Tolna Megyei Népújság, 1963. november (13. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-24 / 275. szám
6 TEVE-VETELKEDO Szeretem a tévé-vetélkedőket. Általában kedvelem a férfias küzdelmet. Hajdan magam is több nagy csatában vettem részt: pingpongoztam, sakkoztam, sőt még a biliárdtól sem riadtam vissza. Még ma is, idők múltán, semmi fáradságot nem sajnálva ülök ki a víz partjára, három horgászbottal. De ez mind semmi a tévé-vetélkedőkhöz képest. Az a férfias virtus! Akár a zongorát verik, akár labdával zsonglőrködnek, rögtön fölébredek, csak küzdjenek meg egymással. Ha máskor le is csukódik néha a szemem, hogy műsor közben is pihentessem valamennyire, a vetélkedő alatt még a pislogást is hosszabb időközökre korlátozom. Amit legutóbb láttam különösképp fellelkesített. Kiállt a színre egy karakán, zömök kis legény és felemelt a fogával 11 hokedlit! Elgondolkodtam rajta... Ez a szívós, elszánt kis ember, amíg más aludt, a fogával emelgette a hokedlikat! Bizonyára sokszor leragadt már szeme az álmosságtól, erős akarata ébren tartotta. Elképzelte, hogy egyszer ott áll majd a tévé szemkápráztató nyilvánossága előtt, a reflektorok ráirányulnak és ő felemel egyszerre 11 hokedlit. A közönség fölhördül. — Ez már döfi! — és visszafojtja lélegzetét, mert itt olyat láthat, amit életében legfeljebb egyszer, hogy egy erős fog munkája nyomán lassan, ingadozva, de a magasba emelkedik 11 hokedli. Tizenegy egyszerű, konyhai hokedli. A lányok az utcán összesúgnak mögötte, ha már esetleg Opel Rekordba szivárogtak volna be, akkor onnan is kijönáek" és lelkes szemekkel bámulnak rá: — Nézd, ez az az ember, aki a fogával egyszerre fölemel 11 hokedlit! — Egyesek zsonglőrködnek, mások fejenállva hegedülnek, de az mind semmi, az mind megtanulható. Itt azonban olyan csodát látunk, ami utánozhatatlan! Olyan embert sodort elénk egy pillanatra a csalfa végzet, aki olyat cselekedett, amire egyikünk se lenne képes, mert már a harmadik hokedlinál kirepülne a fogunk. Olyikunké már a másodiknál. Ennek a hősnek is hiányzott már egy foga, mert tizenhárom hokedlival kísérletezett, de az nem ment. Az túl van az emberi teljesítőképesség határán, ami valahol a 11 és 12 között tart, amint ez a hős kitapasztalta. — Micsoda agyar! — mondjuk meghatottan és áldjuk a tévét, mert különben nem juthattunk volna ehhez a látványhoz! Aminthogy a következőhöz sem. ami véglet megértette velünk a zsűri nosztalgiáját a fogak iránt. Három legény ballagott elő, egy-egy ceruzával, és elkezdték a fogukat dallamosan kocogtat- ni. Előcsalhatták volna ugyanezt a dallamot hegedűvel, zongorával, esetleg katonai trombiták recsegtetésével. Nem! ők nem ezt a könnyű utat választották! Megkeresték, hogy mi alkalmatlan. a lehető legalkalmatlanabb arra, hogy valaha is zenét lehessen kicsikarni belőle, és ez az emberi fog. Mert ha egy fésűre selyempapírt szorítanak, még abban is van valami ráció, de hogy valaki a fogát ko- cogtassa, és a közönség ezt élvezze, arra csak egy tévé-vetélkedő alkalmas. Fölülmúlhatatlan teljesítmény! Talán csak az múlhatná fölül, aki egy kis kalapáccsal és az anatómiai tudomány tökéletes ismeretében, különböző csontjait veregetné. Egy koppanás a lábszárcsontra, egy másik a térdkalácsra, egy harmadik a könyökre. És ez mind más-más dallamot adna. Le lehetne így kopogtatni mondjuk a Rákóczi- indulót, vagy Beethoveh‘*'‘Válá- melyik szimfóniáját. ... Lehetne másképp is. Egy falat körbe különféle lemezekkel ki kellene bélelni, a skálának megfelelően, és a versenyző rohangálna föl és alá, és hói itt verné bele fejét a falba, hol ott, attól függően^ hogy milyen hangra lenne szüksége. Az ember telhetetlen. Én is így vagyok. Máris azon törtem a fejem, hogy mi hiányzik még ezekről a vetélkedőkről. Azt hiszem, sok minden. Emlékszem, gyerekkoromban láttam még ennél is csodálatosabb dolgot. Valaki egy szűk szájú, fehér literes üvegben összeeszkábált egy teljes Golgothát. Mária Magdolnával. feszülettel, latrokkal. Hosszú és görbe csipeszekkel dolgozott és hetekig tartó türelemmel rakosgatta össze. Ha elgondolom, hányszor eshetett le egy-egy kis fadarab, míg a helyére került! Hányszor omolhatott össze az egész építmény, közvetlenül a cél előtt! Jó, tudom, ma ez nem aktuális, de nem föltétlenül szükséges. hogy a művész a Golgothá- ra specializálja magát, megtenné mondjuk egy traktor, esetleg egy gépállomás is. A mester pedig a tévé közönsége előtt) folytatásokban rakná össze az egészet egy literes üvegben. Ha 1 egy műsor alatt nem lenne vele kész, csinálhatná folytatásokban \ is,’ mint a Robin Hod-ot. Nincs igazuk azoknak, akik ezt kifogásolnák. Kell még a mi közönségünknek a romantika! És amikor kész, az ör-szes reflektort ráirányítani, mert megható az, amikor egy ilyen nagy munka a végéhez ér. Mi is és a tévé is meghatódna, hogy mire képes az emberi szorgalom. Csodálnánk és büszkék lennénk rá, hogy a mi hazánkban, sőt ráadásul esetleg a mi vidékünkön született meg ez a csoda. Őt talán csak két művész múlja felül, az egyik aki gyufaszálakból fölépítette a parlamentet és a másik, aki egy bélyeg hátára ráírta a teljes Ember tragédiáját. Éjszakánként otthon ültek, vakoskodva, már- már a szemük világát vesztették él, de erős akaratuk mindént legyűrt és végül is befejezték művüket, az emberi szellem egy-egy, minden eddigit felülmúló alkotását. Ezalatt meg lehetett volna javítani 5000 órát, új gyümölcsöket lehetett volna termeszteni, barack nagyságú cseresznyét, lila színű dinnyét, bármit! De ők nem ezt a könnyebb, hasznosabb utat választották! ők olyasmit csináltak, ami a legnehezebb, mert az égvilágon semmi, de semmi értelme. Hacsak nem mennek el vele a tévé-vetélkedőkre. SZÖLLŐSY KÁLMÁN Des Grieux lovag halhatatlan szerelme Neve egy kicsit felien gősen hangzott: Antoine-Francois Pré- vost d’Exiles-nek hívták, s az utókor az abbé melléknévvel tisztelte meg, bár az Egyházhoz csak annyi köze volt, hogy kalandos élete során pap is volt De miért épp pap ne lett volna, amikor úgyszólván mindent megpróbált, még száműzött is volt, de mindenekelőtt író, aki kereken 200 könyvet írt De ebből a roppant bőségből csak egy regénye maradt fenn, az alig száz oldalas Manón Lescaut, mely azóta is az olvasók millióit indította köny- nyekre. Prévost abbé kora a francia rokokó, amely az irodalomban egyet jelent a könnyed sikamlós- sággal. Annyira, hogy még a tudós Montesquieu nagy művébe, A törvények szellemébe is beledolgoz pikáns ötleteket, a filozófus Diderot pedig olyan pornográf könyvet ír, mint a Bijoux in- discret, ami' magyarul Drágalá- tos fecsegők címen jelent meg. Vesztébe rohanó kor, egyre félelmetesebb árnyakat vet a közelgő francia forradalom, mely végképp lezárja a múltat, hogy újat kezdjen, s az irodalom ennek válik előkészítőjévé. S valami él is kezdődik, amire korábban nem volt példa: Mme de La Fayette csodálatos könyve, a Cleves hercegnő 1678-ban jelenik meg, s ez a dátum a lélektani regény születését jelenti. Rousseau vallomásai az önelemzés végső lehetőségeit tárják fél, de kortárs a csúfolódó Voltaire, s kortársak az enciklopédisták is. Erjedő, sokat ígérő korszak ez s a jelek is messze mutatnak. Prévost abbé működése is beletartozik, akit Rousseau vallomásaiban „igen szeretetreméltó és egyszerű embernek” nevez, „akinek szíve megelevenítette halhatatlanságra méltó műveit”. A kortársi vélemény rendszerint hamis; Prévost abbé 200 kötetéből 199 tökéletesen érdektelen, s az utókor már a címüket sem tartja számon. De a Manón fennmaradt, mintha azt akarná bizonyítani, hogy az abbénak 199 könyvet kellett megírnia, hogy legyen egy, amely kiállja az idők próbáját. Mi a titka? Az, hogy eleven. minden lapját élhisszük, még akkor is, ha magunkban szidjuk Des Grieux lovagot, ezt a szánalmas szerelmi rabszolgát, aki csak alázatosan megbocsátani tud. Des Grieux a szerelemben él, ez az egyetlen közeg, amelyben létezni tud, s nemesi származása sem akadályozza meg, hogy ezért a kispolgári lányért minden áldozatot meghozzon, A legnagyobbat is, a megbocsátást, mert Manón könnyelmű és ledér, s valóban Des Grieux lovagnak kell lenni ahhoz, hogy valaki kitartson mellette. Az abbé könyve hosszú sort nyit meg, Goethe Wertherében is felismerhető a nyoma, s hasonló témát dolgoz fel Schiller is — persze sokkal művésziebben, nagyobb társadalmi hangsúllyal — az Ármány és szerelemben. Prévost kereken kétszáz éve halt meg. Szorgalmas volt, s bár- ! hova vetette is a sors, írta köny- j vednek légióját. De a Manón Lescaut az egyetlen ebből a hatalmas termésből, amit úgy látszik mindaddig olvasni fognak, amíg szerelmesek lesznek a viláA Tolna megyei képzőművészek X. megyei kiállításának anyagából Végh János: Felvonulási épület. Oszolj Istvánná: Alkonyodik Martinék József: Városkép
