Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-31 / 305. szám

6

JLJagas, kövérkés fiatalember, AT* a vidéki nagyváros egyik napilapjának a szerkesztője, sebes léptekkel loholt a temető magas kőkerítése mellett a bejárat felé, ahol bundában s egykedvűen éésorgott a kapus.

— Melyik részben temetik Kocsis Kálmánt? — kérdezte a sietéstől kifulladva a szerkesztő.

— Alázatos szolgája ... Kocsis Kálmánt nem temetünk, jelentem alássán, csak néhai Kocsis Kálmánt — tréfált a termetes temetőőr.

— Miért rtem felel? — szólt rá a szerkesztő a nevetgélő emberre. — Azt kérdeztem, merre temetik Kocsis Kálmán kubikost?

— Igenis, «nagyságos szerkesztő úr. Nem is csudálom, hogy el tetszett jönni. Mert valami nagy cécó lesz itt. Csak úgy dől ide a sok nép, rneg a sok rendőr. Azt mondják, cüculista beszél a sírnál. De ezt nem szabad. Azér’ ömlik ide a sok rendőr, hogy ne engedje.

Várt. S várt a szerkesztő úr is.

rüli, verejtékben fürdő, sovány, szokatlanul magas és rongyos ember.

— Ikrek — mondta a rendőrtiszt. — Nézze csak, még a rongyaik is egyformák.

A sírok között szétszórtan várakozó nép összetömörült, közelebb húzódott s tömör falat vont a friss homokdomb, a mely sírgödör, a koporsós szekér, a két Kocsisfiú. a rendőrtiszt meg a szerkesztő köré.

jp* .ke te ruhás tiszteletes- forma ember sietett ki a tömegből. A koporsó mellé állt, elővette kis imakönyvét és belelapozott. De hangosan rászólt az egyik Kocsis-fiú.

Erre halkan megkérdezte:

— Igaz? Azt beszélik a népek, tiszt volt ez a Kocsis Kálmán a vörösöknél, és a csendőrök azért taposták meg, igaz? — a bőbeszédű ember most már egészen megzavarodott. Vigyázzba állt s ijedten próbálta kiigazítani szavait: — Ném lehet az igaz, kérem — mondta meggondolt, lassú szavakkal. — Nem csinálnak ilyet a csendőrök.

— Megmondja valahára, melyik parcellán temetik? — szólt rá a szerkesztő.

— Igenis, nagyságos szerkesztő Űr. — A kapus benézett a sírkertbe, már felemelte karját, hogy az irányt mutassa, aztán mást gondolva: — Nézze csak ezt a keréknyomot — mondta. — Ezen tessék menni! Ha siet, még utoléri a kis kézikocsit, azon szekere- zik utolsó útján áz a Kocsis.

A szerkesztő szó nélkül otthagyta á megszeppent embert és ment befelé az úton, a friss keréknyomon.

— Ketten húzzák a kiskocsit — dürinyögte maga elé a keréknyomok között látszó bemélyedéseket vizsgálva. — De hol az a temén- teleh nép, akiről a kapus beszélt?

A sötétszürke felhők mélyen na ... leereszkedtek a néptelen- nek tetsző temető fölé.

— Meghagyta apánk — a szerkesztő összerezzent, mert a fiú hangja messzeszállt, mintha csak néhai Kocsis Kálmán szava dör- sött volna. — Keményen meghagyta, hogy pan nélkül temessük, ha eljön az ideje. — Várt, tán visszamegy helyére a pap. De mert. az még mindig a koporsó mellett tétovázott, rákiáltott: — Nem érti? Nem kiül az Imája!

— Nem tilthatja meg! — méltatlankodott a pap. — Jogom van imát mondani.

— Van — felelte a fiú. — Csak nem most és nem itt.

A pap segítséget várón nézett a rendőrfogalmazóra. A tiszt csak a vállát vonogatta: arra nem volt utasítása, hogy papot erőszakoljon az árvákra. A tiszteletes, mint aki enged az erőszaknak, becsukta imakönyvét, biccentett a rend- .priisztnek, meg a szerkesztőnek és sietve eltűnt a tömegben.

Apró köhintések hallatszottak. Mintha a sok ember izgatottan készült volna valamire. A rendőrfogalmazó a derékszíját igazgatta. A szerkesztő körülnézelődött. Lábujj hegyre ágaskodott. Az emberfal elfogta a kilátást, de hátul, a tömeg között, mintha fegyverre tűzött szuronyok villantak vol— Ahá! Értem — nyugodott meg tekintete a síremlékekkel teletűzdelt temető szélső szakaszán. — A sírok között szóródtak szét.

Tízperces rohanás után lassított. Előtte, a közelben, szekér kenetlen kereke visított. A főút élesen fordult s a kanyarban feltűnt a kis kocsi, amely sokkal rÖVidebb volt a rája helyezett gya- lulatlaft deszkakoporsónál. Mélyen előredőlve, két gubás, csizmás, süveges ember húzta. Amint a szerkesztő tovasietett mellettük, az egyik vontató felemelte verejtékéi arcát. Nagyállú, lógó baju- szü fiatalember volt. A szerkesztőt mintha szíven ütötte volna valaki ... Mert néhai Kocsis Kálmán ifjúi mása vetette feléje fürkésző szemét.

A temető hátsó kerítéséhez közel frissen ásott sír kihányt, kis homokdombja mellett kardos, pisztolytáskás, feketeköpenyes, rózsásra borotváit rendőrtiszt fogadta tisztelegve a szerkesztőt.

— Miért nem szólt, hogy kijön? — kérdezte kezet nyújtva. — Nem kellett volna ennyire sietni. Megvártuk volna. Csupa izzadság lett a rohanástól.

— Jó fogyókúra az izzadás — tréfált a szerkesztő.

A kézi szekér a sír elé ért. A rúd mellől felmagasodott a két vontató. A szerkesztő ismerte apjukat. Alig egy hete beszélt vele a folyómenti gátépítésnél. Ilyen lehetett Kocsis Kálmán fiatalkorá- bah, mint ez a két huszonötév köHó szitált s elolvadt a nedves földön, de a kabátokat, süvegeket egyre inkább megfehérítette.

A szerkesztővel szemben kidudorodott az emberfal. Néhányan elhagyták helyüket, s félreálltak. A nyíláson kopott télikabátba öltözött. zsíros kalapú, csontos arcú. öregedő munkás lépett a tisztásra, a friss, sáros földhányás tetejére. Ott kihúzta magát, mint a szónok, aki beszélni készül. Nagyra is nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta, csak nagyot nyelt, felemelte jobbiát, aztán huruíos hangon kiáltotta:

— Drága elvtársaim ...

A tömeg. Ián ezer ember, vá^ rakozott a körben, nagvot sz-*T"tnt. A szónok lassan körbefordult, mintha minden gyászolónak a szemébe akart volna nézni. Szemléiében a rendőrtiszten állapodott meg.

— Az építőmunkás szakszervezet helyi titkára — súgta a tiszt a szerkesztőnek.

Ismerem... — felelte idegesen a szerkesztő.

A titkár, bár ősz hajáról már sűrűn csöpögött a hóié, csak nézte mereven a kardos, pisztolyos tisztet, aki a néma szemveréstől megzavarodva, előbb magas gallérjához nyúlt, aztán kihúzta magát, s pisztolytáskájára ejtette jobbját. így maradt még akkor is, amikor a néma szónok már lelépett a homokdombról, a koporsó elé állt, ahol meghajolt, olyan mélyre bukva, hogy homloka szinte a földet érintette." Odarohanó emberek fogták fel a hangosan zokogó s tántorgó öreget és a gyászolók közé támogatták.

Nagy fejű, széles vállú, vastag nyakú fiatalember állt most a földhányásra. Levette a sapkáját. Dús, barna haja szinte ágaskodni kezdett.

— Vasgyári munkás — súgta a tiszt.

— Tudom. A főbizalmi.

— Elvtársak! — szólalt meg olyan erővel és olyan csengő hangon a vasas, mint amikor kalapács csap az üllőre.

A nép vastag körfala megmozdult, s közelebb húzódott. A szónok válla megemelkedett, melle fújtatott, szája kinyílt, s erős fogsora kivillant. A gyászolók kissé előrehajoltak, szinte ugrásra készen várták a sáros homokdombról feléjük készülő riadót.

TV' a fiatal munkás szájét nem hagyta el újabb szó. Szeme már csak a re'viőrtiszL-a szúrt. A fogalmazó jobb keze, amely eddig a pisztolytáskához nőtt, hirtelen balra nyúlt, kardja markolatára, s arasznyira ki is rántotta tokjából a pengét. De izgatottságát lefékezve, hirtelen hát'atfordítoít a legénynek, s a szemvei'és így csalt a tarkóját érte.

A széles vállú. vastag nvakú vasas leiépeit a. homokbuckáról. A koporsó előtt kifeszült, mint tábornoka előtt a közlegény. Ajka hangtalanul mozgott. Hosszúhosszú pillanatokig szoborként állt, aztán mintha vezényszóra tenné, oldalt fordult s a katonai díszmeneteknél használatos léptekkel vonult el a tisztásról.

A gyászolók gyűrűjéből most egy kubikos , lépett ki. Vele is a múlt héten, a gátépítésen beszélt a szerkesztő. Akkor is fáradtnak látszott. Hiszen már két éjszaka és két nap tárgyalt ő, Kocsis Kálmán, meg néhány másik kubikos megbízott a megyei urakkal, a környező uradalmak intézőivel s a szakszervezet embereivel. Bér- követelésekről volt szó. Az életminimumnak legalább a felét szerették volna elérni.

A kubikos halálsápadtan állt a földhánváson, leemelte elnyűtt

toronysüvegét. Ezüstszínbe hajló, tömör, fakó haja fölött párafelhő támadt.

— Az eszme — szólalt meg halkan. Tán csak az elülső sorban hallhatták. De már emelte a fejét és elkiáltotta magát olyan erővel, hogy arca beletorzult. — Az eszme, amelynek győzelméért Kálmán, Kocsis Kálmán a vérét hullajtottá, amiért bármikor az életét is adta volna ... s amely miatt megölték, győz, győzni fog!

A rendőrtiszt magasra emelte jobb kariát. Intésére a tömeget körülvevő rendőrök vieyázzba vágták magukat. Csizmáik puffanása idáig hallatszott. A fogalmazó karja a levegőben tétovázott, de hamar leesett csalódottan s kielégítetlenül. Mert a kubikos nem beszélt többet. A sáros halomról a koporsó elé botorkált, megkapaszkodott a szélében, mélyen meghajolt, aztán visszavánszor- gott a.z emberfal mögé.

A Kocsis-testvérek kötelet fektettek a sír szájára, ráhelyezték a koporsót és óvatosan a gödör mélyére eresztették. Utána, ahogy a kubikos-murikén" megszokták, veslanátjukkal egyenletesen apjuk. koporsójára hajították a kiemelt főidője

C ' zn kérték tőlük a lapátot, hadd adnák meg ők is a szokásos végtisztcsséget a halottnak: néhány röggel járulva örök nyughelyének megteremtéséhez. De a két Kocsis-fiú nem adta ki a kezéből a szerszámot.

A lazuló émbergyűrűből váratlanul s csengőn énekhang szökkent a magasba. A sírtól elhátráló, emberek megtorpanlak. A mesz- szebb állók a nyakukat nyújtogatták. A rendőrtiszt lábujjhegyre emelkedett, s így figyelt körbe- körbe.

Olyan meglepetésszerűen csapkodta meg a.z énekszó az elbúsult embereket, hogy nillanatokig mindenki a mélyen aláhanvatlotí felhőket nézte, mintha onnan csengene a dal.

A gyászolók nagy része még soha nem hallotta a furcsa dallá- mú éneket:

A paraszt a robotjaalól ha kidől B\z nem hagy ö fiának má't hátra. C:ak viseld az igát, míg elfő (l~ idő Mikor bunkóval állhatsz a gátra.

Amikor idáig ért az énekes sza- csengésű hangját. S szava mellé va. a szerkesztő már megismerte váratlanul, s ropogva-dörögve kó- a fiatal vasas-bizalmi kalapács- rus szegődött:

Hej te bunkócska, te drága.

Hej. te eleven fa gircses-görcsös ága.

Te drága! Segíts most!

A dörgés elzúgott. Pillanatokra az emberek. De újra felcsengett csodálkozva pislogtak egymásra a magányos acélhang:

Mert majd eljön a nap, mikor ébred a rab,

S lekötött kezét-lábái kinyújtja.

Aki ellene volt, az a fűbe harap,

Mert a Bunkó a földre lesújtja.

Utána újra zúgott a kórus. Tán húsz ember énekelt. Volt, akinek tátott száján búsan, másokén komoran, s dühödten szállt ki az ordítás.

A szerkesztő összerezzent. A zsebkendője után nyúlt. Előbb a szemét, utána hosszan a szemüvegét törölgette. Aztán a mellére szorította mindkét kezét. Mert belülről, mintha tépte, marcangolta volna valami.

A göröngyök hullása megszűnt. A gyászolók tömör fala szétszaka- dozott s elhátrált a sírtól. A háztető-forma sírdombot hamarosan

már csak harminc-negyven ember állta körül. Az egyik Kocsis-fiú most a kis szekérről barnára festett, kemény lécet emelt le. A léc fejére szegezett fekete pléhtáblán fehér betűk sorakoztak.

A fejfát a sírdomb elé szúrta az egyik iker. Aztán lapátjuk nyelével a földbe verték. A maradék gyászolók sorba rendezkedve járultak a sír elé, s szemüket a fejfa betűire vetve, mélyen meghajtották magukat.

— Hogy hajlonganak — mormogta a fogalmazó. — Nem is magyarok ezek! i.. Elfajzottak.

A szerkesztő vörösen a dühtől fordult a tiszt felé, de a fogalmazó már megelőzte.

— ír a temetésről, szerkesztő úr? — kérdezte barátkozva.

— Nem írok — felelte,a szerkesztő. — Nem is volt szándékomban. Csak meg akartam nézni egy proletár-temetést.

— Látom, nem sok öröme volt benne. Ilyen hülye nótát énekelni. Temetőben a bunkóhoz fohászkodni! De mi más után epekednének? Bunkó a Bunkóért! — nevetett. — De egyszer... — mondta elgon- dolgozva —, amikor az a koszos, hóka kubikos az eszméről ordítozott, már inteni akartam a legényeimnek. Szerencsére abbahagyta a szájalást az a rongyos. De rendezek én az ipsével olyan kis négyszemközti tárgyalást, hogy egész életére mcgemlegeti.

IV .m kell komolyan venni — 1 ’ mondta a szerkesztő.

— Nono ... — a tiszt töprengve nézegette csizmája orrát. — Jobb lett volna betiltani a nyilvános temetést — mondta. — Nem olyan régen, még csak hat éve volt a proletárdiktatúra. Meg ha elgondolom, ez a nóta se olyan jámbor. A fütyköshöz fohászkodni.. j

— Nóta, bolondság ...

— Nono, szerkesztő uram! Nem szeretném, ha ezek a rongyosok még egyszer a markukba vennék és két kézre fognák azt megimádott bunkót. — A sapkájához emelte tenyerét,, kezet nyújtott a szerkesztőnek, újra tisztelgett, a felsorakozott rendőrszakasz élére sietett, s elvonult velük.

A sír négy sarkára -feszesen, mint valami őrszem, egy-ogy ember állt. Egyikük a kőművesek ősz hajú titkára volt.

A sír előtt búcsűzkodva vonultak el a gyászolók. Aki már meghajolt a fejfa előtt, megállt, szembe az őrség egyik tagjával, s helyet cserélt vele.

A fejfa előtt elhúzódó sor végére odatelepedett a szerkesztő is.

A sírdomb mellé asszony állt az őrségre. A szerkesztő megismerte: a hóka kubikos felesége ... Fekete foltokkal tarkított vállkendőjét meghúzta a derekán. Válla megrándult a visszafojtott zokogástól.

— Mozogjon! — szólt a szerkesztőre az utána következő a sorban.

A szerkesztő betűzni kezdte a fejfa tábláján a felírást: koósis Kálmán zászlóalj-parancsnok. Élt négy évet..,

T'hrőgatóan a kis táblához .' nyúlt, ellágyultan olvasta újra a betűket, amelyek világgá kiáltják: ember, talpig ember, az első munkáshaza fegyveres katonája volt a meggyilkolt kubikos. Élt négy évet. Négy, emberhez méltó évet... Odakünn Oroszországban, az ember boldog holnapjáért ontva vérét. S megölték itthon, mint annyi más, sok szegényt, mert nagyobb karaj kenyeret szánt osztálybélijeinek.

A szerkesztő mögött valaki felmordult:

— Siessen!

Megmozdult s az őrségen álló kubikos asszonyhoz lépett.

— Kérem — mondta —, átvenném a helyét.

— Ne álljon meg! Menjen! — szólt rá halkan az asszony. — Ne maradjon annyi ideig közöttünk, mert baja eshet.

Gergely Sándor