Tolna Megyei Népújság, 1963. november (13. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-17 / 269. szám

A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG K ULTURALIS MELLÉKLETE Esztendők óta tart már a csa­tározás Bódi Vince elnök és Ku- cor Vendel között. Az okát ku­tatja azóta is a falu népe — hasz­talan. • Kucor Vendel az örök rebellis, így tartják számon a faluban ezt a fekete, vékonydongájú, de nagy erejű embert, aki a szövetkezet megalakulása óta egyfolytában a növénytermesztők főbrigadérosa — a tagság legnagyobb megelé­gedésére. Emberemlékezet óta értő em­ber hírében állott és az a szóbe­széd járta róla, hogy csak rápis- lant valamelyik tábla földre és már mondja is: ide ezt vessetek, amoda meg azt. Az igazság persze az, hogy kerek negyven esztende­je tapossa már ugyanazt a földet és így behunyt szemmel is pon­tosan tudja, hol jár a határban, s ott milyen a föld összetétele. Érthető, hogy a vezetőség adott a szavára, a tagság meg egyenesen szentírásnak vette, amit egyszer Kucor Vendel kinyilatkoztatott. Hogy miért mégis Kucor az örök rebellis, amikor éppen neki van a legkevesebb oka rá? övé a legtöbb munkaegység, ő épített el­sőnek fürdőszobát a házához — egy főbrigadérosnak így dukál, magyarázta akkor az emberek­nek —, s ő csapott olyan lakodal­mat a lányának, hogy még a he­tedik faluban is híre járt. Sokan faggatták már, hogy megtudják a titkát — eredménytelenül. Első „lázadása” egybeesik a szövetkezet megalakulásával. A falu vezetői nem bízván sa­ját erejükben — mint később, bo­rozgatás mellett bevallották: Ku­cor Vendel makacsságától tartot­tak leginkább — segítséget kértek a közeli város munkásaitól. A ké­rő szóra egy autóbusznyi vasas érkezett a faluba, és annak rend­je és módja szerint nyomban ha­ditanácsra ültek össze a falu ve­zetőivel, amikor egyszercsak ki­vágódott a tanácsterem ajtaja és belépett — Kucor. — Köszönjük, hogy eljöttek — fordult a meglepett munkásokhoz —, de feleslegesen fáradtak. — Azzal negyven belépési nyilatko­zatot kért, az elsőt ott, helyben aláírta, s mint a szövetkezeti mozgalom legfőbb agitátora, egye­dül indult a Felvégre, ahol a „leg­nehezebb” emberek laktak... Ö, Kucor Vendel, aki addig a leg- hangosabban ellenezte a közöst. Aznap — a munkások segítsége nélkül — közös akaratra jutott az egész falu. Hogyan csinálta Ku­cor Vendel? Mi indította rá? He­tekig tárgyalta a falu Kucor pál- fordulását, de csak a találgatásig jutottak el az emberek. Második „lázadása” az első kö­zös aratáskor történt. A gépállomás három kombájnt küldött a nagy eseményre. Az em­berek kíváncsian, de elégedett arccal bámulták a három min­dentudó masinát. Csak Kucor Vendel nézett át a gépek felett. Aztán... Kaszát ragadott, s olyan rendet vágott egymaga, hogy a gép se különbet. Felesége szedte utána a LUKACS MIKLÓS: HA VOLNA Nyájam ha volna, legeltetném, Subámat dombra leterítném, Furulyám fújnám vígan, szépen, Szívemhez bújnál az estében. Vadvirágból lenne nyoszolyád. Szegénységem megbocsájtanád. Csillaggal, nyárral ölelnélek, Ott maradnék örökre véled. A rebellis markot. Az elnök bosszúsan förmedt rá: — Mit csinál ott. Vendel? Ha nem vigyáz, még eltapossák a gé­pek! — és cifrázta hosszan, egy- szuszra. Kucor türelmesen végigvárta az elnököt, csak aztán szólt: — Huszonnégy évig minden nyáron vágtam a rendet. Csak nem gondolja, hogy éppen a hu­szonötödik nyáron ülök majd öl­hetett kézzel! — Azzal feleletet sem várva, nagyot suhintott ka­szájával, s a délebédig nem is hagyta abba. Harmadik lázadására a nyár végén került sor. Beállított az eb nőkhöz: — Nagyobb istálló kell, Vince! Nem férnek már a tehenek! Az elnök kényszeredetten bó-' lógatott, hogy tudja ő jól, csak éppen nincs miből. Kucor végig­hallgatta, aztán sarkonfordult. Az elnök elégedetten mosolygott és a tenyerét dörzsölte: végre, egy­szer ő maradt felül! Másnap nyoma veszett a Kucor brigádnak, meg néhány fogatnak is. Hiába nyomozott Bódi Vince a határban, senki nem látta őket, nem tudott senki róluk. Csak ké­ső este kerültek elő a szövetkezet erdejéből. Az élen Kucor Vendel és az erdőkerülő ballagott. Mö­göttük a megrakott szekerek. Az erdőkerülő egyenesen Bódi Vincéhez lépett. — Végrehajtottuk az utasítást... — jelentette katonásan, s azzal, mint aki jól végezte dolgát, távo­zott. Egy hét múlva már harmincán szorgoskodtak az új istálló építé­sénél. Szép hagyomány, hogy me­gyénk festői minden év no­vember 7-éti rendezik meg közös kiállításukat, s sorrend­ben immár a tizedikre került sor az idén. Állandó a panasz — s te­gyük hozzá: nem is alaptala­nul —, hogy megyénkben nincs eleveti képzőművészeti élet, hiányzik a művészek és a va­lóság közötti termékenyítő kontaktus. Ez a kiállítás ele­ven cáfolatnak tűnik, amit a múzeum emeleti termében lá­tunk, olyan válogatás, amely- lyel nem kell szégyenkezniük a Tolna megyei festőknek. Igaz. hogy a zsűri magas mér­cével mért, s a több mint két­száz képből csak harminc- valahányat hagyott meg. Nem tudjuk, mi maradt ki, de amit festőink az idei közös tárlaton bemutatnak, egészében bárhol megállná helyét. Egészében, mert az összhatás jó, még ak­kor is, ha nem minden kép vált ki fenntartás nélküli lel­kesedést. A kiállított képek túlnyomó többsége tájkép, s a technikát tekintve csaknem valamennyi akvarell. Ez a megállapítás magában hordja az ítéletet is: legtöbb festőnk, a kenyér­kereső főfoglalkozás mellett a gyorsabb megoldást választja, nincs ideje hosszas tanulmá­nyokra, elmélyülésre. Nem is lehet, a dunaföldvári művész­Negyedik „lázadása” a napok­ban esett. Kucor éppen az elnöknél járt. amikor megcsörrent a telefon. Vendel közelebb állt a készülék­hez, felvette. így tudta meg, hogy a megye traktort kínál a szövet­kezetnek. Ha a vételár kétharma­dát két napon belül készpénzben kifizetik, övék a traktor. Bódi Vince káromkodott, kért. hivat­kozott és fenyegetőzött, de a te­lefonáló hajthatatlannak bizo­nyult, s a kasszában pihenő ötezer forint sem fiadzott meg. Kucor Vendel megint csak nem szólt. Elment a kocsmába, leült az egyik sarokasztal mellé, a kör­mét rágta, és megivott két fél­decit. Aztán nyakába vette a fa­lut, és másnap reggel nyolcvan- ezer forintot szurkolt le az elnök asztalára. Csupa piroshasú ban­kót. Bódi Vince úgy meredt a rebel­lisre, majd a jókora pénzcsomóra, mint aki nem tudja, hogy ébren van, avagy álmodik. Csak akkor ocsúdott, amikor Kucor már az ajtónál járt. — Kiraboltad a bankot? — kiáltott utána megdöbbenve. Kucor nyugodtan válaszolt: — Majdnem... — azzal a kalap­jához bökte az ujját és kilépett az ajtón. De mielőtt becsukta volna, még visszaszólt: — Majd elfeledtem: kétszáz fo­rinttal tartozunk az embereknek. Kivétel nélkül, mind a négyszáz­nak. * Esztendők óta tart már a csa­tározás Bódi Vince elnök és Ku­cor Vendel között. Akik eddig a titok nyitját keresték, felhagytak vele. Inkább azt találgatják: mi lesz Kucor Vendel ötödik „láza­telep két-három hete legtöbb­ször csak arra jó, hogy meg- ízleltesse a tájat, a színeket, de a rövid időből alig futja többre néhány akvarellnél így ez a kiállítás inkább ar­ról tanúskodik, hogy mire lennének képesek festőink, s a végleges eredmény helyett be kell érnünk a gazdag lehe­tőségekkel. A tárlat így is tartogat nem egy meglepetést. Elsősorban Szabó Istvánra gondolunk, aki­nek megrendítő öreg halásza, vagy Medhyánszkyra / mlékez- tető, roppant erejű téli tája arról tanúskodik, hogy ez a kivételes tehetségű művész, (kár, hogy időközben elköltö­zött megyénkből), biztosan ha­lad útján, s évről évre fejlő­dik, bizonyítja, hogy nem csa­lódnak, akik sokat vártak tőle. Heinrich Rudolfot új oldalá­ról ismertük meg: szobrok, fi­nom technikával megoldott ké­pek után most Tamási tájait eleveníti meg, s nyugtalan szí­nei — talán a szőlőhegyi kép a legszebb — azt mutatják, hogy új lehetőségeket keres, s ami több, talál is. Lázár Pál roppant biztonsággal kezeli anyagát, s az olyan képek, mint a Mosás a Dunánál csak a leg­magasabb mércével mérhetők. Viszont épp tőle szívesebben látnánk többet is, mást is. Mol­nár György itt kiállított né­hány képe ismét azt bizonyít­Dunaföldvárott megbukott egy kísérlet. Kertészeti techniku­mot akartak indítani, ám a ki­helyezett osztály részvéilenség miatt nem került megszervezés­re. A szóbeszéd szerint mind­össze 6, vagy 8 helybeli jelent­kezett az egyébként érdekes te­matikájú, s helyben igen fontos iskolára. Egy kis helyzetfelmérés: a községben nagy hagyományai vannak a szőlő- és gyümölcs- termesztésnek, a dunaföldvári kertészeti termékek elkerültek mindig a fővárosba, a környe­ző túrósokba, községekbe is. A községben jelenleg négy terme­lőszövetkezet gazdálkodik, s mellettük alakult egy szövetke­zeti társulás is. Egészen ponto­san nem ismerem a gazdaságok profilját, de a hagyományok is­meretében bizonyosra veszem, hogy a kertészkedést folytat­ják, s ez a tény amellett szól, hogy úgy kellett volna Földvár­nak az a technikum, mint szá­raz földre az eső. Mert alapo­san nagyot léptünk előre a korral. Nem az a cél, hogy a kertgazdaságok megtermeljék azt, ami a helybelieknek szük­séges, pótlást biztosítsanak a gabonahozamokhoz, hanem je­lentős részt kell vá'.lalniok a megye, az ország ellátásából, sőt exportkötelezettségeink tel­jesítéséből is. Miért lehetséges tehát, hogy annyi fontos momentum elle­nére mégsem sikerült életre hívni a kihelyezett technikumi osztályt? A vélemények erről a kérdésről megoszlanak. A legtöbb azonban így összegező- dik: a helybeliek csak a zse­bükkel, a saját kis kamrájukkal törődnek, a többi nekik már édesmindegy, legyen az községi, megyei, vagy országos érdek. Mi ebben az igazság? Annyi feltét­lenül, hogy él egy bizonyos kis­kereskedői szemlélet Dunaföld- várott. Ez azonban nem jelenti, hogy az egész község, mind a négy termelőszövetkezet tagjai hasonlóképpen vélekednek. Aki ezt mondja, tagadja társadal­munk, új életünk emberformá­ló, tudatkialakító hatását. Annyi megint igaz a problé­Ja, hogy ez a fiatal festőnk év­ről évre nagyobb feladatok megoldására képes. Kertes-Kol- inanti Jenő sajátos megoldású képei nem tévesztik el a ha­tást, s elsősorban a Csendes délután tetszett, eleven színei­vel. Kár, hogy Szabó Dezső mindössze egyetlen képpel sze­repel, pedig finom téli tája töretlen alkotóerőről tanúsko­dik. Ugyancsak egy képet ál­lított ki Staub Ferenc, akinek mindig szívesen látjuk mun­káit. A többiek jól egészítik ki a kiállítást: Martinék József vá­rosrészletének oldottabb szí­neivel szerencsésen lép ki a saját maga által felállított sé­mából, de Végh Jánosban több az aprólékos gond, mint az invenció, s ugyanez mondható el Oszoli Istvánná, Szirmai Endróné, Stekly Gyula, Gulyás József képéről is. Ismételjük: több a lehetőség, mint az eredmény ezen a ki­állításon, s ez a legjobbakra is vonatkozik. Ezt a megállapí­tást csak aláhúzza az a tény, hogy az idei tárlat határozott és biztos fejlődést mutat a ko­rábbi évekkel szemben, s je­lenti egyben azt is, hogy fes­tőinktől mind többet és töb­bet várhatunk. % Cs. L. ma kapcsán, hogy minden új nehezen születik, semmi sem hull az ölünkbe csak úgy, va­lahonnan messziről, nagy ma­gasságokból. A kérdés azonban az: akarták-e az újat egyálta­lán? Ha kevesen is voltak a je­lentkezők, a kis tábor mégis azt igazolta: volt törekvés a másra, a jobbra, csakhát ez a törekvés igen szűk keretek kö­zé szorult, nem tudott magának megfelelő számú sereget tobo­rozni. A továbbiakban a dunaföld­vári eset már nem helyi jelen­tőségű, hanem kiszélesedik, s elég súlyos kérdéssé kerekedik. Arról van szó: várhatjuk-e a rövid idővel ezelőtt még ma­gángazdálkodást folytató pa­rasztembertől, hogy mára min­den fenntartás nélkül, nagyon határozottan válasszon. Aligha. A választáshoz mindig hozzá kell segíteni. Erre hadd mond­jak el egy példát. Iregszemcsén néhány évvel ezelőtt szívós és kitartó munka árán sikerült lét­rehozni kél általános iskolai osztályt felnőttekből. Az első időkben nagyon döcögősen ha­ladtak a dolgok. Am az a tevé­kenység, amit a szervezésnél és a továbbiakban végeztek, meg­hozta a gyümölcsét: a faluban működik egy mezőgazdasági és egy mezőgazdasági gépészeti technikumi osztály. Más embe­rek élnének Iregszemcsén, mint Dunaföldvárott? Felfogásuk né­hány részletében különbözhet. A különbséget azonban nem a véletlen szülte, hanem az, hogy Iregszemcsén nem mondtak le a tenniakarásról! Menjünk közelebb a gond­hoz: miként lenne lehetséges mondjuk jövőre megszervezni • azt az osztályt? Érzésem szerint ágy, hogy a jelentkezőkre rá­bízzák a dolgot, megint nehe­zen menne. De ha ők nem csi­nálják, akkor ki csinálja? S itt! ismét egy általános érvényű ki­jelentést kell tenni: az embe­reknek a művelődés felé irá­nyítása, az ilyen igény felkelté­se nem ennek, vagy annak a dolga, hanem minden szerv­nek, szervezetnek, amelyik egy­általán részt vesz a község gaz­dasági és politikai életének irá­nyításában. Szép lehetőségek kínálkoznak például a négy termelőszövetkezetben. A párt- szervezet, a termelőszövetkezet vezetősége nem vallhat kudar­cot, ha illő komolysággal lát munkához. Tudom, sok a dol­guk, a gazdasági vonatkozású ügyek temérdek energiájukat lekötik. Ám ennek a problé­mának a megoldásával vég­eredményben önmaguknak se­gítenének, hiszen a technikumot elvégző szövetkezeti gazdák nem a Holdra, hanem hozzájuk mennének dolgozni. A tanácsnak, a községben dolgozó KISZ-szervezetnek, a tantestületnek és a községi mű­velődési otthonnak igen széle­sek a kapcsolatai. Mint a tech­nikum kudarca mutatja, ezt a sokrétű kapcsolatot nem gyü- mölcsöztették kellően. Mintha szem elől tévesztették volna, hogy a községben ők hivatottak minden kezdeményezés, újra való törekvés felkarolására, népszerűsítésére és támogatásá­ra, ha annak a legkisebb gya­korlati haszna is látszik. Itt bő­ven mutatkozott: képezhettek volna a községnek technikumi végzettséggel rendelkező kerté­szeket, hozzásegítettek volna embereket bizonyos műveltség megszerzéséhez. Vajon iehei-e ennél szebb célt elképzelni? Úgy hírlik, Dunaföldvárott nem adták fel végleg a kihe­lyezett kertészeti technikum megszervezését. Ezt jól teszik. Ahhoz azonban, hogy az aka­rás után valami eredmény is szülessék, nagyon türelmes, ki­tartó és céltudatos felvilágosító munkára van szükség. S ezt nem holnap, hanem ma kell el­kezdeni. SZOLNOKI ISTVÁN dása”, PATAKI PÁL A Tolna megyei festők közös kiállítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents