Tolna Megyei Népújság, 1963. október (13. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-13 / 240. szám

J. A. TALLO: Fényes nappal történt... Egészen az ajtóig kísért. — Most rövid időre be kell csuknom, tudniillik leltároznom kell. De rövidesen újra nyitunk. Ej, de kár, hogy nem jött előbb, egy órával ezelőtt valósággal sorba álltak a vevők, ugyanis füstölt angolnám volt. Sajnos már kiárusítottam az egészet... * Másnap reggel a házfelügyelő­nőnk hangja verte fel a ház csendjét. —> Képzeljék el. tegnap az ebédszünetben kirámolták az egész élelmiszerüzletünket! A tolvaj a pult alól kiárusított min­den hiánycikket, füstölt angol­náért még sorba is álltak az em­berek. Utána az egész bevétellel meglépett... A hír kissé elszomorított. De délben újra vásárolnom kellett, ez alkalommal a nagy önkiszol­gálóba mentem, ahol a személy­zet ugyancsak sűrűn változik. A bejáratnál állt az üzletvezető hófehér köpenyben és bátorítóan rám mosolygott. Az eladónők tiszták voltak, fürgék és kedve­sek. Hirtelen borzasztó félelem fogott el, hogy itt állok egyedül, fegyvertelenül, védtelenül kiszol­gáltatva nekik! Úgy ugrottam ki a boltból, mint valami háromlép­csős rakéta a kilövőpályáról. S most pattanásig feszült ide­gekkel várom az esti újságot: va­jon mi történt ebben az üzletben. Hollósi Tibor fordítása HEGEDŰS LÄSZLÖ: Szüreti emlék Piros bádogtetős présház a völgyben, őrt álló, lombos diófák között. A tőkék szagos fürtökkel tömötten rozsdádnak a fényben. Felszállt a köd. Hangos beszéd, fölcsapó nevetések, fehér, piros kendik, zöld-sárga fák. Hordók dongását hallom, körül részeg, döngő darazsak ostromló hadát. Piros tetőkkel, tornyával a város a már elosztó ködből rám kögzön. Állok a domboldalban, víg, magányos legény s elönt a boldog fényözön. Huncutul villanó sötét szemével, vár a mongol-ar cú kis barna lány. Egy fürtnél, mosolyában tele fénnyel, rám nevet vidáman. — Oszolj, magány! Huszonnyolc éves fejjel álmodozni kezdek: ő lesz a párom, senki más —, meg-megállva az itt-ott pirosodni kezdő fák közt, míg dong ezer darázs. Lenn a Sió ezüstje fénylik egyre, aranyló ködben. Száll a pillanat. — Tíz éve lassan, de mintha ma lenne, hogy szép lány vár a rozsdás fák alatt.. ANTALFFY ISTVÁN: Fehérben és feketében Ez a tócsába meredt pillanat a maga múló, torz színeivel csupa valódi-való Hanság. Ki tudja, honnan, miből, mit kever: hidak íve vonul el az úton, diadalmasan és fölényesen, — ez az est csendje már. Hajlong a fűz, megyek én is és batyumat veszem. Buta kis álmok csalitjaiból érett valóság ösvényére értem, nem szivárvány kevert színeiben élek már: feketében és fehérben. Üdülés iránytűvel Házunkban van egy élelmi­szerüzlet. A szinte naponta vál­tozó vezető csaknem mindig mo­gorva, veszekszik a vevőkkel, egyszóval a bolt azon közönséges kis üzletek közé tartozik, ame­lyekből millió van. Legalábbis tegnapig ez volt a helyzet. Tegnap délben megkért a fele­ségem, vásároljak néhány apró­ságot. Csak az utcán jutott eszembe, hogy éppen ebédszünet van. De az üzlet véletlenül nyitva volt. A pult mögött ott állt a ve­zető — ismét új, de amint mond­tam, ezt már megszoktuk —, hó­fehér köpenye volt és mosoly­gott, mint Clark Gable. Uj seprő, gondoltam, egy hét múlva, már rongyos, piszkos kö­penybe fog itt állni. Felsoroltam, hogy mit kérek. A vezető szinte repült ide-oda, lemérte a cukrot, a rizst, a ke­nyeret és mindenre valami kis ráadást is adott. — Az isten szerelmére, mit csinál? — kiáltottam. — Nettó mérünk — felelte szemlesütve —, ön nem papírt vásárol, nem mérhetem az áru­hoz a csomagolást. Megdöbbentve állapítottam meg, hogy fehér kesztyűt is vi­sel és csipesszel fogja meg a teasüteményt. Keze úgy járt, mint a motolla, és olyan biztonsá­gosan, mint valami sebészé. — Sajnos nincs nálam szatyor <— szóltam bizonytalanul. — Ö nem tesz semmit kérem — válaszolta, s a vásárolt árut elegánsan becsomagolta és át­kötötte. Lopva belecsíptem a karomba, hogy meggyőződjem róla, egyál­talán ébren vagyok-e. — Nem vagyok külföldi — je­gyeztem meg a rend kedvéért. — Tudom, tudom — szólt ba­rátságosan mosolyogva. — Látom, hogy helybeli. Valódi portugál szardíniát aján­lott, és megkóstoltatta — ez már végleg kihozott a sodromból — az eredeti orosz kaviárt. — A bonbonokat viszont nem ajánlom — suttogta. — Sajnos Találkoztam Galagonya Dezső­vel és megkértem, tegye a ke­zét a saját szívére és mondja el őszintén, kertelés nélkül, minden aggályoskodást félre­téve. mi a véleménye rólam. Galagonya értelmes, okos tekin­tete végigmért, elmosolyodott, és így válaszolt: — Kedves Barátom, veled szemben nem nehéz őszintének lenni. Ott nehéz, ahol az őszin­teség kiábrándító, fájdalmas és leleplező. De nálad ilyenről szó sincs. Rendkívül szimpatikus, kedves, megnyerő modorú fickó vagy, akivel néhány percet el­tölteni is tiszta felüdülés. Ne pirulj, valóban így van. Az em­berek szeretnek szerénységedért, amelyet talán egy kicsit túl­zásba is viszel, s ez lehet egye­düli hibád csak, hisz tudásod, műveltséged, látóköröd minden vitán felül áll. S ha még ehhez hozzáveszem, milyen példás apa, férj, barát és elvtárs vagy, úgy gondolom, sikerült megrajzolni rólad azt a képet, amely még mindig csak szerény mása a te valóságodnak — rázta meg a kezem Galagonya, és ráztam meg én az ő őszinte, tárgyila­gos és mélyen elemző kezét... Két hét múlva áthelyeztek egy •ír - " kissé öregek már, rég ki kellett volna őket cserélni. Százassal fizettem, mert nem volt apróm és lelkileg már fel­készültem, hogy ezért rámmordul. De semmi sem történt. Udvaria­san mosolyogva adott vissza a százasból. — Hol vagyok tulajdonképpen hol vagyok? — dadogtam szinte magamon kívül. A vér a fejembe szállt. — Lehet, hogy ezután mindig így lesz? — kiáltottam, s hangomban olyan reménység és vágyakozás csengett, amely még egy követ is meglágyított volna. — Kérem, adja át üdvözletemet neje őnagyságának és a gyerekek­nek — tette hozzá a kedves veze­tő. — Egyébként holnap valódi holland kakaóm és svájci sajtom lesz. Tegyek belőle félre önnek? — Idefigyeljen — mondtam majdnem sírva —, én nem va­gyok sem lakáshivatali főelőadó, sem a Népi Ellenőrző Bizottság munkatársa, csak egyszerű halan­dó vagyok, egy közönséges vevő. Rendszerint keveset vásárolok, érdemlegesen nem emelem a a forgalmát sem... Tulajdon­képpen mit akar tőlem? — Semmit — válaszolta angyali nyugalommal. — Búcsúzóul még engedje meg, hogy minden jót kívánjak, legyen minél előbb újból szerencsénk. LUKÁCS MIKLÓS: Tegnap elért az ősz Ültem a ligeti pádon vörhenyes gesztenyék alatt, jött nagy füttyösen, jött a szél, ostorozta a lombokat. Pattintgatott és örvénylett, hulltak elfénylő levelek, tépte vadul, szórta felém, majd lombhullásá eltemet. Egy leperdülő rőt levél, tűnődve vállamon akadt, zizegésben dideregtünk mi, szegény, két ágrólszakadt. Tegnap elért az ősz, vádlód gágogás viszi sóhajom. Szikrázik a szél, ostora csattog vénülő hátamon. másik vállalathoz. szerényebb beosztásba, de magasabb fize­téssel, saját kérelmemre, mert tibetiül tanulok, s tanulmá­nyaimban akadályozott igazgatói beosztásom. Újabb egy hét múl­va hallom, hogy Galagonya, volt vállalatom egyik összejöve­telén tömören így fogalmazta meg rólam alkotott őszinte vé­leményét: — Ilyen ostoba marhát még nem láttam bőgni a jászol előtt... S ráadásul milyen nagy­képű, durva és faragatlan fic­kó... Nem csodálom, hogy retteg tőle mindenki, s elsősorban ret­teg a családja... — mondta Ga­lagonya és melegen, őszintén megrázta új igazgatója kezét... Tegnan találkoztam Burbulvá- val, osztályom egyik dolgozójá­val. aki megrázta k^zem és őszintén, kertelés nélkül kezdte mondani: — ...rendkívül szimpatikus, megnyerő fickó vagy, akivel né-1 hány percet eltölteni is tiszta felüdülés... Adtam neki egy akkora po­font. hogy a csillagos eget. is Trappista sajtnak nézte... Elő­legben! Gyurkó Géza Kovácsi K. Jánost, a válla­lat álhipohonderét, aki félt az erős nyári napsütéstől, kérésé­re ősszel utalták be a balatoni, egész éven át nyitva tartó üdü­lőbe. És ezzel megkezdődött a portás mártíromsága. — Legyen szíves déli fekvésű szobát adni, — kérte Kovácsi. — Tessék, itt a földszinti 12-es. Tíz perc múlva Kovácsi visz- szarohant a portáshoz. — Kérem, a szoba nem déli, hanem délkeleti fekvésű. — Sajnálom, most nincs időnk az üdülőt megfordítani. — Ne tessék tréfálni. Bizto­san van kimondottan déli fek­vésű is. — Nincs, mert az építész 1893-ban, amikor az üdülő épült, nem gondolt erre. Ellen­ben van egy északnyugati fek­vésű szoba. — Akkor kérem azt. Újabb tíz perc múlva ismét jelentkezett: — Más szobát kérek, mert az ablak a dombokra néz. Én a Balatont szeretném látni. — Tessék a földszint kilen­ces. Adok iránytűt, tessék meg­győződni, hogy milyen fekvésű. Kovácsi délben hőmérőt tett a levesbe és visszaküldte: — Csak 22 fokos levest sza­bad ennem.., Másnap már mindenki is­merte Kovácsit aki az ebédlő­ben kinyitotta az ablakot, mert nem volt levegő, azután nyom­ban becsukta, mert huzat volt, felgyújtotta az összes villany- körtéket, mert homályos volt a térem, aztán eloltotta, mert a nagy világosság bántotta a szerhét. Az ételt mosolyogva tették eléje: — Tessék, 21 fokos a "borjú- pörkölt... Eltelt három nap és Ková­csi ismét kéréssel jelent meg a portásnál: — Ma teli hold van és pont az én ágyamra süt. — Tessék lehúzni a redőnyt, — Akkor nem jön be a le­vegő. — Adjak holdmentes szobát? — Ha lehet..: Másnap újra ott állott a por­tás előtt. — Hold ügyben óhajt vala­mit? — kérdezte az mosolyog­va. — Nem, hanem szeretnék a második emeletre költözni. — Miért? — Most jutott eszembe, hogy az orvos tulajdonképpen ma­gaslati levegőt rendelt nekem... Palásti László (Szily Géza rajza) Őszintén és kertelés nélkül

Next

/
Thumbnails
Contents