Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-11 / 212. szám
4 fÖLNS MEGYEI NfPÜJSŰÖ 1963. szeptember lí. A „csábító ” niMMíkahehf A Szekszárdi Szesz- és Likőripari Vállalatnál jártunk. Ök látják el a megyét égetett szeszes italokkal. Van itt munka bőven, hiszen naponta 200 hektoliter rum és pálinka és 120—ISO hektoliter kevert kerül elszállításra. Az italokat nagy hordókban tárolják, a szállításhoz üvegekbe kell palackozni. Jelenleg munkaerőhiányuk van. Egyelőre nem tudják betölteni a helyeket, nem mindegy, kit vesznek fel. Nagy a teli horPalackozáshoz készítik elő a demizsonokat. Ezeket a megyéből küldték vissza, hogy jófajta itallal megtöltve kerülhessenek a szórakozóhelyekre. Nemes János, Agócs Miklós és Dorogi Ferenc egy most érkezett szállítmányt visznek töltésre. Nyolcmillió forint érték van ebben a pincében. A két sor hordó mnidegyike szeszes itallal van tele Itt már rummal telik meg a tisztára mosott üveg. í Az É. M. 44. sz. Építőipari Vállalat azonnal felvesz j budapesti munkahelyre NYUGDÍJAS KŐMŰVESEKET fizetéskorlátozás nélkül (nyugdíj meghagyásával) az idevonatkozó új rendelet i értelmében, továbbá KŐMŰVESEKET. ÉPÍTŐIPARI KÖNNYÜGÉPKEZELÖKET J és FÉRn SEGÉDMUNKÁSOKAT. Munkásszállást és | napi kétszeri étkezést biztosítunk. Vidékieknek tanácsigazolás, szakmunkásoknak I szerszám szükséges. Munka- I ruhát 6 hónapig nem adunk, i Jelentkezés: Budapest, V.. Kossuth I,. tér 13—15 földsz. Munkaerőgazdálkodás. (49) Foto: Erb Szöveg: Kónya Decs községben 1963. szép- j tember 9-én női méretes szabórészleget nyit a Szekszárdi Szabó Ktsz. ahol mindennemű ruha ké- j szításét és javítást vállalunk. (56) Felvételre keresünk gyakorlattal rendelkező gyors• és gépírónőt titkári teendők ellátására. Bőrfeldolgozó Vállalat Szekszárd (59) VÉGH ANTAL! HOLNAP VASÁRNAP VTVTTWmmTTTVTTTTTTTVTTTTTTTTyTVTyTTTmVVTV IaIaaaaaaaaaáaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa 28. Tihamér hápogott, hogy emlékszik, van valami, de ő már azóta annyi nővel volt, hogy elfelejtette. Akkorára már a borbély úgy röhögött, hogy nem is borotvált, csak a hasát fogta. Végül aztán Oláht kényszerítették, hogyha már Tihamér nem tudja, mondja meg ő. Azt felelte nagy röhögés közben, hogyhát honnan tudja ő? Egyszer látta azt a nőt, akkor is tanácsülésen... Az a fekete mérnök meg ott ült egy darabig, aztán ászt mondta, nem vár, mert sokan vannak előtte, majd eljön holnap! — Akik olyanokat magyaráznak — mondom Péternek —, azok lehet, hogy szeretnék, ha minden diáklány abortálna tőlük. de hol állunk, drága barátom! Különben is! Egyáltalán a ! fene se tudja, hogy van-e abortusznapló, és ha van, éppen neki mutogatják? — Megfelelnek az érvek, vitézlő! De óikkor mondd meg, mit keresett a szuszogó atyánkfiával. Nyugalomra intem Pétert: ismerjük az igazgatót! Mindennél könnyebb lesz megtudni. — Igazad van, vitézlő, pásztázd a kijáratot! Várunk türelemmel, és észre sem vesszük, hogy delet harangoz a római templom repedt harangja. Mit számít az. nincs szándékunkban délben a lelkünket a római papok kezére adni. Különben tiszteljük Hunyadi győzelmét... s hallgatjuk a bongó harangszót. Péter a várakozás alatt sorra- veszi újra a lehetőségeket, hogyan ismerheti Klári a szuszogó atyánkfiát? Várunk. és eszünkbe se jut türelmetlennek lenni. Nézzük a járókelőket, azok meg minket. Péter azt mondja, ha egyszer az embert az élet a hátára veszi, csudamód iramlik véle. Nekünk is telnék a napjaink, de nem tudunk elindulni a tettek útjára. Egy ütemet mindig késünk. Ezen gondolkoznunk kell. és találjunk valami ellenszert. Mindent idő után csinálunk! Még a végén, amíg töprengünk, valaki elindítja nálunk a faluban az emberi szellem felszabadításáért vezetett harcot. Irodalmi színpadot szervez, kiállítást, KISZ-t és úttörőcsapatot. Mi meg majd mehetünk utánuk, mint katonaságnál a sánta sereghajtók. — Bár az is meglehet, ha ez az első lépés sikerül, utána láncként következik a többi. És ennek sikerülni kell. mert itt vagyunk a kijáratnál, és Klárika csaik a karunkba futhat. Vitézlő, úgy érzem, ma fog bennünket igazán hátára kapni az élet! Rohan az idő. Péter azt érzi, visít valami a hasában. Később ismétlődik, s aztán ezt éhségnek minősíti. Megállapodunk, hogv Péter ebédelni megy a Vesszős Étterembe. Addig én az ő szeme helyett is lesek. Ha kijönnek, merész csatlakozás, és a Muskátli-presszótól a Luna-moziig terjedő sétányon találkozunk. Klárinak ugyanis arra kell hazamenni. Péter elmegy, és én egyedül várok. Várom, de nem jön. Azt gondolom, milyen gyarló ember ez a Péter. Még Klárikát sem képes éhen várni. Mégis csak ez a nap, ez. keli., hogy megindítsa a tettek folyamatát. A dinamikus sztereotípia napja! Aztán Péter - ■.amilyen hamar csak lehetett, érkezett vissza. — Semmi, Vitézlő? — A világon semmi! Péter kijelenti, azt hitte, amire visszajön, én már Klárikával grasszálok a Zrínyi Ilona utcában. Egy bográcsgulyást evett csak úgy állva, egy szelet kenyérrel. Jó volt, forró és paprikás. Azt hiszem, a hasamban nekem is visít valami. Várunk Péterrel. Persze, hogy várunk. Milyen jó, hogy végre várhatunk. A tanácsházára jön- nek-mennek az emberek. Péter és én várunk, hasamba gyakori visításokkal. — Eredj Vitézlő, és táplálkozz! — javasolja Péter. — De ha én nem vagyok éhes! — s mintha csak bosszúból tenné, újra visit a hasamban az éhség. — Vegyünk újságot — javasolja Péter. — Elég lesz egy is, hisz a kettőnk közül az egyik mindig figyel. Péter olvas, én figyelek. Péter figyel, én olvasok. A toronyóra a római templomon négy csengőt kongat. — Milyen volt a gulyás? — kérdezem Pétert. — Nem volt a tetején vastag zsír? — Nem, hogyha úgy kéred. — Gondolod barátom, hogy el kellene mennem? Bár igaz- ami igaz, nem vagyok még éhes —■ és hasamban valami kegyetlenül csíp. — Eredj Vitézlő! — biztat Péter. — esküszöm, minden poréiként megannyi szemként tapad a lépcsőre. (Folytatjuk.) Jugoszláviai útijegyzet IRÁNY FIUME ii. Azzal az érvvel indultunk az Adria partjára, hogy előbb egy kis kerülővel betérünk Postoj- nába és megnézzük a híres cseppkőbarlangot. Ez az elhatározásunk szilárd is volt mindaddig, amíg Zágrábhoz nem közeledtünk. Kitört belőlünk, amit eddig nem érettünk: — Ha Postojnába megyünk, akkor ma még nem láthatjuk az Adriát... Nem szóltunk többet, de hozzá sem nyúltunk a csomagokhoz. Maradtunk. Elvégre akármilyen híres is Postojna, miatta nem halaszthatjuk el egy nappal az Adriát. Irány Fiume! A vülamosmozdony röpít bennünket. Pillanatok alatt eltűnnek szemünk elől az ősi Zágrábból kiemelkedő tornyok, magas épületek. A síkság kezd hepehupássá válni, egyre több az erdő, legelő. Az ablakon fenyőillat csapódik be, majd az erdei tisztáson lévő kaszálóról szénaillat, utána pedig egy gyár kazánjának kellemetlen füstje. Egy órai száguldás után tíz percet megállunk az egyik pályaudvaron, de máris megyünk tovább. Ahogy a szerelvény megindult, mindenki az ablakhoz tódult. — Most következik a tulajdonképpeni fiumei vasútvonal! Ez forgalom. Vasútvonal mindenfelé akad számtalan, de ilyen nem. Érdeklődést vált ki a szakemberből és laikusból egyaránt. Az erdők, szántók lassan elmaradoznak. a legelők zöldjéből egyre több szikla emelkedik ki. Vonatunk lassít. — Talán állomáshoz közeledünk . .. De szó sincs megállósról, még egy óra múlva is ugyanilyen csökkent sebességgel nyeli gyorsvonatunk a kilométereket. Közben eltűnnek a legelésző tehenek, helyettük egy-egy kecskét, birkát látunk. A lakóépületek is mind szegényesebbek. A Bácskából jól ismert épületeket a szikladarabokból összeállított épületecskék váltják fel. A vidéket alacsonynövésű bokrok uralják. A hegyek azonban nem növekszenek. Türelmetlenkedünk, mikor látunk igazi nagy hegyeket. Ha hinni lehet a táskából előkotort iskolai atlasznak, már a nagy hegyek közt kell járnunk. Vonatunk behúzódik egy alagútba. de pár másodperc múlva ismét a szabadban száguld. Itt azonban váratlan meglepetés fogad bennünket. Szinte beláthatatlan mélységet pillantunk meg. Vártuk a magas hegyeket, közben észrevétlenül felhúzott vonatunk a hegygerincre. Szikla, szikla, szikla mindenütt, s nagyon gyér növényzet. Egyik-másik helyen vésni kellett a sziklahegy oldalát, hogy megépíthessék a pályát a vonatok részére a másik helyen pedig száz. kétszáz méter magas beton- tömböt kellett a hegyoldalhoz ragasztani. Az égbolt verőfényes, néha valóságos forróság verődik be az ablakon a szikláról, pár száz méterrel odébb pedig újabb völgy- óriás jelenik meg, Énnek alját köd borítja. A ködből sziklaszirtek meredeznek a magasba. A következő völgyben már nyoma sincs a ködnek. Miből élnek itt az emberek? — kérdem önmagámtól. A kérdésre egy kanyar után meg tudtam adni a feleletet. A földművelés és állattenyésztés nyomait fedeztem fel. A sziklahegy kevésbé meredek részein szoba nagyságú bekerített részek vannak. A termőtalajt a szó teljes értelmében két kézzel gyűjtötték össze a horda- lékos hegyről, a cserjék tövéből. Kosárban hordták össze, mint valami roppant nagy értéket, körülkerítették szikladarabokkal, legalább háromnegyed méter magasságban, nehogy a szél, vagy a víz egy maroknyi földet is elvigyen. Ezen termelnek, ebből élnek errefelé az emberek. Odébb hosszú sziklafal nyújtózik a sínek mellett. Két kilométerrel odébb újabb sziklafal látható. Hófogó? Nem valószínű, ahhoz nem szükséges ilyen vastag sziklafal. Végül egyik utitár- sam ad felvilágosítást. Ezen a részen, olyan viharok kerekednek, hogy a sínekről le- soprik a vagonokat. Ez a sirokkó. Ezek a falak ellene nyújtanak védelmet. Múlnak az órák. Az egyik alagútból ki, a másikba be. A hegyoldalak egyre kopárabbak a mohán kívül már alig van más növényzet. S egyszeresak feltűnik alattunk egy hosszú, kék csík: a csodálatosan szép Adria. A magas hegyről csak kis pontnak látszanak a hatalmas tengerjárók. amelyek a fiumei kikötő előtt várakoznak. Egy órával később keresztülfutunk Fiume főutcáján (nem elírás, a magas sziklahegy miatt csak így tudták kialakítani a közlekedést) és befutunk a nagy kikötőváros pályaudvarára. (Következik: Fiume.) Boda Ferenc
