolgot műveltem. S a végén ott álltam a szénapiac közepén a többi rongyos ember között, bután és reménytelenül, mint aki semmihez sem ért a világon. Sokára virradt rám a szerencse napja, amikor már mindent meguntam, munkát és munkanélküliséget egyaránt: bejutottam egy csokoládégyárba zsákporolónak. Poroltam a zsákot délelőtt, délután száz- és ezerszámra. Az orrom és a fülem telerakódott kakaóval és mindenféle szemétporral, a szemem beragadt, a hajam összegubancolódott tőle, s utóbb az agyvelőm is belepte: álmomban is zsákot poroltam, bálákkal birkóztam. Reggelenként csuromvizesen, elpiszkolódva ébredtem föl, mintha egész éjszaka dolgoztam volna. Később már aludni sem tudtam. Olyan zavaros szemmel jártam a világban, mint valami próféta. Gondolkodtam, tépelődtem, hogy miként szabadulhatnék meg a zsákporolástól? A cél érdekében kész lettem volna a vallásalapítástól kezdve a miskárolásig mindenre. Gondolkozásom közben lassanként kialakult képzeletemben egy csodálatos gépezet terve. Nagyot mondok, de való igaz: föltaláltam a zsákporoló gépet. Tökéletesebb valamit még el lehetne valahogy képzelni, de szebbet — soha! Le sem kellett rajzolnom, úgy készítettem el egy-két kéziszerszám segítségével. Ventillátorforma szerkezet kerepelt benne, és a kintornához hasonlított. Mindenképpen alkalmasnak látszott-arra, hogy életfogytig megéljek belőle. Kipróbáltam a szomszédaim előtt. Kitűnően működött. Semmi akadályát sem láttam annak, hogy nyilvánosság elé lépjek vele. De hogy lék ne támadjon a szerencsémben, először is hozzáláttam közvéleményt szerezni magamnak. A gyárban minden elérhető embert meggyőztem gépem rendkívüliségéről. Órákig beszélgettem a portással mindenféle technikai kérdésekről. Állítása szerint neki is volt előkészületben valami ta- lálménva. A távcső látókörzetét akart- kitágítani, az ördög tudja miért. az egybegyűlt uraknak. Úgy beszéltem velük önérzetesen, mint egyenrangú emberek szoktak beszélni egymás között. De amikor az első zsákot beeresztettem a gép szájába, még a levegő is megváltozott körülöttem. A gépen minden elképzelhető nyavalya erőt vett. A zsák rácsavarodott a belére, a hajtóvasa levált, a dob megrepedt benne. Szét kellett szednem az egészet. A dirib-darabokra azonban már senki sem volt kíváncsi. Az urak úgy tűntek el mellőlem észrevétlenül, mint a pipafüst. Két perc alatt egyedül maradtam, és ott álltam kétségbeesve a gépem mellett. Úgy éreztem, örök adósság marad utánam, ha el nem bujdosok, vagy föl nem akasztom magamat. Ekkora fölsülése egyetlen arany- csinálónak sem lehetett. Rámfogták, hogy bolonddá akartam tenni a gyárost... Az udvaron ujjal mutogattak reám: — Ez az az ember! — mondták. Ettől kezdve minden nap történt körülöttem valami botrány. Munkatársaim olyan buzgón emlegették a találmányom, mint valami igazi világszabadalmat, olyannyira, hogy kénytelen voltam erélyesebben föllépni ellenük. Súlyosbította helyzetemet az, hogy a morcképű munkavezetőm kezdettől fogva nem szívelt. Ha szembe találkozott velem a műhelyben, olyan megdöbbent képpel nézett rám, mintha megettem volna a vacsoráját. Túlságosan mozgékony embernek tartott, s attól félt, hogy egy napon eszembe jut elfoglalni a hivatalát. Először csendes üldözést kezdett ellenem: naponta ötször-hat- szor megállt a hátam mögött és ott pipálgatott félórákig. S amikor minderre érzéketlen maradtam, összedöntögette a műhelyemben magasra polcolt bálákat, és újra poroltatta velem. Erre már bennem is fölforrt az indulat, kü- nem ugrottam neki rögtön, különben sepi tudtam soha puszta kézzel verekedni. A poroló egyetlen fölszerelés'- mindössze egy hervadt seprű volt. amivel sepergetni szoktam. A gyáros nászajándékul kaphatta tizenöt évvel ezelőtt. Ilven ronda szerszámot csak végső esetekben vesz kézbe egy rendes munkásember. Elmentem hát az irodába, és kikértem a munkakönyvemet és járandóságomat. Negyedóra alatt felöltöztem és megtisztálkodva mentem hazafelé. Vittem magammal a porológépemet is, bár erős volt bennem a szándék, hogy otthagyom valamelyik mellékutcában. Otthon beállítottam a gépet az udvar hátsó részébe, ahol a mellékhelyiségek voltak. Ugyanott lakott egy magam formájú szegény ember a pincelakók fajtájából, neki ajándékoztam a gépet, hogy tüzelje föl. A szegény embernek meg volt egy nagy csapat szegény gyereke, egyik kisebb, másik nagyobb ... A gyerekek fogták a gépet és anélkül, hogy tudtam volna, elmentek vele koldulni, Zenei hangon nem szólt ugyan a gépezet, de azért hét-nyolc pengőt meg egy viselt öltönyt mindennap összekerepeltek vele. Azelőtt kenyérre se igen telt nekik, és most egyszerre elkezdtek pörköltet meg pampuskát enni. Nem vagyok irigy természetű ember, de igen megsértődtem, amikor megtudtam a dolgot. A gépet minden magyarázat nélkül visszavittem a szobámba.. A szegény ember — persze — utánam jött, kért, kunyerált, hogy ne haragudjak, ne tegyem szerencsétlenné, adjam vissza neki a gépet, majd megfizeti, mert ha meg javíttat ja valamelyik hangszerüzletben, páratlan szép szerszám lenne belőle, higyjem el ... és így tovább. Újra visszaajándékoztam neki a gépet. Gondoltam, pénzzel úgysem tudna kárpótolni érte azokért az illúziókért, amiket beleültem — hát legyen vele boldog ... Ezzel aztán végképpen megszabadultam a találmányokkal járó gondoktól. Azóta sem avatkoztam bele a I technika fejlődésébe. Rideg Sándor i CSÁNYI LÁSZLÓ VERSEI: Áligai tél, 1964 Mediterrán ég s alant a jéggé dermedett világ részeire bontja ami egy veled — túl Fűzfő és Akarattya fénye mint a kék nafta-láng csap a magasba, — jégkori vidék! —> megbocsátó fény, s mint messze szenvedély. Neved rejtezik a sűrű csendbe víz és jég felett. A Z Ő S Mögötte tengerár s a Hold, amely naponta háromszor járta gyors útját. A testén hínár, iszap és inda. Lomha szörny volt, a homlokából egyetlen szem nézte a földet, amely most lett otthona. A hangja hörgő kiáltás. A harsány virágok félve összehajoltak. Pedig bennük kereste társát a magányos. A múlt, a zúgó ár, az őselem már nem fogadta vissza és a föld még nem nyitotta ajtaját előtte. Állt. Figyelt a szél szelíd szavára, s a gyorsan mozgó csillagok csodás fényében szép lett rút feje, amint megértette, hogy él. Leült a kőre, egyetlen szeme beitta a színek káprázatát. Es boldogan mosolygott. Téli vers Rebben a téli szél a fákon, csörög az ág, sikoltás fut a fehér jégen, kihalt az ég, — varjak csapata, mint az álom, sötét világ, halott kéz rajzolta az égre tiint életét. TÉNAGY SÁNDOR: NÉMASÁG A némaság erős, rádcsap, akár a balta s nincs egy jó göcsört, mi ütését visszatartsa. A némaság lenyom akár a köd a kertet, vékonyka szál a fény és félelmet remegtek Michelangelo-mozaik Négyszáz esztendővel ezelőtt, 1564. február 18-án hunyt el Bounarroti Michelangelo olasz szobrász, festő, építész és költő, a reneszánsz nagy alkotója, minden idők egyik legmonumentáli- sabb művésze. E étéről, alakjáról, műveiről vallanak történeteink. Még fiatal ember volt, amikor kollégája Pietro Torrigiano egy heves művészeti vita folyamán alaposan összeverekedett vele és bezúzta orrcsontját. Talán arcának eléktelemdése is hozzájárult ahhoz, hogy felfokozza művészi becsvágyát — megmutassa, hogy mégis benne testesült meg az igazi szépség. Sohasem szignálta müveit — illetőleg csak egyetlen egyszer, a Szent Péter templom „Pieta"- ján, a Madonna övén. de olt is csak azért, mert egyszer éppen a közelben tartózkodott, amikor néhány lombardiai látogató kijelentette: — Ezt a remekművet nyilván a mi milánói Gobbo-barátunk készítette! A feldühödő'! mester magához vette lámpását, vésőjét és kalapácsát, este bezáratta magát a templomba és reggelre jól olvasható betűkkel belevéste a márványba: MICHAEL ANGELOS BONAROTUS FLORENT FAC1EBAT A sixtusi-kápolnában lévő freskóját, az „Utolsó ítHeV’-et Areíino költő erkölcstelennek tartotta és azonnali megsemmisítését követelte. Túlbuzgó egyházi személyek hosszú memorandumokban. udvari költők szatirikus szonettekben támadták a nagyszerű képet a sok meztelen alak mi~tt. s végül a trid^n- ti-zsinatkongregáció elrendelte, hogy a megütközést keltő meztelenséget fessék át. Amikor Michelangelo meghallotta. hogy maga IV. Pál pápa is retusálási kíván, megüzen te: ■» — Ennél mi sem könnyebb. Egy képet könnyű megváltoztatni. De bárcsak a pápa ilyen könnyen meg tudná változtatni a világot! A pápa eredetileg az egész freskót le akarta veretni a falról. A művészbarátok tanácsára azonban elállt ettől a tervtől és Daniele da V olterrának parancsot adott, takarja le az „Utolsó ítélet” alakjainak feltűnő p őreségeit. Volterra úgy tett eleget az utasításnak, hogy mindenféle kendőket, tunikákat és nadrágokol húzott rá a meztelen tagokra — az utókor ezért a „Bra chettone” (Nadrágcsináló) művésznévvel ajándékozta meg. Michelangelo „Mez'elen Krisz- tusa”-a a Santa Maria sopra Minerva templomban sem menekült meg attól, hogy egy bronz ágijék- kötőt lógassanak rá. A szobor jobblábára is bronzcipőt húztak — ezt azonban már nem illen- dőségi okokból, hanem hogy el ne kopjék a hívők csókjaitól. A mester „Alvó Cupidó”-ját Milanese műkereskedő hosszú időre elásta szőlejében, majd mint antik művet adta el magas áron. San Giorgio bíborosnak. Amikor ez tudomást szerzett a csalásról, egyszerűen visszaküldte a szobrot Milanesenek. Michelangelo erre dühében egy Ceres-figurát á-o't el a földbe, majd „nyomravezetett” néhány régész-kutatót, akik ismét kiásták és tudományos hitelességgel megá'l"pi‘ották róla. hogy a híres Praxi elesz müve. Michelangelo várt. amíg a nagys-erű Praxitelesz-szobor felfedeztetésének híre elterjedt, aztán műterme sarkából elővette a Ceres- figura hiányzó karját, amelyet nem is ásott el, bebizonyította, hogy ez pontosan illik az „antik torzó” megfelelő helyére, s így a Praxitelesz-féle Ceres „csak’’ Bounarroti Michelangelo műve... Egyszer így vélekedett: — A szeszélyes asszonyokból nekem elég egy — a művészetem! Nem is nősült meg soha. Sokat emlegették tréfás természetét. Egy festő valami leépet festett, melyen egy ökör különösen élethűen volt ábrázolva, annyira, hogy teljesen elütött a képen lévő többi alaktól. Valaki megkérdezte Michelan- gelót, miért festette a. festő az ökröt olyan kiválóan, míg a kép többi alakját hanyagul. Michelangelo hunyorogva nézett a kérdezőre, és így válaszolt: — Minden festő saját magát tudja legjobban lerajzolni. A kor egy k ismert olasz főura. Cosmus Medicis herceg két művészetet űzött, a festészetet és a szobrászatot egyaránt. Egy Neptunt alkotott és azt Florence piacán egy forrás fölé helyeztette, hogy mindenki gyönyörködhessen benne. Itt találkozott a herceg Miche- langelóval és megkérdezte tőle. mint vélekedik a Neptun-szoborról-! Michelangelo udvarában meghajtotta magát a herceg előtt, és ártatlan arccal válaszolta: — Óh. bu-gén írnánk-zom istenhez, bocsátana meg nagyságodnak hogy ilyen szép márványt tett semm’vé... A márványról ugyanis így vélekedett a mester: — Minden márvámlömbben egy remekmű alszik. Csak fel- ébresztése nehéz. • Révész Tibor
