Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-31 / 305. szám
HEGEDŰS LÁSZLÓ A rétes Falusi tél Valami csodálatos dolog a rétes. Az embernek már akkor is összeszalad a szájában a nyál, lra csak a 'nevét hallja. Ha pedig azt suttogják a fülébe, hogy mákos, darás. káposztás, az már a világ teteje. Még akkor is, ha teszem azt, gyomorbajos az illető. Mert a rétes az nem egyszerűen egy süteményfajta, hanem gyógyszer, gyógyír, mondhatnánk életelixir. Aki gyúrja, nyújtja, tölti és süti, annak karjában megsokszorozódik az erő. aki pedig eszi, az csodálatos élvezetben részesül. Az élmény hatása alatt elveszti a mögötta maradt esztendő összes kellemetlen eseményének emlékét, halványrózsaszínben látja az új évet. Faragó János barátunk elbeszélése szerint a halvánvrózsaszm nem kifejező jelző, sokkal inkább illik a jövőlátásra a tuli- piros. Neki pedig feltétlenül hinnünk kell. Nem azért, mert kétszer már meglegyintette a guta, nem is hegyesre kunkorodó bajusza miatt, hanem azért, mert ő a szilveszteri rétes sütésének és mértéktelen, de hasznos fogyasztásának környék.szerte ismert, kiváló szakértője. A rossz- nyelvek szerint igen falánk, deltát a pletykára nem szabad sokat adni. Saját bevallása szerint a gutaütéseket eddig nem a féktelen zabáléstól, hanem a gyorsan lobbanó mérgétől kapta. Higgyünk tehát nein, végeredményben azt legjobban csal; ő tudja, mikor, mi a baja, azt is, érdemes-e ezekről a bajokról sokat beszélni. Szava hitelének bizonyítására álljon itt egy történet, amelyik még abból a szilveszteri időből származik, amikor először kísértette meg' Faragó barátunkat a gutaütés. Az ablakon kívül reszketett a világ. A fák ágaira telepedett zuzmarabimbóknak, az ablakokra vastag függönyt vonó jégvirágkerteknek valósággal szaguk volt, Faragóéknál a gazda fehér kötényt akasztott a pocakja elé, s ott ácsorgóit az asztal mellett. Idegei1 pattanásig feszültek, mert az asszony pár perce ment be a nagyszobába, hogy kihozza végre a tésztát, a rétesnek, e fejedelmi eledelnek egyik fontos alkotó elemét. Tehát várakozik. Az asszony meg odabent falfehér arccal, megdöbbenéstől kerekre tágult szemmel bámulja az ágyat,' ahová kelés ügyében bevetette a dunna alá a cserép- lábast. Különösebb nem történt, mindössze csak annyi, hogy a macska alábújt az abrosznak, s most a legigazibb macskaálmot alussza a puhára elegyített tésztán. — Atyaúristen és mindenszentek — mormolja magában a fohászt Faragóné —, mi lesz ebből. Ha az ember megtudja, akkor senki élő meg nem állhat előtte a házban... Majdnem sír szegény, s tanácstalanul tördeli a kezét. Végül aztán doni. — Sicc, te — bökj oldalba az egerek élerkörmű pusztítóját. — Hogy a nyű essen beléd... Azzal hóna alá kapja a lábast, s mintha mi sem történt volna, a szétnyitott konyhaasztalra huppahtja a tésztát. Faragó, mint a fcsákmá'úyrá éhes anyatigris, úgy veti magát a lágyan szétterülő messiára, ujjával belé- ragad, s nyújtja, nyújtja. Pontosabban fogalmazva nem is nyújtja, hanem húzza. Vastag karja szinte ellágyul, s az egyébként nagydarab ember minden izma arra idegződik, hogy a legnagyobb óvatosságot tanúsítsa. Nehogy szakadjon a tészta. Az asszony pedig a zsírral babrál. Szemét mélyre süti, mint hajdan, lány korában. Faragó pedig morfondírozik. — Üm, üm — pörgeti a nyelvét a szájában. — Ez a büdös molnár nem cserélt szitát. •— Mondtam már máskor is neked — kapaszkodik az asszony a szóba —, hogy baj van a szitával. Nem az első eset, de nekel hiába beszél az ember. Faragó el restell; magát, s gyorsan pörgeti az. emlékezés kerekét. — Mintha csakugyan említett volna valamit az asszony a szőrös lisztről Többre azonpan most nem jut az idejéből, mert az asszony már a töltelékkel teli tálat teszi az asztal sarkára. A csomóba kötött lúdtoll belemerül a zsírba, aztán szerető simosatással lapul a vékonyra nyújtott tésztához. Mintha varázsló dolgozna: szélső adag mákos már a tepsiben nyújtózkodik, aztán zsupsz. be 3 kemencébe. Tíz órát sem mutat meg az óra mutatója, amikorra végeznek a rétessütéssel. Faragó János az ajtó felé tokintget, várja a vendégeket Úgy ígérték, hogy erre az időre megjönnek Megkóstolják a rétest, aztán átkártyázzák magukat az új esztendőbe. — A maradékra még boldog ó-esztendőt — nyitja az ajtót a Faragóék keresztkómája, Fábi Mátyás. — A jövőre pedig jobbat az ideinél — toldja a sógor az alacsony, hirtelenmérgű Török Imre. Megreked a szó. Beleszagolnak a konyha levegőjébe, s szertartásosan körülnyalják a szájukat. — Ez valami csodás — álmélkodnak szinte egyszerre. — Mondtam én már többeknek — erősíti Fábi, — hogy olyan rétest, mint Faragóéknál, sehol sem lehet enni... — Akkor lássunk hozzá — rakja az asztalra Faragó. Az asszony pedig az ajtó felé oldalog, — Megyek, bezárom a tyúkokat — talál gyors mentséget a rásze- geződő tekintetekre. — Meg aztán meg is seprűzöm őket... — Azt Luca-napján szokták, te — neveti a tájékozatlanságot Faragó. De az asszony csak kimegy. A három férfi elégedetten, s kiváló étvággyal kóstolgatja Faragóók közös remekművét. Közben még mindig az asszonyt nevetik, hogy mennyire szűk eszű. Elfelejtkezett a Luca-napi seprűzésről és most akarja bepótolni. — Késő bánat, eb gondolat —■ Egy délelőtt, amikor éppen a kisebb városba is beillő új tanácsházán lábatlankodtam, beállít a titkári szobába egy férfi. Jegyzeteimet rendezgettem, fél füllel mégis odafigyeltem. A beszélgetésből megtudtam, hogy az illető a megyei pártbizottság, vagy a tanács osztályvezetője, megyei tanácstag, és ma van a fogadónapja. Hivatali teendőjét azonban egybe kívánja kapcsolni egy nagyon dicsért, háromholdas barackos megtekintésével, s máris indul. Bemutatkoztam. — Nem volna egy hely a kocsijában? — Dehogynem... Kijönne? — Ha kivisz! — Szívesen, tessék! Negyedóra múlva a kocsi befordult egy tanyaudvarba. Az udvar közepén óriás eperfa, lombja hűs sátorként borult a barackot osztályozó, csomagoló lányok, kamaszok fölé. Lehettek tizenöten is. Néhány erősebb lány és fiú szüntelenül hordta a tanyát körülölelő barackosból a csodálatos gyümölccsel rakott ládákat. Egy kistermetű, de egyenes, büszke tartású öregasszony jött elénk. Férfiasán határozott kézfogásában. üdvözlésében tartózkodás érződött, azért szívélyesen tessékelt bennünket beljebb. — Hogy van Erzsi néném? — kérdezte a bennünket kísérő tanácselnökhelyettes. — Jól, Pista fiam, igen jól!... Hóttig mán biztosan, eltartok!... mondja ki végül a teljes érvényű megállapítást a sógor. — Mit is várhatnánk mást az asszonyoktól. — Mi az isten ez — káromkod- ja el magát csak az ünnephez illő finomsággal Fábi. — Mintha szőr lenne — hunyorít fél szem- j mel az ujja közé. És nem is téved, mert amit a világosság felé tart, az valóban szőr. — Máskor is volt már — legyint Faragó. — Szólni kell a malomban, hogy szedjék rendbe ; a szitát, mert nagyon is hullatja már a szőrit... — Drótból van az te — kételkedik a sógor. — Szőrszitát már rég nem használnak ... Meditálnak rajta, s teljesen megfeledkeznek az asszonyról, meg minden egyébről. Csak a rétes marad, meg a szőr... Most már válogatják. — Egy falat, egy szőr, egy falat, egy szőr — kedélyeskgdik Fábi. Faragóban meg forr a méreg. — A keserves istennyila csapjon belétek — fakad ki végül — ha nem tetszik, ne faljátok. — Hogy jó példát mutasson tele- szájjal tőmi magába a káposztást. De egyszer ő is megáll, mert a torkán keresztbe feküd- egy szőrszál. — Szakadjon le a mennybolt — nyöszörgi, amikor nagy szenvedései!: után felköhögi félútról a , Friss, ropogós és fehér a világ. Az ablakon új rozmaring terem. Kicsípett arccal, fényes hócipőben s ferde kucsmával jár a szerelem. Csengőzve repül a szán az úlon. Lovak deres száján dús pára leng. Gyerekkiáltás cseng a falu dombján. A bázfödélen barna füst kereng. Fejsze zuhan a félszerek előtt. Ottbenn pereg a rokka, tűz lobog. Harmónikaszót hailok. Zeng a vérem. Szamóca í/ű szádra gondolok .., ÁPRILY LAJOS: Jelentem... Jelentem a völgyemből, emberek: alusznak jég alatt a víz-erek. Az árva ház ma Senki otthona, elment a Iák és rózsák asszonya, sötét ünneplőjébe öltözött s a túlsó hegyoldalba költözött. A nyírfán sír az őszapó-sereg. Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg. KÁTAY ANTAL: Munkásszálláson szőrt. Az estének, az újév köszöntésének, a vidám kártyázásnak azonban most már vége. A vendégek kifogásokat keresnek, s az ajtó félé tekintenek. Már a kabátoka! veszik, alig-alig köszönnek, úgy mennek el. Faragó egyedül marad. Még akkor is tömi magába a rétest, amikor szinte nesztelenül visszajön az asszonv. Látása azonban teljesen felkorbácsolja amúgysem nyugodt vérét. — Azt a molnárt pedig agyonverem — üvölti egy hosszabb át- kozódás végén. Az asszony megrémül. Ismeri az emberét, tudja, hogy nem játszik a szóval. így hát vallomásra kényszerül. Ennek azonban megdöbbentő a hatása. Faragó nem szól semmit, még a macskát sem átkozza. Nyelve kidagad a szájából, s hangtalanul lefordul a székről a konyha földjére. Tovább már felesleges mondani. Faragó János igazsága vitathatatlan. Mert valóban, nem a rétestől kapott gutaütést, hanem a méregtől .,. Ungi István Végigsifclik az alkony a tájon, pihen az ész, a gondolat, s a munka dalai elcsendesülnek. A csend hozzásfmnl az életünkhöz. ágyat vetünk, hol megpihen kéz s a láb. höl munkára ébredünk a mával. Haza szállnak a gondolatok. az évek ezernyi színnel változnak széppé megint... Tervek nőnek az alkonyi árnnyal óriássá, s mire el lobban a fény: parányi ponttá zsugorodnak a gondolatok! SÍPOS GYULA Bolgár hegyekben Keskeny ösvény a Ritán, jön a szamár-karaván, Elől lép a csacsi-vajda, csengetyű cseng a nyakán. 1 Szálas erdő, rengeteg, vízesés, kő-görgeteg', öt—hat szamár egy kötélen. . cipeli a terheket. Ballag, nem siet soha, Nincs hajcsárja, ostora. Hová indult, bólogatva, úgyis elér majd oda» Ismeri jól az utat, patak partján megitat, farka bojtját meglegyinti, elűzi a gondokat. TAPINTAT — felelte nyomban, huncut kis mosollyal, s várakozóan nézett ránk. — A... hallottunk a szép barackosukról, azt szeretnénk megnézni... Ha nem zavarunk! — mondta a megyei tanácstag. — Lehet, tessék csak! — bólintott az öregasszony. Aszott, enyhén májfoltos arcán ezernyi ránc, ajka betöppedő, csak a szeme, a fekete, szúrós szeme lobog fiatalosan. Ebben a pillanatban előbukkan a barackosból egy hatalmas termetű, középkorú, borostás arcú férfi. Mezítláb van. ceig pantallója a homokot sepri, gombolatlan ingéből elősötétlilc fekete szőrrel fedett, boltozatos mellkasa. — No, ott jön mán János! — int apró, ősz fejével az öregasszony a férfi felé. Néhány pillanatig őszinte ámulattal nézzük a lomhán közeledő fiatalembert. — De szép szál fia van, Erzsi néni! — szólal meg végre elismerően a tanácstag. A csepp asszony fekete szeme megvillan, összeszűkül, arca keserű fintorba rándul, de aztán el- ömlik rajta az asszonyos diadallal leplezett mosoly. — FiamA férjem! — mondta büszkén az öregasszony, s úgy félmozdulattal végigsimított élénk mintás, világos karton ruháján. Zavar, makogó magyarázkodás következett, mindannyian beleizzadtunk. A barackost a házaspár mutatta meg, én az asszonyhoz szegődtem, beszélgettem. Nem volt nehéz megtudnom, hogy a férje harminc évvel fiatalabb, hadifogságból jött haza 1946-ban, s beszegődött hozzájuk. Egy hónap múlva felakasztotta mayát a tanya gazdája, még egy hónap, és az asszony törvényes felesége lett fiatal szeretőjének. Aki természetesen a földért, a szép tanyáért vette el. Nem hagyott békén a borzongató, sötét világ, s megírtam egy novellát, melynek a különös házaspár mellett egy nagytestű, 19 éves, kívánatos, rokoni lá ogatóba érkező lány is szereplője. Ezt a novellát olvastam fel legutóbb azon a vidéken, egy másik faluban. Az ezt követő író-olvasó találkozót borozás követte. Balról a körzeti földművesszövetkezeti központ elnöke ült mellettem, jobbról a helyi vegyesbolt vezetője, aki igen szereti a könyveket, s kivételes buzgalommal beszéli rá vevőit a könyvvásárra. A helybeli árudavezető negyvenvalahány lehetett, közelebb a négy ikszhez, mint az öthöz, csak mély ráncai árulkodtak nem könnyű életéről. Mellette egy alacsony, pufók képű, erősen őszülő, idős asszony ült. Csak nézett bennünket, csupán néma bóloga- tásával vett részt a beszélgetésben. De olyan egyetértéssel, olyan melegséggel tudott bólogatni, mosolyogni, hogy többször is rajtafeledtem a szemem. Megütünk néhány pohárral a palackozott szentgyörgyhegyi rizlingből. Nagy barátkozó, emberszerető érzéssel hajoltam hozzájuk, és azt kérdeztem a férfitől, az asszony felé intve: — A mama? A férfi arca megdermedt, s abban a pillanatban tudtam, micsoda szörnyen ostoba tapintatlanságot követtem el. — Nem... dehogy!... a... feleségem! Az asszony talán megsajnált bennünket, mert halkan, kedves, bölcs évelődéssel felnevetett. — No, úgy ne járjunk mán, mint Erzsi néniék a novellában!... Keserves percek voltak azok, nem segített rajtam a magyarázat sem, melyben mindhárman egyetértettünk, hogy igen, igen, a hosszú együttélés egymáshoz csiszolja a házastársakat. Akkor kínomban fogadalmat tettem, hogy efféle kérdést soha többé ki nem ejtek a számon. GERGELY MIHÁLY
