Tolna Megyei Népújság, 1963. december (13. évfolyam, 281-305. szám)
1963-12-15 / 293. szám
V M. Lírai foglalkozás Gyűrűi hordott az ujján. A mutatóujján. Köveset. Savanyú fintorral elfordult az asztaltársaságtól, S megértést váró mosollyal hajolt hölgyéhez. Gyűrűs ujjával, a köröm élével vonalat húzott alsó szájaszélére: — Ugyan, háború! Másról se lehet beszélni? Milyen hangja volt! Nem is nőies. Hanem gyerek-vékony. Senki se válaszolt, — hát ezt mondta még: — Hiszen elmondtak már a háborúról mindent! Hölgye nem mosolygott. Akadt, aki bólintott neki. lie csend maradt. Valóban: én is elmondtam már a háborúról mindent. Spiccesen, . hősködve, jókedvű barátok közt, férfias katonatörténetekkel trak- tálva vendégeimet, vagy kudarcok után, szegett kedvvel, néha keserűen, máskor dühösen, sebesülést, sárba búvást, a kétsoros bakaátkokat, éhséget, piszkot, szekszuális nyomort, házégetést, levélvárást, az éjszakai őrködést, s az állva alvást, látomásokat, öncsonkítást, szuronypárbajokat, — százszor, ezerszer elmondtam, valóban el. De mégis. Ebben az unalmas csendben ezt még el kellett mondanom. ... Kolomea és Mikulicin fölött állt a vonalunk, a Kárpátok északi lejtőjén, az erdők védelmében. A zászlóalj parancsnoki bunker egy enyhe hajlatban volt. Az őrnagy úr szerette a rendet: — a bunkerhez három járatot ásatott: tisztit, altisztit, legénységit. Olyan tüzes riadalom nem lehetett, ami menthette volna, ha az egyik járatra illetékes katona a másik járatra tévedt jelentés- tétel végeit, vagy parancsátvételre. S ezt a három járatot, itt, a szeles hegyoldalban, az erdő közepén, naponta háromszor meg kellett tisztítani a falevelektől, reggel, délben, este, pontosan. Az őrnagy úrnak — nem akármilyen ember, hanem: vitéz — volt erre gondja. Volt hát. Még másra is. A bunkerből kilátott a lejtőre. Nappal alig mozdultunk. Éjjel ástuk a lövészárkot, s hajnalban abbahagytuk. A lapátot úgy vittük vissza, jobbkézben tartva a nyelét, lapja éle a vállon, ,,elvágólag” az arc síkjában. Senki se foghatta másképp a szerszámot. Ilyenkor még nem bújt elő a Nap —, de egy aknasor egyszer közénk vágott, s itt, ott, amott, kipenderült az ásó a kézből. Természetesen minden másképp történt, mint ahogy a laktanyában súlykolták. Két évig verték a gyalogos katona fejébe, hogy ha fellebvalója rámutat, akkor vi- gyázba vágja magát, tiszteleg, és hangosan, bátran üvölti a szavakat: őrnagy úr, Kis János honvéd, alázatosan jelentem ... satöbbi. A front azonban nem tűri a ceremóniát. Szimpla kézfel- nyújtás, név- és rangbemondás: ennyiből állt a jelentkezés. És úgy kellett maradni, hasonfekve. Aki elvétette, s tiszelgésre futott a keze, vagy — úrisen! — még neki is lendült, hogy felugorjon, ahogy az újonckiképzés félelmében beléidegződött: azt az őrnagy úr — mert megkövetelte a rendet és fegyelmet — kiköttette. Néhány száz méter választott csak el a szemből fenyegető állásoktól. Még nem menekültek el a csillagok az égről, a fenyves tűiben akadtak fenn, s egész karácsonyfaerdő állt őrséget a kikötött gyalogoskatona körül. Miért mondtam ezt el...? — Láttam, hogy az asztalunknál ülő gyűrűs férfi meg is akarja kérdezni. Hiszen az őrnagy úr vitéz katona volt. Vitéz: tehát megkövetelte a rendet. Vitézi ereje teljhatalmában. Mert rendnek muszáj lenni! — magyar és katonai mondás ez. — s ő megkövetelte. Amikor a reggeli ébredő napsütésben megindult a pokol, vagy az esti búcsúztató tűzijátékban, amikor a fák hasadtak, s mozgott a föld is: ha eszét vesztette a baka s kiugrott gödréből, A X. megyei képzőművészeti kiállítás anyagából s karját szétvetve, ordítva rohant visszafelé: — a csapatcsendőrök elfogták hátul s az őrnagy úr nem tétovázott. No, azért eltemet- tette a bakát, s fejfát is kellett állítani neki. Azon pedig ez állt: „Kis János honvéd. Agyonlőtte: Vitéz Bardóczy őrnagy, 1944. augusztus 14-én.” Kár volt elmondani. Úgysem hiszik. Propaganda. S végtére is: nekem a „szabadidőmben” szép, lírai foglalkozásom volt odakint. Én készítettem azokat a feliratokat a fejfákra. Gallyakból rakott kicsike tűzön, domb mögött, hogy a fény ne árulkodjon, füstösre melegítettem a szuronyom pengéjét, s a kék éllel beleégettem a friss fába, betűszerint. ahogy a parancs szólt:.., agyonlőtte: Vitéz... Reggelre, mire vissza kellett mászni a fedezék mögé, mindig elkészültem a felirattal. Mély, barna égetés. Maradandó. — Minden éjjel? — kérdezte valaki a társaságból cinikusan. — Majdnem minden éjjel. H3 nem akadt megfutamodó, akkor előre készítettem a fa-me men tokát. A szöveget is bátran bele lehetett égetni, csak a névnek kellett helyet hagyni. Nem ártott, ha egy-kettő mindig készen állt, tartalékban. Egy maradt is, mikor fogságba estünk. Harminchatan kerültünk le az országúira, — szép zászlóaljlétszám! Harminchatan, meg a lemaradt 1 őszeres taliga lovastul. És az őrnagy úr. ő is. Fogta a kocsifék vasát, fel akart mászni. Ekkor könyökkel beteszúrt valaki a ló tomporába: — Gyíii! — kiáltotta, és vért köpött. Az állat megugrott, a kocsi rándult, s az őrnagy úr hanyatt bukott, vissza az útra. — Tán lóhátra ülne! — röhögött hátul egy pogány. Ha rajta állna, még most is! — kapta ki kezemből a gazdátlanul maradt fejfát, aki a lovat ugratta meg. s oda nyomta az őrnagy úr hóna alá: — Ezt maga hozza tovább! A megijesztett ló kocsija pedig lefaralt húsz—harminc méterrel arrább, a sáros útról az árokszélre. Kende sáBdor Friedrieh Hebbel: Epigrammák MÉRTÉK Művész vagy, ne szavakkal, tettel vedd fel a harcott megdobnak, a követ vésse szoborba kezed! GÖRÖGTÚZ Mit? A görögtűz ott lobogott a víz közepén, s már ellobbant? De hiszen fényét még őrzi szemed. CONDITIO SINE QUA NON Istenek, nem sok kell! kagyló is elég lesz lakásul, ellakom ott, ha a vad tengerek árja sodor, AZ EST Néha úgy érzem, az est, ez az estém lesz az utolsó s végtelen harcok után végső nyugalmat ígér.-n Friedrich H«bM ItIS-bon MÜUUtt, W»$selbur«nbon, s csők hosszú inasévek után tudott pártfogót szerezni, aki tanít- tatta. A dán király ösitöndijóval Párizsiban ás Olaszországban ólt, majd Ausztriában telepedett le, s itt élt haláláig. Irodalomtörténeti jelentőségét drámái adják« elsősorban a Maria Magdoléna, ez a polgári tragédia, mely Schiller Ar« many és szerelem című drámájával rokon. Történeti drámái közül a Judit magyarul is olvasható. Száz éve halt meg, a centenárium al* ka Imából közöljük néhány epigrammáját. Csányi László fordításai Bányászvers A vers 1929. januárjában jel.nl mag a KMP Uj Március c. Rácsban kiadat! fa* Ifáiratában. Ssariöj. agy a sztrájkban részt vall vörösvári bányász, nave isme. ration. Kétezer bányász megindult a hegyeken keresztül, Kétezer bányász, asszonyostul, gyerekestül. Jöttek fegyvertelen, táblát vittek az élen, Jöttek remélve, esőben, sárban, télen. Kétezer bányász megállt a félúton, Kétezer bányász előtt hatezer szurony. Megfordultak; csillogtak a fegyverek, Visszafelé fordult a néma sereg. Mentek keserűn, nehezen, de tudván-tudva, FölL.rekednek még egyszer az útra. Nem kétezerén és keservesen, De százezerén, sereg esen. Nem táblákkal és könyörögve. De fegyverekkel és dübörögve. Lepattan róluk fegyver és szurony, Proletárok serege végigmegy az úton. Esőben, vérben, harcban, az úton végig, Míg céljukat el nem érik. nrymyiTfyw'iTéyyf MEG KELL GONDOLNI Martinék József: Földvári part. Lázár Pál: Vasúti aluljáró. — Meg kellene nősülnöm már... Azt hiszem, itt az ideje... — Hát igen, most már valóban itt az ideje. Nem lehetsz életed végéig agglegény... Ott van a Ju- lika, talán őt elvehetnéd... — Julika? Ne beszélj itt nekem ostobaságot, öreg az hozzám... Legalább 26, ha nem 27 éves, és különben is sovány, én a teltkarcsúakat szeretem... — Hát igen, tényleg nem olyan fiatal már, el kell ismerni... De mit szólnál Alizkához... ö aztán igazán teltkarcsú... Pont neked való... — Eridj már, hát az összes vén nőket a nyakamba akarod sózni... Alizka is túl van már a húszon, és az, hogy valaki teltkarcsú, még nem minden. Különben is vörös a haja, és világéletemben mindig féltem a vörös hajú nőktől. Még meggyújtanak... — Hát igen, a vörös haj az veszélyes. Nekem is volt egy vörös hajú nőismerősöm... Azt hiszem, a feleségem is volt, és egy éjszaka megszökött Gubás Frici sörügynökkel... De mit szólnál a Lórikához... Tizenhat múlt, teltkarcsú, fekete és... — ...és már most vastag a bokája... Mire eléri a harmincötödik évét, olyan lesz, mint egy ház. Akkor váljak el tőle? Nem, öregem, erről szó sem lehet. Ha már egyszer nősülésre adtam a fejem, akkor én egy életre kötök házasságot, nem egy, vagy másfél évtizedre. Ezt igazán beláthatod. Nem beszélve arról, hogy az ilyen korú lányoknak fogalmuk sincs, még a háztartásról, beosztásról... — Hát, igen, a te nyugdíjad nem engedi meg, az ugrálást. És akkor «ni t csinálsz? — Nem tudom. Várok. Várom az igazit. Egyszer el kell jönnie. Időm van, hisz még nyolcvan éves se vagyok... — Igazad van, ezt alaposan meg kell gondolni. Nehogy úgy járj mint én. Ifjú fejjel, ötvenéves korban nősültem, és mi lett belőlem? Gubás Frici sörügynök... Pincér, még két adag tejbegrízt... Legyél a vendégem... Cyurkó Géza Anna Seghers regénye. A történet Francia- ország német megszállása idején játszódik. 1940—41 táján. A regény színhelye Marseille, a nagy kikötőváros. Ezrek és tízezrek reménykednek a hajózási irodák, konzulátusok előtt, vízumra, hajójegyre, kiutazási engedélyre várva. Az első Személyben elbeszélt történet egy németországi koncentrációs táborból menekült fiatal férfi színesen, fordulatosán, mély lírai- sággal megírt élménybeszámolója. A történet hősének neve, társadalmi, politikai, családi hova- tartozandósága mindvégig ismeretlen marad, jelképéül annak, hogv egv a sok százezer hasonló kőTRANZIT zül, akik az ellenállásnak ezt a módját választották — a kivándorlást. A történet, amely gazdag a bűnügyi regények izgalmasságát idéző fordulatokban — ety árván maradt regénykézirat sorsa körül pereg. A kézirat írója a legnagyobb titokban öngyilkos lett Párizsban, amikor a németek bevonultak. Barátainak mentőakciója már csak halála után éri el; a pártfogolt szerepébe akaratlanul a történet hőse cseppen bele, mert ő őrzi a gazdátlanul maradt kéziratot. és egy marséi! lei konzul félreértése folytán a kézirat szerzőjének tekintik, mire — a nevek váltogatása különben is divat —, az író nevét is felveszi. Hősünkben tehát folytatódik a halott író élete, sorsa, neki köszönheti, hogy különféle segélyakcióktól pénzt, útlevelet, vízumot kap, de majdnem örököse lesz szerelmének is. Marie. a halott író felesége, aki élőnek hiszi Párizsban hagyott férjét, újabb és újabb támpont-kát kap, hogy férje valóban Marse!lle-ban van különféle konzuláb'Si és hajózási irodák névsoraiban fel-fel bukkan a neve. És egy nagy szerelem szövődik hősünk és Marie, a halott író fe< esése körött .(Kossuth Kiadói.
