Tolna Megyei Népújság, 1963. október (13. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-13 / 240. szám

J. A. TALLO:

Fényes nappal történt...

Egészen az ajtóig kísért.

— Most rövid időre be kell csuknom, tudniillik leltároznom kell. De rövidesen újra nyitunk. Ej, de kár, hogy nem jött előbb, egy órával ezelőtt valósággal sorba álltak a vevők, ugyanis füstölt angolnám volt. Sajnos már kiárusítottam az egészet... *

Másnap reggel a házfelügyelőnőnk hangja verte fel a ház csendjét.

—> Képzeljék el. tegnap az ebédszünetben kirámolták az egész élelmiszerüzletünket! A tolvaj a pult alól kiárusított minden hiánycikket, füstölt angolnáért még sorba is álltak az emberek. Utána az egész bevétellel meglépett...

A hír kissé elszomorított. De délben újra vásárolnom kellett, ez alkalommal a nagy önkiszolgálóba mentem, ahol a személyzet ugyancsak sűrűn változik.

A bejáratnál állt az üzletvezető hófehér köpenyben és bátorítóan rám mosolygott. Az eladónők tiszták voltak, fürgék és kedvesek. Hirtelen borzasztó félelem fogott el, hogy itt állok egyedül, fegyvertelenül, védtelenül kiszolgáltatva nekik! Úgy ugrottam ki a boltból, mint valami háromlépcsős rakéta a kilövőpályáról.

S most pattanásig feszült idegekkel várom az esti újságot: vajon mi történt ebben az üzletben.

Hollósi Tibor fordítása

HEGEDŰS LÄSZLÖ:

Szüreti emlék

Piros bádogtetős présház a völgyben, őrt álló, lombos diófák között.

A tőkék szagos fürtökkel tömötten rozsdádnak a fényben. Felszállt a köd.

Hangos beszéd, fölcsapó nevetések, fehér, piros kendik, zöld-sárga fák.

Hordók dongását hallom, körül részeg, döngő darazsak ostromló hadát.

Piros tetőkkel, tornyával a város a már elosztó ködből rám kögzön.

Állok a domboldalban, víg, magányos legény s elönt a boldog fényözön.

Huncutul villanó sötét szemével, vár a mongol-ar cú kis barna lány.

Egy fürtnél, mosolyában tele fénnyel, rám nevet vidáman. — Oszolj, magány!

Huszonnyolc éves fejjel álmodozni kezdek: ő lesz a párom, senki más —, meg-megállva az itt-ott pirosodni kezdő fák közt, míg dong ezer darázs.

Lenn a Sió ezüstje fénylik egyre, aranyló ködben. Száll a pillanat.

— Tíz éve lassan, de mintha ma lenne, hogy szép lány vár a rozsdás fák alatt..

ANTALFFY ISTVÁN:

Fehérben és feketében

Ez a tócsába meredt pillanat a maga múló, torz színeivel csupa valódi-való Hanság.

Ki tudja, honnan, miből, mit kever: hidak íve vonul el az úton, diadalmasan és fölényesen,

— ez az est csendje már. Hajlong a fűz, megyek én is és batyumat veszem.

Buta kis álmok csalitjaiból érett valóság ösvényére értem, nem szivárvány kevert színeiben élek már: feketében és fehérben.

Üdülés iránytűvel

Házunkban van egy élelmiszerüzlet. A szinte naponta változó vezető csaknem mindig mogorva, veszekszik a vevőkkel, egyszóval a bolt azon közönséges kis üzletek közé tartozik, amelyekből millió van.

Legalábbis tegnapig ez volt a helyzet.

Tegnap délben megkért a feleségem, vásároljak néhány apróságot. Csak az utcán jutott eszembe, hogy éppen ebédszünet van.

De az üzlet véletlenül nyitva volt. A pult mögött ott állt a vezető — ismét új, de amint mondtam, ezt már megszoktuk —, hófehér köpenye volt és mosolygott, mint Clark Gable.

Uj seprő, gondoltam, egy hét múlva, már rongyos, piszkos köpenybe fog itt állni. Felsoroltam, hogy mit kérek.

A vezető szinte repült ide-oda, lemérte a cukrot, a rizst, a kenyeret és mindenre valami kis ráadást is adott.

— Az isten szerelmére, mit csinál? — kiáltottam.

— Nettó mérünk — felelte szemlesütve —, ön nem papírt vásárol, nem mérhetem az áruhoz a csomagolást.

Megdöbbentve állapítottam meg, hogy fehér kesztyűt is visel és csipesszel fogja meg a teasüteményt. Keze úgy járt, mint a motolla, és olyan biztonságosan, mint valami sebészé.

— Sajnos nincs nálam szatyor <— szóltam bizonytalanul.

— Ö nem tesz semmit kérem — válaszolta, s a vásárolt árut elegánsan becsomagolta és átkötötte.

Lopva belecsíptem a karomba, hogy meggyőződjem róla, egyáltalán ébren vagyok-e.

— Nem vagyok külföldi — jegyeztem meg a rend kedvéért.

— Tudom, tudom — szólt barátságosan mosolyogva. — Látom, hogy helybeli.

Valódi portugál szardíniát ajánlott, és megkóstoltatta — ez már végleg kihozott a sodromból — az eredeti orosz kaviárt.

— A bonbonokat viszont nem ajánlom — suttogta. — Sajnos

Találkoztam Galagonya Dezsővel és megkértem, tegye a kezét a saját szívére és mondja el őszintén, kertelés nélkül, minden aggályoskodást félretéve. mi a véleménye rólam. Galagonya értelmes, okos tekintete végigmért, elmosolyodott, és így válaszolt:

— Kedves Barátom, veled szemben nem nehéz őszintének lenni. Ott nehéz, ahol az őszinteség kiábrándító, fájdalmas és leleplező. De nálad ilyenről szó sincs. Rendkívül szimpatikus, kedves, megnyerő modorú fickó vagy, akivel néhány percet eltölteni is tiszta felüdülés. Ne pirulj, valóban így van. Az emberek szeretnek szerénységedért, amelyet talán egy kicsit túlzásba is viszel, s ez lehet egyedüli hibád csak, hisz tudásod, műveltséged, látóköröd minden vitán felül áll. S ha még ehhez hozzáveszem, milyen példás apa, férj, barát és elvtárs vagy, úgy gondolom, sikerült megrajzolni rólad azt a képet, amely még mindig csak szerény mása a te valóságodnak — rázta meg a kezem Galagonya, és ráztam meg én az ő őszinte, tárgyilagos és mélyen elemző kezét...

Két hét múlva áthelyeztek egy

•ír - "

kissé öregek már, rég ki kellett volna őket cserélni.

Százassal fizettem, mert nem volt apróm és lelkileg már felkészültem, hogy ezért rámmordul. De semmi sem történt. Udvariasan mosolyogva adott vissza a százasból.

— Hol vagyok tulajdonképpen hol vagyok? — dadogtam szinte magamon kívül. A vér a fejembe szállt. — Lehet, hogy ezután mindig így lesz? — kiáltottam, s hangomban olyan reménység és vágyakozás csengett, amely még egy követ is meglágyított volna.

— Kérem, adja át üdvözletemet neje őnagyságának és a gyerekeknek — tette hozzá a kedves vezető. — Egyébként holnap valódi holland kakaóm és svájci sajtom lesz. Tegyek belőle félre önnek?

— Idefigyeljen — mondtam majdnem sírva —, én nem vagyok sem lakáshivatali főelőadó, sem a Népi Ellenőrző Bizottság munkatársa, csak egyszerű halandó vagyok, egy közönséges vevő. Rendszerint keveset vásárolok, érdemlegesen nem emelem a a forgalmát sem... Tulajdonképpen mit akar tőlem?

— Semmit — válaszolta angyali nyugalommal. — Búcsúzóul még engedje meg, hogy minden jót kívánjak, legyen minél előbb újból szerencsénk.

LUKÁCS MIKLÓS:

Tegnap elért az ősz

Ültem a ligeti pádon vörhenyes gesztenyék alatt, jött nagy füttyösen, jött a szél, ostorozta a lombokat.

Pattintgatott és örvénylett, hulltak elfénylő levelek, tépte vadul, szórta felém, majd lombhullásá eltemet.

Egy leperdülő rőt levél, tűnődve vállamon akadt, zizegésben dideregtünk mi, szegény, két ágrólszakadt.

Tegnap elért az ősz, vádlód gágogás viszi sóhajom.

Szikrázik a szél, ostora csattog vénülő hátamon.

másik vállalathoz. szerényebb beosztásba, de magasabb fizetéssel, saját kérelmemre, mert tibetiül tanulok, s tanulmányaimban akadályozott igazgatói beosztásom. Újabb egy hét múlva hallom, hogy Galagonya, volt vállalatom egyik összejövetelén tömören így fogalmazta meg rólam alkotott őszinte véleményét:

— Ilyen ostoba marhát még nem láttam bőgni a jászol előtt... S ráadásul milyen nagyképű, durva és faragatlan fickó... Nem csodálom, hogy retteg tőle mindenki, s elsősorban retteg a családja... — mondta Galagonya és melegen, őszintén megrázta új igazgatója kezét...

Tegnan találkoztam Burbulvá- val, osztályom egyik dolgozójával. aki megrázta k^zem és őszintén, kertelés nélkül kezdte mondani:

— ...rendkívül szimpatikus, megnyerő fickó vagy, akivel né-1 hány percet eltölteni is tiszta felüdülés...

Adtam neki egy akkora pofont. hogy a csillagos eget. is Trappista sajtnak nézte... Előlegben!

Gyurkó Géza

Kovácsi K. Jánost, a vállalat álhipohonderét, aki félt az erős nyári napsütéstől, kérésére ősszel utalták be a balatoni, egész éven át nyitva tartó üdülőbe. És ezzel megkezdődött a portás mártíromsága.

— Legyen szíves déli fekvésű szobát adni, — kérte Kovácsi.

— Tessék, itt a földszinti 12-es.

Tíz perc múlva Kovácsi visz- szarohant a portáshoz.

— Kérem, a szoba nem déli, hanem délkeleti fekvésű.

— Sajnálom, most nincs időnk az üdülőt megfordítani.

— Ne tessék tréfálni. Biztosan van kimondottan déli fekvésű is.

— Nincs, mert az építész 1893-ban, amikor az üdülő épült, nem gondolt erre. Ellenben van egy északnyugati fekvésű szoba.

— Akkor kérem azt.

Újabb tíz perc múlva ismét

jelentkezett:

— Más szobát kérek, mert az ablak a dombokra néz. Én a Balatont szeretném látni.

— Tessék a földszint kilences. Adok iránytűt, tessék meggyőződni, hogy milyen fekvésű.

Kovácsi délben hőmérőt tett a levesbe és visszaküldte:

— Csak 22 fokos levest szabad ennem..,

Másnap már mindenki ismerte Kovácsit aki az ebédlőben kinyitotta az ablakot, mert nem volt levegő, azután nyomban becsukta, mert huzat volt, felgyújtotta az összes villany- körtéket, mert homályos volt a térem, aztán eloltotta, mert a nagy világosság bántotta a szerhét.

Az ételt mosolyogva tették eléje:

— Tessék, 21 fokos a "borjú- pörkölt...

Eltelt három nap és Kovácsi ismét kéréssel jelent meg a portásnál:

— Ma teli hold van és pont az én ágyamra süt.

— Tessék lehúzni a redőnyt,

— Akkor nem jön be a levegő.

— Adjak holdmentes szobát?

— Ha lehet..:

Másnap újra ott állott a portás előtt.

— Hold ügyben óhajt valamit? — kérdezte az mosolyogva.

— Nem, hanem szeretnék a második emeletre költözni.

— Miért?

— Most jutott eszembe, hogy az orvos tulajdonképpen magaslati levegőt rendelt nekem...

Palásti László

(Szily Géza rajza)

Őszintén és kertelés nélkül