Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-24 / 301. szám
10 TOLNA MEGYEI NSPÍjJSAÖ Í963. december 24, A Sárköz felfedezése Jegyzetek a Sarjadáshoz, Féja Géza új könyvéhez DCavúesötiqL qi/ózelein Annak idején, a Viharsarok előszavában ezt írta Féja Géza: „A táj s a nép gyökereit kerestük, minden rendelkezésünkre álló úton és a tájból és népből elindulva végső következtetések fe- lé igyekeztünk. De minden lépésünknél az élet eleven sodrával érveltünk.. ” Írói módszerét ez határolta meg. s valóban nem riadt vissza a végső következtetésektől. Az eredményt tudjuk, ott olvasható a Viharsarok lapjain, melyeket azoknak ajánlott, akik felfedezik a legnagyobb élnivalót, a cselekedetet. Azóta csaknem három évtized múlt el, s a Viharsarok fiatal írója, aki a felismerés fájdalmával kiáltott fel: Ecce Hungária, — mit mond ma, amikor a lepergett lrárom évtized olyan változásokat hozott a magyar parasztság életébe, ami a honfoglalással mérhető? Ez a változás nem volt mentes a megrázkódtatásoktól, s végeredményben még ma sem ért véget. Az, amit a falu szocialista átalakításának hívunk, a többi között a lelkek mélyén megy végbe, s mit mondhat erről az az író, aki a Horthy-korszak embertelen rettenetét a Viharsarokból kiáltotta világgá? Három évig járta Féja Géza a Sárköz falvait, három éven át rótta az utakat Szekszárdtól Bá- táig, gyalog vagy szekéren, beszélt a falu vezetőivel, s beszélt a sárköziek ezreivel. Az író feladata a tanúság, a vallomástétel, s amit mond, a valóság diktálja. Féja egy percre sem vált hűtlenné régi gyakorlatához, csak az igazság szavára figyelt, amíg a Sárközt járta, s ezt érezhették meg benne a sárközi emberék is. Így értjük . meg vallomását is: „A falvak annyira befogadtak, magukhoz öleltek, hogy öreg szivemnek éppen elegendő dolga akadt a folyton fölcsapó megható- dással.” Itt van hát előttünk három év vándorlásának, találkozásainak eredménye, Féja Géza új könyve, a Sarjadás, melyről mi is úgy érezzük, hogy születése rokon a népköltészetével. Mert kicsinyek & nagyok, gyerekek és felnőttek sorakoztak fel önkéntes munkatársakul, s a könyv lapjain a nép vall, múltjáról és jelenéről. Az már az író dolga, hogy múltból és jelenből megpróbálja kirajzolni a jövőt, s talán ennél is többet: az igazsággal próbálja közelebb hozni, útját megkönnyíteni. A szociográfia fontos és szükségszer'! műfaj volt a második háború előtti években: nemcsak ábrázolt, hanem a valóság feltárásával cselekvésre is ösztönzött. Az utolsó évtizedben viszont sajnálatos módon kiszorult az irodalomból, az elmúlt években pedig inkább néhány szerencsétlen kísérletnek lehettünk tanúi, mint Rátán is. Ha a Viharsarok éveiben szükséges műfaj volt, ma ugyanúgy az; a régi még nem tűnt el egészen, az új még nem valósult meg teljesen, s ez egyformán jelent írói feladatot és felelősséget. Féja mindkettőt vállalta, s mindkét feladatnak derekasan eleget is tett. A Sarjadás egy néprajzi és földrajzi egység, a Sárköz életét mutatja be, s írója arra vállalkozott, amire előtte senki: egybefogni múltat és jelent, s az idő sodrában megmutatni magát az embert. Így veszi sorra a sárközi falvakat, kezdve Bátán, s végigmenve Öcsényen, Decsen, Sárpilisen, Alsónyéken, hogy körútját Bétaszéken fejezze be. Megmutatja e táj múltját, de ezt is elsősorban úgy, hogy ml él a múltból a táj mai emberedben, hogyan hat életükre. S megmutatja, hogyan ól a mai Sárköz lakossága, múltból és a remélt jövőből hogyan ötvöződik élete. A tanúk sorát szólaltatja meg, hosszú esték meséi elevenednek meg, régi emberek rokonszenves arca rajzolódik elénk, s nyomába lép a ma Sárköze, erényeivel, hibáival. küzködésével és reménységével. S ami legnagyobb erénye, soha nem hideg szemlélő, nem a pártatlan-tárgyilagos krónikás, hanem a néppel együtt élő, vele örülő és aggódó író szól hozzánk. Szavaiban egyaránt ott van a bölcs derű, a játékos öröm és az aggódó figyelmeztetés. De ő maga mondja, „ha nem válunk a szemünk láttára játszódó történelmi folyamat részévé, az Időből hullunk ki”. Féja Géza nem hullt ki az Időből, s ha évei sokasodnak is, fiatal szívvel ,s ma is segítő készséggel szolgálja a dolgozó nép igaz ügyét. A Sarjadás valóban folytatása fiatal éved munkájának, s tegyük hozzá, méltó folytatása. S külön öröm olvasni nekünk ezt a szép könyvet, adók itt élünk ezen a tájon, s tanúi 'ehettünk születésének. Itt látjuk Féja Gézát, éveken át, itt mesélte új és új élményeit, s azt is láttuk, ahogy a sárközi nép szívébe zárta azt az írót, akinek minden sora a népért íródott. A történet a könyvvel nem ér véget. Szereplői, s nem egyszer valódi hősei, itt élnek közöttünk, s előttünk formálódik a magyar történelem egyik naigy fejezete. A Sarjadás ezt a pillanatot, az átmenet roppant folyamatát rögzíti, tanulságul és okulásul a jelenre, s bizonyságul a jövőnek. Ez az egyik közvetlen hatása. A másik akkor sem kisebb, ha merőben szakmai, irodalmi-módszerbeli, mert Féja Géza példát adott a modem szociográfiára, a mai falu korszerű ábrázolására. „Ma az Idő diktál: mindenkinek el kell mozdulnia régi helyéről” — vallja utóhangjában, Féja Gézát azonban mindig a felelősség vezette, a legnagyobb s talán az egyetlen írói erény. Annak idején ebből a felelősségérzetből született a Viharsarok, s ma ugyanez diktálta neki a Sarjadás sorait. Cs. L. 1890-ben történt, Berlinben. A Ziegelstrassen egy izgatott külsejű katonatiszt vonta magára az emberek figyelmét. Egy hatalmas épület előtt megállt. Kezét a kilincsre tette, azután visszarántotta, és tovább haladt, gyors léptekkel. Az utca tele volt siető emberekkel. Karácsony estéje volt, mindenki haza igyekezett. Csak a mi emberünk nem sietett otthonába. Végre erőt vett magán. Újból megállt a Ziegelstrasse óriási épülete előtt. Megrázta a csengőt és már bent is volt az előcsarnokban. A portás csodálkozva nézett az izgatott katonatisztre. — Kit keres? — kérdezte. — Bergmann professzor urat. — A tanár úr otthon van. Karácsony van — közölte a portás barátságtalanul. — De nekem be kell jutnom a klinikájára! — közölte a katonatiszt ellentmondást nem tűrő hangon. — Majd bejelentem az asszisztens úrnak. Mit mondjak, ki keresi? A katona kigombolta köpenyét és átadott egy kis papírszeletet. Néhány perc múlva a portás visz- szajött sugárzó arccál. Amikor átadta az asszisztensnek a papírszeletet, az felugrott székéről, kirohant a folyosóra&s örömteljes hangon beszólt a szobákba. Csakhamar mindenki talpon volt: orvosok, ápolónők. — Itt? Hol? — kérdezték türelmetlenül és siettek mindannyian a portásfülkében várakozó katona elé. Az imént a kételkedés furako- dott a katona leikébe, de legyőzte önmagát: ma meg kell tennie! Még ha belepusztul is. Mert a szomszéd szobából rettenetes hangok hallatszottak. Felcsukló, hörgő gyermeksírás sikoltott fel: — Édesanyám... édesanyám... jaj... megfulladok! És az épület minden szobájából égig ért a gyermekpanasz: — Megfulladok... Most már nem mehetett el a katona, hisz öt száz és száz gyötrődd gyermek várta. Nyílott az ajtó, orvosok, ápolónők álltak vele szemben és kérdően néztek a karácsonyesti jövevényre. És benn a szobákban halálravált gyermekek jajkiáltása: — Levegőt... levegőt... megfulladok! A katona arcán végigfolyt a veríték. Mit tegyen? Merje-e kipróbálni? Mert mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy száz kínlódó gyermek közül ötvennél kipróbálja a szerét, a másik ötvenet pedig magára hagyja. Hogy biztosan meggyőzze a kételkedőket. — Ezeket beoltottam és meg is gyógyítottam! Azokat nem oltottam be, és meg is haltak!... Ugyanakkor gyilkossá ' is válhat ötvenet megment, a másik ötven gyermeket pedig odadobja a halálnak. Még ő maga sem tudta, igaza van-e? Hiszen most lesz először kezében ember! Körülötte a sok orvos, s az ágyak körül ja- jongó anyák, akik könyörögnek: — Mentse meg a gyermekemet! Kinyitotta kis bőrtáskáját, kivett abból egy üveget. Sárgás folyadék csillogott benne. Előszedte fecskendőjét és karácsony estéjén, reszkető kézzel beoltotta az összes haldokló gyermeket! Alig vitte a lába hazafelé. Aludni ezen a karácsonyi éjjelen nem tudott. Egyre csak az járt agyában: élet, vagy halál! És korán reggel megint ott állt a Ziegelstrasse-i klinika előtt. Az öreg portás majdnem a nyakába ugrott! Karonfogta a fiatal katonatisztet és sietve vitte magával. Az anyák körülfogták és ahol érték, ölelték, csókolták. De ő nem látott, s nem hallott. Csak állt a kórterem közepén, maga is sírva... Igen, sírt a rá- mosolygó gyermekek hálás tekintetétől, az orvosok forró kézfogásától és sírt, mert ezen a karácsonyi napon legyőzött egy iszonyatos betegséget. De ki volt ez az ismeretlen, fiatal katona? Hadd idézzük fel krónikáját... Berlinben, a Schumannstrassen düledező kis épület állt. Itt dolgozott Robert Koch, aki reggeltől reggelig hajolt fáradhatatlanul nagyítóüvege fölé. Lapokat nem olvasott, társaságba, színházba nem járt, és enni is csak akkor evett, ha a felesége erőszakkal odaüítette az asztal mellé. De munkáját siker koronázta, és megmutatta az emberiségnek a százezreket elpusztító tüdővész bacillusait. Egyszer névjegyet nyújtottak át Kochnak, aki rá se tekintett, munkája közben senki sem háborgathatta. Ahogy erélyesen félretolta a névjegyet, megakadt a szeme néhány soron: „Mester, alázatosan könyörgöm, fogadjon... Nagyon fontos ügyben!” Koch meglepődött és intett, hogy engedjék be a látogatót Azután ott állt előtte az ismeretlen nevű fiatal katonaorvos. Kezében hatalmas iratcsomó. Remegő hangon arra kérte Kochot, olvassa el, amit hozott. Majd újból felkeresi a válaszért, amikor a Mester engedélyezi. Robert Koch ránézett a sápadt fiatalemberre, ö tudott olvasni a szemekben. Mintha önmagát látta volna, ahogyan harminc évvel ezelőtt, egy eldugott falucska padlásszobájában elhagyatottan kutatott. Koch felállt és az ismeretlen katonának nyújtotta a kezét: — Akar itt maradni nálam? — Igen, Mester. rrrwy nr»WTvnwnmWmWMnmwiwiin>nnnwfmtTMm>mww< Hófogók az útszélen Az erős havazás veszélyezteti az országúti közlekedést. A hófúvástól veszélyeztetett helyeken hófogó sövények védik sz u^ot a bótorimaiktól. — Hát akkor — intet t a házvezetőnőnek —, ez az úr ott fenn a kis manzard-szobát fogja kapni. Ott senki sem fogja zavarni, nyugodtan dolgozgat. Azóta Koch elátkozta, de áldotta is azt a pillanatot. Mert a fiatal katonaorvosnak, aki ekkor töltötte be harminchatodik születésnapját, volt egy rögeszméje: a vér... a vér... a vér ...! — A vér, a vér — törte a fejét — mert miért gyógyították négyezer évvel ezelőtt az indus papok úgy a himlőt, hogy véresre sebezték magukat és a patakzó vérsebbe rákenték a. himlőben elhalt emberek gennyes váladékát Mit csinált ezzel a rettenetes méreggel a vér? És a Berke- ley-i falusi orvos, Jenner, nem az indusoktól tanulta-e meg azt, hogy ha az emberi vérbe beoltja a himlőmérget, akkor a vérben kifürkészhetetlen módon egyszerre valamilyen ellenméreg keletkezik, amely csakhamar megsemmisíti a borzasztó himlőméreg hatását.. És miért, csinálják évezredek óta az indiánok azt, hogy a kígyó marása ellen úgy védekeznek, hogy megmaratják disznójukat a mérges kígyóval, azután a megmart disznóból vért vesznek és ezt a vért rákenik a saját bőrükre, amelyet előzőleg véresre fölharaptak. Mi történik a kígyóméreggel a disznó vérében? Miért nem ölte meg azokat az embereket, akiket a mérges kígyó megharapott? — A vér..; vér... vér mindenütt — töprengett s elhatározta, hogy a rettenetes betegség titkával fog foglalkozni, amely száz és százezerszámra gyilkolja a csecsemőket és gyermekeket... a diftéria titkát kereste. Kis tengeri malacokon kísérletezett végtelen szívóssággal és türelemmel. — Mit csinál ön, fiatalember? — mondta egy napon Koch méltatlankodva — Hiszen az egész világon nincs annyi tengeri malac, amennyit ön elfogyaszt. — Türelem, Mester, már nyomon vagyok ... Mindig is mondtam: a vér.;. a vér... — Hagyjon már békén az ön vér-ideájával — közölte türelmetlenül Koch. — Szeretnék mái' valami okosat látni. — Ha egy méreg nem használ — határozta el a szívós kutató 'magában — akkor majd én ösz- szekeverek: egynéhányat belőlük, S különböző mérgekből újabb és újabb méregvegyületeket állított elő. Egyszer észrevette, hogy az egyik ketrecben levő tengeri malacaiban, amelyekbe jódból, meg chlórból összeállított új mérget, fecskendezett, mintha volna még valami élet. — Élnek... élnek! — kiáltott fel magánkívül örömében. — Miért élnek? És a többiek, akiknek tegnap ugyanennyi diftéria- mérget adtam, miért pusztultak el? Hát ez volna a csodaszer? És már szaladt is vissza a hátukon fetrengő, élő tengeri malacokhoz. Elővett egyet közülük és nyakán felvágta az ütőeret, azután a kicsorgó vért felfogta egy kis edényben és amikor megalvadt, az alvadt vér felett úszó folyadékot óvatosan leöntötte és egy fecskendőbe felszívta. Elővett egy teljesen egészséges tengeri malacot és beoltotta a diftéria-méreggel. És amikor ennél is mutatkozni kezdett a diftéria-méreg hatásai, vette a fecskendőjét & a felfogott vérsavót belefecskendezte a végsőt vonagló áldozatba. Csoda történt! A biztosan ölő diftéria-méreggel beoltott tengeri malac, amelybe a kigyógyult tengeri malac vérsavóját fecskendezte, épp olyan vidáman ropogtatta az odaszórt füvet, mint egészséges társai. — Megvan!... Megvan! kiáltotta magánkívül a katona- orvos. — Meg tudom gyógyítani a diftériát! És rohant Koch-hoz: — A vél-... a vér... Mester, mindig állítottam, hogy keil lenni valami ismeretlen ellenméregnek a vérben, ami megeszi, elpusztítja a diftéria szörnyűséges mérgét is. Ettől kezdve nem volt nyugta a Sch u mannst rasse-i háznak Jöttek a levelek a világ minden részéből: „Diftéria-szérumot kérünk!" És gyártották éjjel-nappal a szérumot, ahogyan azt a harminchatéves katonaorvos megtanította. Végezetül írjuk ide a világ egyik legnagyobb jótevőjének nevét, aki sok százezer gyermekéletet mentett meg, s aki 1890 karácsonyán először adta be a győzelmes diftéria-anütoxint a berlini Ziegelstrasse-i gyermekklinikán diftérlában megbetegedett gyermekeknek. Neve: Emil Behring. 1901-ben orvosi Nobel-dfjjal tüntették ki... Révész Tibor
