Tolna Megyei Népújság, 1964. február (14. évfolyam, 26-50. szám)
1964-02-16 / 39. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K VLTURÁLIS MELLÉKLETE Kettétört mozdulat A katona tudja: szégyellnie kellene magát, félre kellene kapni a fejét, elnézni a semmibe, vagy bámulni egy ldrakatot; hagyni, hogy elmenjen mellette ez az ember, akit már hosszú másodpercekkel ezelőtt felfedezett a néptelen utcán, s akiről annyi minden eszébe jut. Latyak. így hívta mindenki. Még a tanárok is. A leghátsó padban ült, pedig az elsőbe illett volna, a stréberek helyére. Az utca teljesen üres, egy elhagyott Skoda ablakából bámul csupán megrovó tekintettel egy foltos leopárd a katona arcába; s ő megy: kip-kop, pár lépés még. s ott állnak majd egymással szemben, s aztán megrázzák egymás kezét, pedig az érettségi utáni búcsúéjszakán is úgy váltak el, mint előtte annyiszor: egyetlen szó nélkül. Tíz lépés. Még visszafordulhatna — hisz úgy sem ismerte fel —, meg egyébként is. — Ö talán már vissza is fordult volna. Vagy elmenne mellettem szótlanul. Egész biztosan elmenne — gondolja a katona, és elfordítja a fejét. Pedig tudja, ha egymás mellé érnek, szólni fog hozzá, kezet nyújt neki, s azt mondja majd: örülök, hogy találkoztunk. S nem hazudik. Harmadik hónapja, hogy Pestre került, harmadik hónapja, hogy nem hallott ismerős hangot, s most, a magányos kóborlások végtelennek tűnő órái után csak azt érzi: a milliós városban végre rábukkant valakire, akihez joga van szólni, akit meghívhat egy krigli sörre, vagy éppen panaszkodhat egy kicsit, s ez elég, sőt mindennél több. Nem mintha csak panaszkodni valója akadna — hisz éppen tegnap dicsérték meg az egész század előtt —, de még az öröm sem öröm, ha nincs kivel megosztani. Igaz melegében megírta, hogy otthon is tudják, de lassan jár a posta — még akkor is, ha három nap múlva itt a válasz —, meg aztán az öreg nem is igen érti. legtöbbször csak annyit ír: derék, mert ÍJ sosem volt katona. Latyak se. Egész biztosan nem volt, látni a járásán, a cigarettán, mely ott lóg a szája szegletén, meg a teddy-beeren, mely olyan, mint az ezüstfenyő. — Géza! Lám, már meg sem ismersz. Megtorpan, szembefordul a katonával, de a jobblába már lépne, s bosszús a hangja is. — Fene ismerős a képed, nem vitás, de így kapásból... — Nézz meg jól, hát el lehet felejteni ezt a pofát? — vigyoro- dik el kényszeredetten a katona, s észre sem veszi, hogy a hangja könyörgő. — Valami rémlik. Ez a hefti gyanús nekem. A katona még a gúnynak is örül. — Második padsor, harmadik pad ... — Ä, Te vagy a ... — Kutas Bandi! Hej, micsoda véletlen. Derült égből jött lórugás. Hanem igen furcsán öltözöl, hallod-e? Talán csak nem ez a legújabb divat? — Most vonultam be, októberben — mondja a katona, s mintha az enyhítő körülményeket sorolná, hozzáteszi: a Pintyő is, a Maros is, a Halápi is. Mennek egymás mellett, emlékekről fecsegnek, lányokról, meg mindenről, ami eszükbe jut, s a katona szájában egyre keserűbbek lesznek a szavak. Irigyli ezt az embert, a dumájáért, a cinikus mosolyáért, meg a nőkért, kikről félmondatokban annyi mindent el tud mondani. Szeretné lerángatni kölni-illatot lehelő testéről a puha teddy- beert, s egyetlen ütéssel szétzúzni arcán a magabiztosságot és a gőgöt, bosszút állni a nőkért — álmatlan éjszakák álmaiért. Karját súlyos doronggá faragja a keserűség, de mégsem üt, nem is szól, csak lehunyja a szemét, s örül, hogy a szemerkélő eső jeges cseppjeinek forró tűszúrásait érzi az arcán. Latyak meg egyre beszél, átfogja a vállát, nevet, hátbaüti, viszi magával, mint egy tárgyat, s mikor belépnek a füstszagú szobába, úgy is mutatja be: — Nézzétek, mit hoztam! Két üveg konyak, s még valami. Az első, gondolom, az uraknak, — emez pedig a tisztelt hölgyeké! Mindenki nevet, Latyak is, mintha gurgulázna. Élvezi a sikert, s aztán leereszkedő mozdulattal hátbavágja a katonát: — Ügy állsz, mint Bálám háziállata. Most te következel. Én mindenesetre bekonferáltalak. A katona bólint, hétszer egymás után elmormolja a nevét, s közben segélykérőén repked tekintete a kúsza falakon, a játékkockaként szétszórt bútorok felett. Egy jácintillatú nő hellyel kínálja, tenyerével letörli homlokáról az esőcseppeket, italt tölt •— milyen tiszta, törékeny a karcsú pohár! —, s mikor a katona megborzong a szesztől, anyáskodva fölé hajol: — Hagyd ezt. Büdös és erős. Inkább ebből. Valaki megindítja a magnetofont, s mikor felordít a szaxofon, egyszerre rándul táncra a három pár. Szinte feloldódnak a zenében, talán már fiú sincs és lány se, csak kezek vannak és lábak és vonagló csípők, és bánat sincs és semmi: tegnap se és holnap se lesz. Mindenki táncol és minden; a falak is és a bútorok is; törvény ez, melynek magától engedelmeskedik a láb, — először csak apró, alig érezhető rezdülésekkel, majd egyre szabadabban. A pohár is táncol és a pohárban az ital. a nevetés is és a hívó mozdulat is — Gyere! A katona bólint, ujjaik összefonódnak, s aztán felreppennek, mint kacér madarak. Pereg a dob. Jobb kéz, bal láb, bal kéz, jobb láb, fel-le, jobbra-balra, húzid meg — ereszd, előre-hátra. A katona nevet. A nő is nevet, zöld szemével a magnó is nevet, a karcsú poharak is és a kényelmes kagylószékek. Megy ez. Föl-le, jobb kéz, bal láb, előre- hátra. jobb láb, bal Iá... — Bandi! Mi történt? A magnón forognak a tárcsák, de hiába hörög a szaxofon, peng a gitár, a katona már csak a nevetést hallja, hiába vonaglanak a kivillanó lábak, csak a cipőket látja, a sárga, fekete, barna, csau színeket, a törékeny tűsarkokat, az olasz fazonok lágy vonalát, ezt a mozgó, kavargó, eleven divatlapot — és még valamit: önmagát, sután és esetlenül, másfél kilós bakancsokban. Szeretné feltépni az ajtót, s elrohanni, vissza se nézve, de a nő ott áll mellette, mohón és türelmetlenül. — Mi történt? Igazán olyan furcsa. — Semmi. — Hazudsz! — Na és! A katona megborzong, amint végigkúszik a nő meztelen karja a vállán, de már késő. — Gyere, iszunk valamit. Kétszer tölt — méregerős ez a furcsa ízű ital — harmadszor már nem vár kínálásra, maga nyúl az üveg után. — Gyűlölsz? Csak bólint. — De azért szeretsz is egy kicsit? — incselkedik a nő. A katonának megcsuklik a feje, mintha „igent” bólintana, pedig csak a könnyeit rejti. — Megyek. — Maradsz! Összevillan a tekintetük, de ez már nem játék, párviadal, itt csak győzni szabad. — Azt akarom, hogy itt maradj. A katona nem hallja. Szeme a bakancsokra tapad, ezekre a kopott, fényes ringlijű dögökre, s észre sem veszi, hogy a nő olvas az arcáról. Kacag. — Ide nézz! — felé mutatja karcsú lábán a törékeny tűsarkú cipőt, s aztán egyetlen mozdulattal sarokba repíti. — Most te jössz! A katona bólint, tépi a zsíros bakancsszíjat, s csak arra tud gondolni, lám milyen egyszerű. A zene leáll. Köréjük gyűlnek a többiek is, nevetnek, hullámzóan s egyre szilajabban, minden cipő után újra meg újra. A katona is nevet, karját a mellette állók vállára fonja, már egynek érzi magát velük, s közéjük tartozónak. — Táncoljunk. A nő engedelmesen hozzásímul. — Táncoltál már zokniban? — Soha. Súlytalanok a mozdulatok. Szaxofon, trombita, dob. Zöldek a falak és zöldek az illatok is. A magnónak száz szeme van. — Mire gondolsz? — A barátaimra. — Kedves. — Rendes srácok. — Gondolom. — Nem mondanád, ha ismernéd őket. \ — Nem érdekelnek. Nem akarom, hogy rájuk gondolj. A katona arcán mosoly nyílik, szinte már hallja a legújabb, minden eddiginél izgalmasabb szerelem történetét, és Kovács megnyúlt képét is látia, amint a felcsattanó nevetést hallva, sértődötten a fal felé fordul.^ A nő durcásan távolabb húzódik tőle. — Minek örülsz? — Tudod, van nálunk a rajban egy srác... Több magyar regényt, verseskötetet böngésztem át a hosszú és kemény téli hónapok alatt. Hajtott a kíváncsiság. olyan új vonatkozásokat kerestem a könyvekben, amelyek lépten- nyomon megtalálhatók az életben. Kicsit azt próbáltam számon kérni a kortárs-iroda- lomtól: mennyire krónikása a mának, miként tükrözi a művészet sajátos eszközeivel azokat a változásokat, amelyeknek mindannyian tanúi va- gnpink. Kíváncsiságom azonban majdnem teljesen kielégítetlen maradt, s végül azt a következtetést vontam le, hogy a mának tulajdonképpen nincs költészete. Legalább is azok szerint, amit én olvastam. Pedig a valóságban megvan ez a költészet, s szinte adódik a művész számára. De akkor miért nem tükrözik ezt a művek? Azért talán, mert a szerzők nem értenek egyet a mai valósággal? Erről persze szó sincsen. Viszont van arról, hogy a nagyon is prózai, temérdek gond és probléma közt végbemenő építést, pontosan azért, mert velünk történik, miált lünk megy végbe, nem tartják költészetnek. Az utókor nem mondott mél ítéletet róla, ennélfogva a helyét nagyon nehéz megtalálni a művészetek rendszerében. A fenti alapállás mellett találunk egy másik érdekességei is. Miközben alig. vagy egyáltalán nem esik szó a művekben a társadalom formálódásáról. magáról az építérről, ugyanakkor szenvedélyes gyakran végletekbe csapó viták folynak az irodalom a művészet közéleti jellegéről, arról, hogy iaen is be kell töltenie tár adalomszervező szerepét. Miként képzelhető el azonban ennek a szerepnek a betöltése, ha az irodaíom bizonyos értelemben béfelé fordul s nem annyira. a mát, mint a múltat tükrözi. Cvernisevszkij. a nagy orosz forradalmi demokrata egyik művében azt mondotta: Szép: az élet! Ezzel mintegy meg is jelölte még a mának szóló érvénnyel is az irodalom, a művészet feladatát. Mert ez így, vagy amúgy módosulhatott, de végképpen nem avult el. Eszerint nyugodtan belefoglalhatjuk az életbe az építést, az ország a társadalom formálását, a társadalom tagjai tudatának alakítását és alakulását. S talán ez hiányzik leginkább azokból a könyvekből, amelyeket azzal a kutató kíváncsisággal olvastam. Tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: nem is olyan régen irodalmunkban bőven találkoztunk az építés reprezentálásával. S mert volt közöttük több olyan munka, amelyiket méltán soroltuk a sematikus alkotások közé, formáltunk szinte az égiszre egy jól vágó ítéletet. Csakhát, ez a néhány mű vonatkozásában igaz ítélet nem igaz az egészre, a művek összességére, s különösképpen nem azokra az alkotásokra, amelyek isteni emberek, ennélfogva papírfigurák és héroszok nélkül ábrázolni próbálják mindaz% ami napjainkban történik, magas művészi igénnyel. Mert ha ezt a lehetőséget, mint érvényes és valós megállapítást fogadjuk el, akkor tulajdonképpen új sematizmust al pózunk meg: a kor tagadásának sematizmusáé, S ez megint nagyon veszélyes út. Hogy alátámasszam eddig vázolt állításaimat, két műre szeretnék hivatkozni, amsljek közül mindegyik az építés költészete, a kor költői tartalmai mellett tanúskodik. Az egyik Arbuzov Irkucki történet című drámája, amely Németh László gyönyörű fordításában került színre a Nemzeti Színházban. Ez a Urai magasságokig felemelkedő alkotás mellőzött minden különleges és megdönthetetlen nagyságot, s csupán úgy ábrázolta a hatáskörébe vont életdarabot. amilyen, minden torzító csodabogár nélkül, És bár a munkáról, az építés közben magukat is építő emberekről szólt, mégis költészet volt, 9 nem is akármilyen. A másik munka Korsevnyi- kov: Bemutatom Balujevet című regénye.' Többféle, s egymásnak ellentmondó véleményt hallhat róla az olvasó. Egyben azonban bizonyosak lehetünk: azt a feladatot, amelyet Csernissvszkij nagyon találóan a művészetek elé kitűzött, ez a regény teljesíti. Nem ragadja ki az életből az elvont, szépséget, hanem az életet ábra ólja. Úgy, ahogy alakítja az embert, s úgy. ahogy az ember visszahat rá. És talán ebben van az egész problémának a nyitja. Megróhat most valaki, mondván: miért nem hivatkoztam mai magyar irodalmi alkotásra? Erre már az elején kitértem. s így nem bocsátkozom ismétlésbe. Még egyet azonban hadd mondjak el. A közelmúltban olvastam Galambos Lajos: Keserű Inpú című kötetét, amelynek szenvedélyességével, kritikai hangjával egyetértettem. Az egyetértés azonban sokkal, de sokkal tökéletesebb lett volna közöttem és a novelláskötet között, ha csak egyetlen olyan igényű írással is találkozom, amelyik mindannyiunk közös ügyének, a társadalom építésének próbált volna maradandó, magas művészi igénynyel megformált emléket állítani. SZOLNOKI ISTVÁN — Mondtam, hogy nem érdekel. A katona meghúzza a vállát. Nehéz kiigazodni a nőkön. Karja szorosabban zárul a nő derekára, arcuk egymáshoz simul. Hülyeség lenne összekapni. A nő szája szegletén elégedett mosoly vibrál, s ettől a katonán úrrá lesz valami végtelen makacsság, valami megmagyarázhatatlan „csakazértis”. — Én a Lord mellett alszom, a Kockás meg szemben. Néha éjfélig is beszélgetünk. Lassan, elmélázva beszél, pontosan úgy, mint néha gondolatban, s mikor felcsattan a nő hangja, keményen, ingerülten, megmerevedik a lába, karja teste mellé zuhan, s Örül. hogy nyoma sincs már az előbbi forrósagnak. Hideg acélgolyóként pattognak a szavak a kettétöri mozdulat felett, Először távolról, majd egyre erősebben, ég tőle a fűi, színes karikák kelnek, amint a dobhártyán dübörög: — Szeretném, ha abbahagynád. Nem foglalkozom tirpákokkal. — És én? — szinte suttogja a kérdést, de a nő mégis megérzi, hogy valami történt. — Ó te kis csacsi. Te más vagy. Egészen más. Te közénk tartozol — mondja, előre hajol, egészen közel. — Vagy talán nem? A katona hátrább lép. Szavakat keres, bár semmit sem akar mondani, mért vannak dolgok, melyekre feleletnek kevés a szó. Nézi a zoknik és nylonharisnyák ritmikus kavargását — felle, jobbra-balra, jobb kéz, bal láb, előre-hátra, s mikor a nő türelmetlenül a karja után nyúl, válasz helyett fűzni kezdi a másfél kilós bakancsokat. Békés Sándor
