Tolna Megyei Népújság, 1964. január (14. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-05 / 3. szám

Egy Goethe-vers nyomában oethe 1783. szeptember 7-én nek, „mindig szívesen voltam itt, A sor értelme most talán ez:- ■ az Ilmenau melletti Gic- ma is szívesen jövök, s azt hiszem, várj, nemsokára majd te is meg- kelhahft erdei házában egy ver- az a harmónia magyarázza ezt, nyugszol, ahogy megnyugszik a set írt, melyet ceruzával lemásolt amit mindenben megtalálok'’. természet is. az ablakpárkány fájára is. Mindig Akinek szeme a pannon dóm- A szavak elaltathatják a bána- tudatosan törekedett arra, hogy bök költészettel teli szelídségéhez tot, de a szerelmet nem; Steinné nyomot hagyjon maga után, meg- szokott, nehezen leli meg ezt a 1801 januárjában, mikor hírét ve- könnyítse a jövő kutatóinak mun- harmóniát; magas hegyek, mere- szi Goethe betegségének, ezt írja kájat; a dornburgi reneszánsz dek, sziklás partok között visz az fiának: „Nem tudtam, hogy haj­út, s a thüringiai erdő susogásá- dani barátunk, Goethe, még most ban is inkább az Erlkönig lovasa kastély ablakpárkányára is fel­rótta, hogy mikor tartózkodott Ott, s előrelátásának köszönhetjük, hogy ma mór csaknem minden napját rekonstruálni tudjuk. Az ilmenaui vers egy újabb át­töltésben így hangzik; Mily mély a csend a fák felett, még a sóhaját sem lehet érezni már, az erdei madár is hallgat, várj csak, nyugalmat lelsz te is már. Goethe 34 éves volt ekkor, s nyolcadik éve lakott Weimarban. nak vágtatását halljuk, mint a lírát. Talán sohasem nyugodt ez az óriási erdőség, s csak a költői képzelet érezhette a végtelen csendet, a tiszta nyugalmat az er­dei ház ablakában. A lírai igazság persze nem azo­nos a köznapi realitással, még az epikai hitellel sem. Petőfi boldog ifjú, s néhány napos házas, ami­kor egy kicsit nagyképűen azt ír­ja, „de íme, sötét hajam őszbe ve­gyült már”, s a kortársak talán meg is ütköztek ezen a túlzáson. Nem hisszük el neki, de nem is törődünk vele, mert a vers belső igazsága, meggyőző ereje messze is oly drága nekem, hogy nehéz betegsége ilyen mélyen megindít­son.” S a verssor talán Goethének is eszébe jutott, amikor 1827-ben hírül vette a kedves asszony ha­lálát, mert sírva kiáltott fel: „Mégis csak cudar dolog tőlem, nyolcvanéves öreg legénytől, hogy jajveszékelek, mint egy véh- asszony! De egy ilyen barátnőt el­veszíteni nehéz próbatétel.’’ S talán megvigasztalta a vers­sor, amelynek szerepe még ekkor sem fejeződött be, az utolsó, leg­megdöbbentőbb jelenet ezután kö­vetkezett, csaknem fél évszázad­dal a vers születése után. Utolsó születésnapját a szeretett Tulajdonképpen mindent elért, túlmutat ezen a jelentéktelensé- ximenauban tölté melyről, az env ami egy ereje és tehetsége teljé- gén. Goethe versének utolsó sora ben lévő férfi előtt nyitva állt: a azonban más okból lep meg: Bald weimari nagyherceg bizalmas ba- ruhest du auch — mert ez a só- rátja, s már 1776-tól titkos taná- várgó-jövendölő verssor, amely esős 1200 tallér fizetéssel, óriási egybeolvad a természet nyugal- hatalom összpontosul a kezében, s mával, mór nemcsak a csendet elnyerte a tiszteletre méltó Frau von Stein szerelmét is. Hangsú­lyoznunk kell: tudatosan készí­tett elő mindent, s idejéből és ere­jéből mindenre futja ezekben az években. Amikor 1775-ben meg­érkezett Weimarba, szegénységet, falusi állapotokat talált, s nem­csak a nagyhercegség anyagi ügyeit kellett rendbehoznia, ha­nem arra is törekedett, hogy Wei­mar Németország szellemi köz­pontjává váljék. Wieland már itt élt, s Goethe kívánságára Her- dert weimari szuperintendessé ne­velték ki, majd Schiller is előbb Jénába, később Weimarba költöz­hetett. A költőről mindenki a legna­gyobb elragadtatás hangján szól, ekkor is, később is. Wieland ezt írja róla: Lelkem Goethével van tele, mint harmatcsepp a reggeli napfénnyel. Goethe maga is meg­jegyzi: Az újjászületés változatla­pul tovább tart. Magam se gon­doltam, hogy ennyi mindent kell megtanulnom és elsajátítanom ... Mindent tud, s ami ugyanilyen fontos, mindent tudatosan csinál. Még arra is van gondja, hogy Steinné fiát, Fritzet házába ve­gye, s így ő irányíthassa nevelé­sét. A cél persze távolabbi; „tu­dod, hogy benne is mennyire sze­retlek — írja az asszonynak 1783. május 25-én —, s mennyire örü­lök, hogy ilyen zálogot kaptam tőled”. Ennek az évnek szeptemberé­ben indul második útjára a Harz hegységbe, s magával viszi Fritzet is. hogy ismerkedjék a német földdel. De előbb Ilmenauba uta­zik. ahol már korábban is több­ször megfordult. A thüringiai erdőség hat ország példázza, hanem az elmúlást is. Beteg, halálra készülő költők só­hajtanak így, akik maguk mö­gött tudnak mindent, életet, mun­kát és eredményt. Goethe azonban 34 éves, napja most delel — s még milyen sokáig áll a delelőn! — közéleti, költői, szerelmi siker te­szi teljessé életét. Egészséges is, s tudatosan készül a hosszú életre. Utálja, ártalmasnak tartja a do­hányt, nem iszik kávét, mérték­letes ételben, italban, sőt a szere­tett Steinnét is figyelmezteti, hogy legyen óvatosabb a kávéval, mert rongálja a szívét. Bald ruhest du auch — de mire vonatkozik akkor ez a sor? Alisha nyugodhatunk lék örömével dicsekedve, mondta Eckermannak: „Fiatal éveimben mennyi mindenben volt részem ott túl, az ilmenaui hegyekben!” Tudjuk, hogy mennyi minden­ben; a thüringiai hegyek között egyaránt élhetett kutató szenve­délyének, költői munkájának, s a szerelerri sem volt hűtlen hozzá. Ilmenau az ifjúságot jelentette, a munkát és a tettet, s a költő, aki már a Faust utolsó sorait rótta, tudta, hogy búcsúznia kell min­dentől. Zelterhez írott levelében megelégedéssel idézi a mondást: Ohne Rast, doch ohne Hast, s va­lóban, ez jellemezte életét, mert soha nem kapkodott, de nem is tétlenkedett soha. S a kivételesen gazdag pálya végén felvite+í gát a Gickelnahn házikójába, hogy újra olvassa a férfikor nap­sugarában írott verset. Warte nur, balda ruhest du auch — s a vers. között oszlott meg ebben az idő- Goethével. A fiatal Vulpius lett a ben, s az ilmenaui rész, valamint Clärchenje. s gyakran hívatja ma­bele, hogy „költői fogás”, s egyet- ameiy 0iy fontos szerepet játszott len funkciója, hogy teljesse tegye a verset, melyről tudjuk, s nyil- vám Goethe is tudta, hogy töké­letes, mostermű. Ha végignézzük Goethe követ­kező éveit, azok sem adnak ma­gyarázatot. Mert alighogy a gic- kelhahni ház ablakfájára leírta versét, útra kel Fritz von Stein- nel, s szeptember 11-én mór Blan- lienburgból írja Steinnének: „Fá­radtságom ellenére is írnom kell neked ma este, mert tudom, hogy minden vágyad velem volt ma...” Végigutazzák a Harz hegységet, s három évvel később, 1786 szeptemberében elindul első olaszországi útjára, mely 1788-ig tart. Az olasz út. mindenképpen sorsdöntő; „második születésem­nek, igazi újjászületésemnek ér­zem azt a napot, amikor Rómába érkeztem” — írja Herdernek, s midőn visszatér, valóban sok min­den módosul életében. Magánéle­te is, Herder felesége 1788 tava­szán azt írja férjének, „magától Steinnétől tudtam meg a titkot, hogy miért nincs többé jóba életében, jóllehet akkor írta, ami kor még nem is gondolt jelentő­ségére, most személyes élményé­vé válik. „Goethe elolvasta a ver­set, s látszott, hogy nagyon meg­rendült — írja Joh. Christ. Mahr bányafelügyelő. — Hosszú, sötét­barna posztókabátjából nagyon lassan kivette fehér zsebkendőjét, letörölte könnyeit, s lassan elismé­telte: Igen, várj csak, nemsokára megnyugszol te is. Egy ideig hall­gatott, s a déli ablakból még egy­szer végignézett a Slützerbach felé nyúló szép hegyi tájon, majd e szavakkal fordult hozzám: Most már mehetünk.” A versnek, megírása pillanatá­ban, nem volt személyes jelentő­sége, váratott magára, míg eljön az ideje, hogy vigasztalás legyen és búcsúzás, s aztán élje tovább a mesterművek biztos életét. Goethe számára ekkor, majd fél évszázaddal keletkezése után, vég­érvényes búcsú volt. Soha többé nem látta a kedves Ilmenau tájé­kát. Csányi László TÉNAGY SÁNDOR: Öna r c k e p EJeven, v^d voltam, pajkos és szabálytalan, egyszerű sorokkal szóltam szeretőmhöz, része lettem a külvárosi tájnak, ismertek a közértes lányok Is, sugdostak rólam, hogy: ni, az a bajuszos fiatalember verseket ír; elhagytak sorban kamaszos tulajdonságaim, a fekete lány, a szőke lány, meg a színtelen lány is, szálegyenesen járok az emberek között, komolyan, vagy ha megfeledkezem magamról: meggörbülök, szinte megbotlok önmagámban. Hol van az eleven, vad, szabálytalan természetesség? Már előre rettegek az öregedő költők savanyú hóbortjaitól, kik megszállottan keresgélik esetlen cselekedeteikben ifjúságuk sokatjelentő tükörképét. SÍK MIHÁLY: Csonttollú madár • 4 A téli erdőn látom, amint röppen. Fenyőről a japánakácra száll. A száraz ág alatta szélütötten mozdul. Hintázó nyugalmat talál a ringatásban, mint anyai ölben a nyűgös gyermek. Szárnyain a nyár színeit őrzi. Fütyörész fölöttem. Aztán rámnéz a csonttollú madár. Mozdulok. Surran. Eltűnik a ködben. Láttam, s nem látom. Éppoly érthetetlen, mint az élet, melyet magába zár az ember, míg eszmélettől gyötörten bolyongván a csodák titkára döbben: hogy nincs teljes, csak részleges halál. Lunacsarszkij emléke „Rendkívül friss és nagy kon­centráló képességű elme. Hihetet­len szomjúság él benne, hogy min­denről tudjon, ami a világon tör­ténik. Nem hisz semmiféle szép frázisban. A marxizmus megtaní­totta, hogy a felületnél mindig mélyebbre hatoljon ...” Ezek a szavak, amelyeket Anatolij Luna­csarszkij mondott Romain Hol­landról, minden betűjében illenek magára Lunacsarszkijra is. A pol- tavai hivatalnok fia már a múlt század kilencvenes éveinek elején kijevi szociáldemokrata munká­sok neveltje és nevelője. A „re­bellis gimnazistá”-t a cári ható­ságok üldözik, s ezért külföldre kell szöknie. De hamarosan — il­legálisan — Moszkvába megy és nemsokára Lenin harcol. Sajnos, Lunacsarszkij — magát „a gyertya két végén égető” élete miatt — nem ülhetett le, hogy megírja emlékezéseinek össze­függő, rendszeres gyűjteményét. De több, magyarul is napvilágot látott emlékiratból és regényből is előttünk áll e nagyszerű bolse­vik értelmiséginek, a szovjet mű­velődéspolitika egyik megalapozó­jának emberi portréja. Tudjuk — ő maga sem tagadta —, hogy az 1905-ös orosz forradalmi kísérlet bukását követő években Luna­csarszkij komoly hibákat is elkö­vetett; életműve egészét azonban nem ezek jellemzik. Eisenach és a Wartburg a weima­ri nagyhercegséghez tartozott. 1776-tól Goethe sűrűn megfordult itt, s gyakran időzött az Ilmenau­gához”. Több is történt, mert a Vidám, de jelentéktelen Christia­ne még ebben az évben beköltö­zik a Frauenplánon lévő házba, s tói néhány kilométerre fekvő haláláig Goethével marad. Goethe Stützerbachban, ahol ásványtani előbb szelíden védekezik Steinné vizsgálódásokat végzett, tanulmá- előtt: „Milyen viszony is ez? Ki nyozta a bányászatot, az üveggyár rövidül meg miatta? Ki tart igényt és a papírmalom munkáját, s a az olyan érzelmekre, amiket én tudományos érdeklődés mellett az nem sajnálok ettől a szegény te- is foglalkoztatta — fennmaradt remtéstől?” A megbántott asz­jelentések bizonyítják —, hogyan tehetné jövedelmezőbbé ezeket az ipari üzemeket. Költői munkássága sem szüne­telt ezekben az években — jegyzi fel valamennyi német irodalom- történet. Valóban, példátlan szor­galommal és rendszerrel dolgo­zott, a siker sem tudta megszédí­teni. S míg az üveggyári munká­sok panaszát hallgatta (tizenhatan voltak mindössze), s keserűen írta Steinnének, hogy milyen rossz kö­rülmények között élnek, a termé­szet szavára is figyelt. Lenyűgöz­te a táj, melyről azt írta Schiller­szony azonban nem megy bele ebbe a kettős játékba, s nagyon jól tudja, hogy milyenek ezek az érzelmek, s immár Goethe egész­ségügyi tanácsaival sem törődik, amelyeket csak az udvariasság és a zavar diktál. Ügy tűnik, a költői képzelet néha „előre dolgozik”. Mintha az Ilmenau feletti vadászházban írt Vers utolsó sora most. öt esztendő múltán kapna először értelmet. Akkor még minden gondolata Steinnénél volt, de már előre megírta ezt a szelíd és bölcs vi­gasztalást is: Bald ruhest du auch. fy-•& ;|L. i'. ' í / . V _ V­: ... ■ III jf r sí m Szabó Dezső: Téli táj. Négy éve jelent meg az „Auro­ra” sorozatban Lunacsarszkij ta­nulmányainak egy magyar nyelvű válogatása. Csak kis részét tar­talmazza ez a kötet a sokoldalú Lunacsarszkij irodalomkritikai és irodalomelméleti műveinek. Re­méljük, hogy könyvkiadásunk — a Szovjetunióban megjelent gyűj­temények anyagából — előbb- utóbb gazdagabb ízelítőt is ad majd a tévedhetetlenségre igényt nem tartó, nem egyszer tévedő, de soha nem vulgáris marxista kritikus munkáiból. De az említett „Aurora”-kötet is igen érdekes, hi­szen benne van Gorkij „Klim Szamgin” című trilógiájának 1932- ben írott, tömörségében is gondo­latgazdag elemzése. Kevesen fo- követőjeként galmazták meg oly szemléletesen és mégis szabatosan a szocialista realista típusalkotás valódi fel­adatát, mint — Gorkij e művéről és magáról a gorkiji életműről szólva — Lunacsarszkij. „Semmi­képpen sem szabad azt gondol­nunk — írta többek kozott —, hpgy az egy osztályt képviselő irodalmi típusok az illető osztályt csak annak egészében képviselhe­tik.” És mintha csak mai irodalmi vitákhoz szólna hozzá a „sok­szólamú” Dosztojevszkijt elemző tanulmány is, amely gondosan el­választja mindazt, ami Doszto­jevszkij művében elavult, attól, ami ma is aktuális, felrázó és el­gondolkoztató az ellentmondásai­val együtt is nagyjelentőségű, orosz író művében. Több más iz­galmasan érdekes írás például Biokról, a költőről szóló esszé mellett e kötetben olvasható az a bevezető is, amit Lunacsarszkij 1925-ben írt saját orosz Peíőfi- fqrdításai elé. Lunacsarszkij saj­nálta, hogy Petőfi költeményei „csak megtörve” — német fordítá­sok közvetítésével — juthattak el hozzá, de tanulmányából kiderül: pontosan felismerte nagy költőnk világirodalmi helyét és azt is, hogy Horthy Magyarországában mikép­pen „lúgozták ki” a plebejus for­radalmár Petőfit. Hatvanéves sem volt, amikor a szuggesztív ember, a sokoldalú pártfunkcionárius, a klasszikus műveltségű marxista propagan­dista, Anatolij Lunacsarszkij t régi szívbaja megölte. Soha nem kí­mélte a szívét, amely harci dalt dobogott, ha küzdeni kellett a jó ügyért , A. G. •C

Next

/
Thumbnails
Contents