Tolna Megyei Népújság, 1963. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-24 / 275. szám

a tolna megyei népújság

K

ULTURÁLIS ME

Miábránduíás

Alkonyodott. A szobában a tárgyak elmosódtak, eggyéolvadtak a sötétséggel. Beszélgető partnerem is lassan alaktalan, sötét tömeggé vált. Csak amikor beleszívott cigarettájába, a kis felvillanó fénynél vált láthatóvá az arca. Sokáig ültünk gondolatainkba mélyedve. Én vártam a történet folytatását, ő talán azon töprengett, hogy is kezdje. A kapcsolóhoz nyúltam.

— Ne gyújtsd meg — mondta a

kezemet megfogva — így, sötétben talán könnyebb mesélni.

Kis csend szakadt ránk újból, aztán lágy baritonján folytatta a történetét.

— Tehát felvettek boltvezetőnek a földművesszövetkezethez. Huszonkét éves voltam akkor. Szerettem az életet, mint minden ember. Fiatal voltam, erős, egészséges, és a nők szerint jóképű is. Az volt az első munkahelyem, ahol önállóan kellett dolgozni. Volt egy tanulóm, ügyes, és értelmes kislány. A vezetőim szerettek és megbecsültek. Egyszer,

. amikor az irodára mentem, hogy az elszámolásomat leadjam, egy ismeretlen nő ült a főkönyvelő asztalánál. Bemutattak neki. Ű volt az új főkönyvelő. Márta — így hívták — nagyon szép volt. Érett, formás alakja, lent két pici, ennivaló lábbal, fent pedig koromfekete hajjal övezett, gyönyörű fejben végződött. Ahogy kezet fogott velem, és a szemembe nézett, hideg fényű, kék szemével, éreztem, furcsa, borzongás járja át minden idegszálamat.

,-n- Remélem, nem sok bajunk lesz egymással — mondta. — Az elszámolási renden nem változtatunk, minden marad a régi.

— „Nem sok bajunk lesz...” ha tudtuk volna akkor, amit most, milyen groteszkül és humorosan hangzott volna ez a mondat... Márta asszony volt. Különváltan élt a férjétől. Egy gyermeke volt, a szülei nevelték, egy Pest melletti kis faluban.

— Egy este árut kaptam, és úgy kilenc óra felé mentem haza. Az utcán találkoztunk. Sétált. Könnyű kis nyári ruha volt rajta. Úgy simult az alakjához, hogy kérkedve, hivalkodva domborodott ki formás, karcsú teste. Érett nő volt. Az egy gyerek nem látszott meg rajta. Olyan kislá- nyosnak látszott a rövid, testhezálló ruhában. Gyönyörködve néztem, ahogyan jött velem szembe. Megkérdezte hol voltam, aztán együtt sétáltunk. Nem tudom, hány óra volt, amikor elváltunk, de nekem nagyon rövid volt az idő, amit együtt töltöttünk.

Amikor lefeküdtem, sokáig nem tudtam elaludni. Fantáziám állandóan vele foglalkozott. Egy nap, május tizenhatodikán — soha nem felejtem el ezt a napot — Pestre kellett mennem, bevásárolni. Már végeztem minden munkámmal. Sétáltam, nézegettem a Irakatokat. A Rákóczi úton megálltam a hangszerbolt előtt, rágyújtani. Valaki a váltamra tette a kezét.

— Jónapot, főnök kartárs! Hát maga itt?

Márta volt. Nagyon megörültem, és úgy láttam rajta, hogy ő is örül a váratlan találkozásnak. Szüleihez utazott, a gyerekért. Én már altkor végeztem, neki pedig majdnem minden órában volt vonatja. Beültünk egy presszóba. Feketét ittunk rummal.

— Tudja Béla — mondta — így rummal olyan, mint én vagyok. Fekete, és tele van tűzzel.

— Hogy olyan fekete, mint maga, azt én is megállapítottam, az is igaz, hogy ez a fekete szinte éget. De én nem vagyok biztos abban, hogy a hasonlat egészében is találó.

— Na-na, csak vigyázzon, hogy meg ne győződjön róla. Ugyanis, ha ebből többet fogyaszt a kelleténél, berúg, de másnapra ki is józanodik. Viszont, ha a hasonlatról meggyőződik, nem biztos, hogy hamarosan ki fog józanodni.

— Vállalom a kockázatot — mondtam —, még úgysem voltam sokáig egyfolytában mámoros.

— Hogy maga milyen hős! — mondta, és megszorította a kezemet.

Nem tudtam, mit akar. Játszik csak velem, vagy komolyan gondolja, amit mond. Mindenesetre, most már nem láttam benne a főnököt, csak a nőt. Nem sokáig voltunk ott. Azt mondta, szeretne velem táncolni. Elmentünk egy zenés hélyre. Itt is feketét kértem. Megfogtam a kezét, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki, hogy én csak feketét akarok. Elértette a célzást, mert elmosolyodott, talán egy kissé el is pirult — és azt válaszolta, legyen úgy, ahogy én akarom.

Táncoltunk. Hogy tudott táncolni!... külön művészet volt, ahogy hozzám simult. Éreztem minden porcikáját, minden sejtjét. Ahogy felnézett rám táncközben, szája ott égett, izzott pár centire az arcomtól. Nem tudtam magamon uralkodni. Megcsókoltam. Ott aludtunk, együtt, a szállodában. Száz forint „csúszó” a portásnak, és közös szobát is kaptunk. Azután ezek a közös kiruccanások mind gyakoribbak lettek. Sok pénzembe került. Egy- egy alkalommal néha még ezer forintot is ráköltöttem. Boldog voltam. Márta igazi asszony volt. Szeszélyes, mint az áprilisi időjárás, hol robbanékonyán ideges, hol odaadó, gyengéd, és ilyenkor nagyon kedves. Szerette a szépet, mint minden nő, és minden kis ajándéknak úgy tudott örülni, mint egy gyerek. Művésze volt a szerelemnek. És én...

Sóhajtott. Pár percig hallgatásba burkolózott, talán az emlékei rohanták meg, talán a gondolatait rendezte. Az ablakhoz állt, és belebámulva a sötétbe, folytatta. Sokba került ez a kaland. Egy kis spórolt pénzem volt, hamaTájkép

(Szlovák György rajza)

rosan elment. Nem bántam semmit. A faluban és az irodán nem sejtette senki a viszonyunkat. Elfogyott a pénzem. Kértem kölcsön, de megadni nem tudtam, inkább újabb kölcsönt szereztem. Később már nem tudtam pénzt szerezni, hát elvettem a kasszából háromezer forintot. Ez nem sokáig volt elég. Újból hozzányúltam a pénzhez. Akkor már rettenetesek voltak a napjaim. Örökös rettegésben éltem. Tudtam, mi vár rám, ha rájönnek, ö is észrevette rajtam a változást. Addig vallatott, míg elmeséltem neki mindent. Megmondtam, hogy mennyi pénzt vettem már ki a kasszából. Azt hittem, szakítani fog velem, és feljelent.

Meglepődsz, nem így történt. Kinevetett, és azt mondta, ne féljek, ha ügyesek leszünk, nem lesz semmi baj. Különben ő ezt sejtette, és várta, mikor fogom neki meggyónni. Aztán mindent úgy csináltam, ahogy ő mondta. Rendeltem tíz darab televíziót. Kilencnek az árát elköltöttük, amikor a leltár volt, az egyes után utána írtunk egy nullát. Megtehettük, mert Mártánál voltak a másodpéldányok. Tizenöt motorral voltam terhelve, ötnek az árát elköltöttük, az egyes után írtunk egy ötöst, és nem volt hiányom. A költekezésünk nem tűnt fel senkinek, mert mindig Pesten találkoztunk. Ö hazajárt, Pesten keresztül kellett, hogy menjen, én pedig független ember, motorral . bármikor felmehettém munkaidő után. Többször szóvá tettem, hogy egyszer majd rájönnek mindenre a revizorok. Ilyenkor kinevetett.

— Ne félj, te buta — szokta mondani — azok is csak emberek. Különben bízd rám, majd én átverem őket.

— De Mártám, valamikor csak kiderül minden — érveltem.

— Csak nem nálam, barátom. Egy év múlva felmondasz. Az átadó leltárkor pedig majd odamegyek. Én tudni fogom, hogy miből, mennyi hiányzik. A leltár- írót elküldöm valahová, addig én írom. majd a leltárt, te pedig azokat a cikkeket diktálod, amiből hiány van. Én majd tudni fogom, mit írjak. Aztán a hiány majd az utódodnál fog kiugrani.

Buta logika volt, tudom, de akkor ő megnyugtatott. Három hamis leltárom volt már baj nélkül. Egészen megnyugodtam. Egyszer délelőtt tíz óra felé hívattak az irodára. Egyik revizor volt kint. Amikor megláttam előtte az asztalon a leltáríveket, rettenetes idegesség fogott el.

— Kedves kartárs — fordult hozzám, és úgy, nézett a szemembe, mintha belém akarna látni — mi az oka, hogy ilyen rettenetesen rossz lett a bolt forgási sebessége? — Te talán nem tudod, a forgási sebesség alatt azt az időt értjük, amennyi idő alatt az .áru, illetve a pénz megfordul a kereskedelemben. Elém tett egy leltárívet. — Nézze csak — mondta. — Itt a tíz darab televíziónál ez a nulla, hogy lehet, hogy lejjebb van, mint az egyes a másodpéldányon?

Elsápadtam. Forogni kezdett velem az iroda. Észrevette rajtam. Azonnal leltárt rendelt el. Kilencvenötezer forint hiány ugrott ki. Én mindent bevallottam, úgy, ahogy történt. A többit tudod. Két és fél évet ültem. Márta kettőt. .Nem tudom, most merre van, nem is fogom felkeresni soha. A börtönben töltött idő ••’ég volt ahhoz. ho<*v még az em- ' 'ke is elmosódjon bennem.

. Termékeny és teremtő volt az idei ősz. Olyan időjárást értünk meg, amilyenre még a legöregebbek is csak akkor emlékeznek, ha nagyon megerőltetik a memóriájukat. S ahogy ebben a gazdag őszben szétnéz az ember, az az érzése támad, hogy nagyjából minden a helyére került. Sok olyan dolognak vetettük meg az alapját, amelyek hozzásegítenek bennünket a jobb esztendőkhöz. Ezt érzi az ember a falvakban, látja az emberek arcán, de talán még a levegőből is valami ilyesmi sugárzik ki.

Olyan az őszünk, hogy reális bizakodással nézhetünk a jövő elé, s így jó, h" olyan problémákról is szó esik, amelyekről a nagy rohamban, a vetés, betakarítás és a mélyszántás lendületében alig, vagy egyáltalán nem beszéltünk. A téli népművelési programról van szó, arról, hogy az idei őszünk több olyan lehetőséget teremtett a falvakban, amelyeknek előnyeit elmulasztani roppant súlyos hiba lenne. Miről győzött meg mindenkit ez az ősz? Elsősorban arról: lehet egyszerre, ösz- szeforrottan szervezni és végrehajtani feladatokat. Másodszor arról, hogy az a kollektív tevékenység, amit mindenfelé tapasztalhattunk, óriási erő, szokásokat, hagyományokat képes ledönteni.

És ha az előbb csak néhány szóval említett problémát közelebbről nézzük, mindjárt ezzel találkozunk: szokások, hagyományok állnak útjában az előrehaladásnak. Ezekkel megbirkózni nem könnyű dolog. Ez a szerv, vagy az az intézmény külöh-külön gyenge a bírókra, csak olyan együttes képes valamit tenni, amelyikben nincsenek válaszfalak. S az idei ősz szinte korlátlan lehetőségeket teremtett, 'á V&laszfalált ledöntésére. A kenyérgabona földbe került, a betakarítás a vége felé jár, a mélyszántás is komoly ütemben halad. Mind több ember és erő szabadul fel, mind szélesebb azoknak a tábora, akik a jól végzett munka tudatával tekintenek végig a határon.

Mifelénk azt mondják: megtörtént a beszorulás, a falusi ember most kezd olyan életet élni, hogy magára is több gondot fordíthat. Következnek a hosszú téli esték, a pihenés, az önművelés időszaka. És most kell sorompóba állni azoknak, akik felelőséget éreznek a falusi ember dolgaiért. Kikre gondolunk? Jóformán mindenkire, mert a felsorolásból nem hiányozhat a községi tantestület, a pártszervezet, a tanács és az ifjúsági szövetség sem. Ez alkalommal azonban maradjunk csak egy szervnél, a tanácsnál.

Elöljáróban megállapíthatjuk: ami az

idei gazdasági tevékenységet illeti, tanácsaink derekasan helytálltak. Van azonban egy olyan tapasztalatunk, hogy ezzel mintha lezártnak is tekintenék feladataik körét, s a többit rábíznák azokra a szervekre, amelyek ott élnek a falvakban. Pedig a tanácsnak, mint törnegszervezet- nek, s tegyük hozzá, bizonyos értelemben irányító tömegszervezetnek, nagyon fontos feladatai vannak a népművelés szervezésében. S hogy az esetleges félreértéseket elkerüljük, azt is elmondhatjuk: nemcsak az elnökre és a végrehajtó bizottság vezetőire gondolunk elsősorban, hanem a tanács egészérej Arra, hogy a tanács, mint testület lép színre a községekbenj s mint a faluoe'uek bizalmának letéteményese, válik kezdeményező és végrehajtó erővé.

Sok panaszt hallottam arról, hogy a falusi ember nehezen mozdul egy megszokott állapotból. Részben ez igaz, de példák sokasága sorakozik érvként amellé is, hogy ahol megteremtik a lehetőségeket a mozdulásra, ott sokkal kevesebb a gond. Csak egy példa: Aparhanton tavaly előtt sikerrel zárult a dolgozók esti iskolája, de mára teljes részvétlenségbe fulladt minden olyan kezdeményezés, amelyik az oktatás megszervezésére irányult. Miért sikerült két éve, s miért meddő a kísérlet ma? A válasz: akkor jártak iskolába a tanács vezetői és külön gondot fordítottak az iskola szervezésére és működésére. Mára pedig csak annyit tesznek, hogy tanácsülésen határozatot hoznak az általános műveltség emelésének fontosságáról.

A kettő közötti különbségét meglehetős alapossággal illusztrálja a két különböző helyzet. A különbség azonban a feladatokról is beszél mindjárt.

Cáfoljuk meg tehát azt a panaszt most már, hogy a parasztember nehezen mozdul, és helyesbítsük így: olyan mértékben mozdul, ahogy a mozgást számára lehetővé teszik. Erre bizonyíték az idei ősz és sok egyéb az életből. Tehát most itt a jó alkalom a bizonyításra. Az időszak, az ősz igen kedvező arra, hogy megalapozzuk a téli munkát, s bizonyos értelemben az elkövetkező éveket is. Ehhez nem kell más, csak körülbelül olyan értékű frontáttörés, mint amilyet az őszi munkák szervezésénél tapasztalhattunk. Tanácsaink erre képesek, erejük megvan hozzá. S hogy az eredmény se maradjon el, ahhoz a korábbiaknál alaposabban kell elosztani a feladatokat az állandó bizottságok és a tanácstagok között.

SZOLNOKI ISTVÁN

PÁLOS ROZITA:

ELLENÁRAM

Ha tested örülni kezd, mindig

elindul a szél valahol

feléd sodorni a fény ellenáramait.

Messze mennél e törékeny egektől, de megállít anyánk ültette violák fehér szándéka és egy láthatatlan madár nesze a szilfa félmagasában.

Lennél olyan, mint a fénytelen Hold a délután egén. mit senki se észlel.

Ó ez a szorongás a szerelemben, ó ez az idegbeteg vízirózsa rohanás parttól az örvényig és örvénytől a partig, miközben szabad akaratodra gondolsz és a választás kínja fojtogat.

Hova lesz a kiskacsa pelyhessége a szónak, mit végül a lemondás üveggé kopaszt és beléd tükrözi megtagadását a földnek.

VARGA ISTVÁN