Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1964-01-05 / 3. szám
A TOLNA megyei népújság lí ULTURÁLIS MELLÉKLETE Hétköznapi vallomások © 7j Tsúptetós ház a kisváros szélén. Az egész környéken csak egy van ilyen, el sem téveszthetem. Roggyant deszkakapu. omlatag vertfal. Az udvaron nehány tyúk kapirgál; akit keresek, görbebottal csoszog közöttük: özv. N. Jánosné. — A levél miatt jöttem! — Rögtön leültetett egy szúette lócára. — A szegényháztól? — néz rám sokatváróan; és ömlik belőle a panasz: egyedül van, rossz a ház, kevés a nyugdíja, és a fia nem tudja segíteni. — Miért nem? Látom, hogy bántja a kérdés: — Mert nem vagyok jóban a menyemmel, meg szűkén vannak azok is. Nem mehetek oda! — És ha kapna a fiától támogatást? Akkor ís bemernie az otthonba? — Be! Nem bírok se főzni, se mosni. Ott jobb lenne... — Hol él a fia? — kérdezem. Megmondja, és másnap egy zegzugos budai utcában keresem N. mérnök lakását. Becsengetek. Az asszonyka végigmér. — A mérnök elvtársat keresem. — Kit jelentsek be a főmérnök úrnak? Az utolsó két szót jól hangsúlyozza, és mintha nyújtaná a kezét. Bemutatkozom, mire a házvezetőnő mégegyszer végigmustrál és átmegy az előszobán, benyit egy ajtón. Zavartan állók; erre nem számítottam, itt névkártyát vártak. Bevezetnek, pasztellszínű kagylófotelekben ülünk. Hozzák a kávét. N. főmérnök 35 év körüli fiatalember. Roppant szívélyes. A felesége kimonóutánzatban van, nem eredeti japán darab, de nem akármilyen. Az asszonyon különösen látszik, hogy sokat ad magára. Percenként méltóságteljesen a fejéhez nyúl, tapogatja, nem bomlott-e szét az otthoni frizurája. Vontatottan indul a beszélgetés. A tárgvra térek. A főmérnök nagyot hallgat, amikor szóba hozom beteg édesanyját, de a felesége elröppent egy alig hallható mondatfoszlányt. — Ó, már megint ez! — s felállt. Nagyon dühös, de ebben a pillanatban cseng a telefon. Az asszony odalép a készülékhez. +- Halló! Dr. N. villa! Nahát! Megjöttetek, ti londoniak! Jó, jó, Feriről olvastunk különben az újságban. Nem, nem most, még a római utunk előtt... Persze... Mi sem ülünk ám mindig itthon szivecském! A főmérnöknek nagyon kínos a jelenet. — Nézze, hogy is magyarázzam. Így elvileg talán érhet szemrehányás, anyám miatt, de a dolog nem olyan egyszerű. Annyi a módosító körülmény, hogy... Hogy is kezdjem. Amint látja, intellek- tuel család vagyunk, a feleségem is mérnök — mondja — közbevetve —, a Mamika meg, hát szóval járt ott, látta! Azt hiszem, megérti, hogy bizonyos érzelmi és értelmi faktorokkal kell számítanunk. Én nem hiszek a Rat- zel-elméletben, de úgy gondolom, talán nem is érezné jól magát ebben a környezetben. — Tessék, kubai! — nyújtja felém a gyöngyházka gylóból készült cigarettatartót. Nagyot szív az erős kubai dohányból és beszélni kezd. — Szóval gondoltunk már arra, hogy fel kellene hoznunk anyámat, de attól tartok, szegénykém Ö már ott szokott meg a tyú- kocskái között. Az mellesleg megdöbbent, amit ezzel a szociális otthonnal mond — sóhajt és zavarosan, kapkodva fejtegeti nézeteit. Megtudom, hogy szakérettségivel került az egyetemre, csaknem húsz éve nem él otthon. Eleinte hazajárt, aztán családot alapított és... — ami az „és” után következne, nem meri kimondani, hanem nagy hirtelen. mintha önmagát bíztatgatná. felemeli a hangját: — Na, természetesen gondoskodunk a mamáról, gondoskodunk,, természetesen... Amikor búcsúzom, az- asszony csak biccent-. A főmérnök az ajtóig kísér, mosolyog; nagyon örültem! — és hirtelen csapódik mögöttem az ajtó. Nézem a villát. Tényleg szűkében lennének itt a hellyel?! Más hiányzik innen! De valójában milyen emberek is ezek? A férfi vezető főmérnök, az asszony kutató mérnök. Menynyit kereshetnek? Ketten öthatezret havonta, vagy még többet. Számolgatok magamban, majd legyintek, hiszen nem pénzkérdés... erőltetett könnyedséggel nyitja fogatlan száját: — Nem tudnék én már lelkem .megszokni a városban. Jobb lenne nekem itt valahol arra a pár évemre! Megkeresem a fiát. János a belvárosban lakik, eléggé szűkösen. Két gyermeke van, négyen lakják a két szoba, fél komfortos lakást. Mentegeti magát, amikor az anyjáról kérdezem: — Nekem olyan állásom van, hogy nem sokat tudok a család dal foglalkozni. Nem hanyagolom éppen ei, nem azt mondom, nevelkednek 'a gyerekek szépen az iskolában. Ha idehozom anyámat, akkor — szóval nézze, elvtárs, én nem csinálok abból titkot, nekem semmi szükségem arra, hogy a gyermekeimet naponta ötször imádkoztsissa. Állandóan arról beszélünk, hogy kerüljük eJ a kettős nevelési. Hát akkor? — Látta, szegény anyámnál hatvanhat feszület, meg szentkép van a falon. Tisztelem, becsülöm, de inkább tartásdíjat fizetek... © R* © rPanya valahol a lankákon. B.-néni ott él. Hatvannégy éves, a falu 17 kilométerre van. Az elmúlt télen a szövetkezet lánctalpasán hozták ki hozzá az orvost. Most is beteg, de amikor a gyermekeiről kérdezem, nagyon büszkén válaszol. Különösen Jánosról, a legfiatalabbról beszél örömmel. — Nagy ember — mondja. — Mindig is ő volt a legokosabb. Félve kerülgetem a kérdést; — Akkor miért nem akar odamenni, Juliska néni? Megdöbbent a zavara. Ez a szerencsétlen öregasszony még saját magának sem akarja bevallani. hogy teher a gyerekeinek. Hazudik önmagának. Hallgat, sokáig késik a válasz, majd magára [égi istálló a falutól néhány kilométerre. Lakója S. Imre bácsi. Még nem idős ember, ! de háborús rokkant. Kevéske . nyugdíjából megélne valahogy, de kiújult a fronton szerzett beteg- j sége. Nincs aki gondját viselje, pedig van egy lánya, Megkerestem, de nagyon róssz- - kor. Házibulit tartott. Az egyik sarokban piros muszlinsállal le- i takart éj jeli lámpa om.lasztott va- ! Lami fényt, a szobából kihordták j a kisbútorokat, összesímulva tán- j colt néhány pár a hatalmas : torontáli szőnyegen. Mária elvált ! asszony, alig 25 éves, a társasága ! is fiatal. Olyanok, akikre azt i mondják — ha nagyon el akarják vetni a súlykot —, hogy huligánok. Pedig nem azok. Munkás- fiatalok, egy szövőgyár munkásai, akik éppen az élet narancsszín oldalával ismerkednek. Pezsgővel kínálnak, remeg a pohár a kezemben: hogy hozzam szóba a papát? — Négyszemközt szeretnék ...— hebegtem. — Mondja csak nyugodtan: a barátaim: — nevet rám az aszszonjr Zavartan belekezdek mondó- kámba: — Jó, jó, ne is folytassa — vág közbe a fiatalasszony —, ha Pista a vőlegényem beleegyezik, akkor majd idehozzuk. Persze, ez nem most lesz! — teszi még hozzá, és újból elindítja a magnetofont. Még az úton is együtt hallom a melódiát Imre bácsi panaszkodásával... © MENELAOSZ LUDEMISZ: J r o réggé It Jó reggelt... Valahol illatozó rózsabimbó, jó reggelt! Valahol csobogó víz, jó reggelt! Valahol daloló erdő, jó reggelt! Pillangók, lombok, madarak, jó reggelt! Tenger mosta szirtek sorvasztó kőbölcsőjéből száll felétek hajnali fohászom könnyes sóhaja. Aprócska szem vágyakozik utánatok, két kicsiny kar. melynek ernyedt öleléséből kihullott a játékbaba. Gyönyörű rózsabimbó és ti ligetek s vizek, bontsa ki szárnyát tündérmesétek,. körülzsongva a kedves otthon fájdalmasan távoli fészkét. Felnevet majd örömében és boldogan tapsikol, hiszen csak ötéves még. Görögből fordította: Boldog Balázs Elhanyagolt magányos ház a töltés mellett. Sz. István segédmunkást keresem. A konyhában ültetnek le, az asztalon bor, kártya. Vagy öten üldögélnek a hokkedliken. Szóba hozom, miért jöttem, azaz csak félig, mert Sz. István gyorsan lecsapja a kártyát: — Tudja mit, hapsikám, nincs nekem szükségem, hogy a Mutter abajgatásával jöjjön. Van nekem elég bajom! A fene egye meg, mindenbe beledugják az orrukat — hallom a konyhaajtón keresztül. Csörren a pohár: — Na, mi van? Már inni se tudtok?! — bevágódik mögöttem az ajtó. A háztól nem messzire vasúti töltés fut, az állomás előtt szét- ezaladnak a sínek, mint az életutak.... Tiszai Lajos Kitaláltam egy történetet. Szereplője sokat gondolkozik, és nem kevesebbet bánkódik, mert valaki, akinek egyébként a történetben mellékes szerepe van. meg amúgy sem létezik, azt sütötte rá. hogy büszke, nagyképű, és nem barátkozik a kollégáival... Lelke rajta, amiért ilyet kigondolt, ám az is elképzelhető. hogy igaza van. Nem tudom. Azért sem, mert még abban a kitalált történetben sem voltam képes kiokoskodni, mi is az a büszkeség. Eddig ugyanis csak a régi értelmezésével találkoztam, s ugye, ami régi, az összefügg a szokásokkal, és ennélfogva elavult. Nevetséges dolog, ha például azt mondjuk: X. arra büszke, hogy valamikor valaki volt... Y. pedig arra vág fel, hogy ő annak idején világosan látott mindent, és évekkel Izorábban megjósolta a dolgokat... író barátom azt mondta : Az a büszke ember, aki mindentől, és mindenkitől függetlenül önmagában olyan sajátosságokat nagyít fel, amelyeknek bizonyos csirája ugyan megvan a jellemében, néhány vonatkozásban cselekedetei közben is megtalálható, s ezeket mint valami l.égbuborékat, felfújja. Mondjuk: az illető érti azt, amit csinál, Ez - alapjában általános emberi tulajdonság, mert értő lények nem szeretnek olyat végezni, ami idegen tőlük. Csak- hát a büszkélkedő egyben kérkedő is, és azt mondja: Ahogy én csinálom, úgy senki sem csinálja! Ez volna tehát a büszke ember? Lehetséges, ámbár kitalált történetem szereplője szerény, sőt: aggodalmasan szerény, s néha abból származnak kellemetlenségei, hogy az- :. sál sem mer dicsekedni, amivel különben dicsekedhetne... •■■YéiSkelőétök ■■bennem a történet, most hát elmondom. Az illető, akit kitaláltam; olyan ti- oki nem mindenkivel barátkozik. Nem azért, mert túl igényes, bár a joga ehhez is megvan, hanem azért, mert egyszerűen nincs ideje a barátko- záshoz. Túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy leüljön kvaterkázni, minden olyannal, aki a percek kiélését tartja élete fő céljának. Aztán zárkózott egy kissé. Inkább befelé forduló, kétszer meggondolja, mielőtt szól. Nem azért, mert fölösen óvatos, hanem azért, mert még azokat az ostobaságokat sem szereti, amelyek baráti társaságban gyakran csupán jópofa bemondásnak tűnnek. Kell ez a jópofa- ság, megízesíti a hétköznapokat, de nem mindenkinek áll jól. Kitalált történetem .kitalált szereplőjének például kimondottan rosszul állna, mert — amint a történet fonala megkívánja — idősebb és már kissé fásult ember. Mesterkélt lenne tehát, ha mindenáron egyegy társaság központjába igyekezne magát felverekedni. Méltán mondanák rá, hogy tolakodó, mindenki fölé akar kerekedni, és senkii nem enged szóhoz jutni... Az ő természete o fentieknek az ellenkezőjét diktálja. Mit csináljon az istenadta? Ilyen az adottsága. Nem barátkozik, csal: azzal, aki az övéhez hasonló problémákkal küszködik. Nem bohém, mit keressen a bohémek között? Azért menjen oda, hogy halálra unja magái, és mondhassák róla: ezzel megint nem leltünk többen, csak sűrűbben. Ezt isméi nehéz lenne elviselni. Ott is állíthatnák, hogy az illető büszke, és kevélységében képtelen feloldódni a legjobb társaságban is. Nem iszákos, gyomorbajost nincs hát keresnivalója a poha- rázok. környékén sem. A kártyát pedig meghívó, vagy névjegy alakban sem szereti. A helye tehát üresen marad a kártyaasztalmellett is. OUxisni inkább magának szeret, így könyvijén kizárhatják maguk közül azok a sznobok is, akik azért olvasnak könyveket, hogy később társaságban elsorolhassák mindazon szerzők nevét, akiktől olvastak valamit, ha. mást! nem, könyvcímeket. Mi legyen vele? Miután kitalált eseményről és szereplőről van szó, könnyen mondhatja akárki, csináljon, amit akar. Rugdalózzék kedve szerint, még csak meg sem kell húznia magát. A találékony képzeletben elélhet az emberi kor végső határáig. De ott tartok, hogy én sem tudok vele mit kezdeni, aki kitaláltam. Kikívánkozik belőlem, nálam sem érzi jól magát, mert nem tudok válaszolni a problémájára. Abban a kérdésben. hogy .büszke, már teljesen magára maradt. Bánkódik rajta, s hamarosan úgy átl egyedül, mint Arany szedett fája. Minél inkább magyarázok neki, annál félénkebb lesz, és a bátorítás reakciója nem növekvő merészség, hanem erősödő félénkség. Azt hajtogatja, hogy olyan jelzőt illesztettek rá, ami jellemétől teljesen idegen, még akkor is, ha esetleg valamikor megvádolhatták büszkeséggel. Mert ő ma nem büszke, nem gőgös, csak tartózkodó, nehezen oldódó ember. Olyan típus, aki nem szereti személyét előre tolni, és csak ritkán emlegeti így magát: csekélységem, szerénységem., A végére megzavart engem is. Magam sem tudom, kitaláltam-e ezt a típust, vagy találkoztam-e vele? Tanácstalan vagyok, így inkább a továbbiakban tanácsot sem adok neki, mert valaki majd felruház „a bölcsek büszkesége” korántsem megtisztelő, sokkal inkább iró- nikus jelzőjével. SZOLNOKI ISTVÁN KISS DÉNES: II. A GONDOLAT A gondolat acélba zárva suhan a csillagok felé, fém-szervek fülelnek utána: mit súg róla a messzeség? Mit izén idegen érc, fa, kő s az űrkitöltő hidrogén, más ütemű szívverés: idő, emberen-fényen túli fény? Mit jelez onnét a nap-elem, ahol a szív kihagyna már? Álmomban is te vagy velem vagy lelkem más bolygókra jár? Az időtlent kutatja egyre: a gondolat is űrhajó! Fény sem juthat nála messzebbre, a mindenütt jelenvaló. Én a lélekbe küldök naponta sok száz űrhajót! Emberi jelzésre éhezem. Minden rezdülést összegyűjtők, mert az sem kisebb végtelen! így lesz egész a törvény s ember így juthat el galaktikákra, Ha szemek fényét nem fojtja el belül a gondolat homálya!
