Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-08 / 210. szám
ömlik (ValikámL KONCZ ISTVÁN: Érés évada Esténként dübörgő hangú repülők zúgták az ég alján — sokszor egész hajnalig. A németek az udvaron egyre hangosabbak lettek, zavartalan rohangásztak, mintha máról holnapra megkergültek volna. Szeretném megfojtani valamennyit Valikéért. Pedig ebben ő is hibás, mert mindig hagyta, hogy megsímogassák az arcát, meg hosszú, copfos haját is. Vali- ka kiszaladt a szobájukból, de attól kezdve én még jobban megharagudtam rá. Miért megy mindig közéjük? Az apja anyja, testvérei mind-mind más vidéken vannak. A bátyjáról azt mondják, talán meghalt. Akkor, amikor ő ideköltözött mihozzánk. Én egyszer kérdeztem Valikét, igaz-e, hogy a bátyád meghalt? Láttam, hogy nem akar beszélni róla. Akkor hirtelen olyan furcsán viselkedett. — Miért vacogsz — mondtam. Beteg vagy? — Ráz a hideg, és úgy érzem, mintha majd szétpattan a fejem. Nagyon fáj. — mondta halkan, szomorúan. De azért akkor este is csak lement a tópartra. Nem messze az erdőszélre, ahol mindig szeretett sétálni. Hamar visszajött onnan. De engem sosem engedett magával. — Mind ilyen furcsák a városi lányok, anyám? — kérdenem egy este. — Csitt te! — mondta anyám fenyegetve. Mit tudhatsz te még ilyesmit. Tizenöt éves kölyök! Igen, Vali ka még tizennégy éves volt, és éppen akkora, mint én mezítláb — ha cipőt húzott. — Kik a Valika szülei?... — kérdeztem egyszer apámat. Apám csak annyit mondott, hogy valamikor együtt voltak katonák az olasz fronton. Lebombázták a hátukat, és Valika nálunk lesz, egészen addig, míg vége nem lesz ennek az éktelen cirkusznak. Én meg arra gondoltam gyakrabban, bárcsak ne lenne vége soha, soha. Mondtam ezt egyszer Valikénak is, titokban. kát fogta. Egy este sokáig ittak. Megették az utolsó két libánkat is. Ordítoztak, duhajkodtak. Hajnalban korán mentek el. Anyám ilyenkor gyakran küldött be a felső szobába, hogy csináljak rendet. Hordjam ki a tört poharakat, meg minden szemetet, amit ott hagytak. Most is így történt. Édesapám is bejött már az istállóból, ahogy én kiértem. — Jöjjenek már, édesapám! Betettek ezek az ágyba! Igen. igen, nem is hiszi!? No, Valika dicsérheti most már őket. — Fogd be a szádat, taknyos! — kiáltott rám édesapám. No, még ilyet — gondoltam csendesen. Azt hittem, elmondjuk majd mindenkinek, hogy milyen rondák a mi tisztjeink. Aztán még mi sem beszélhetünk róla! Valika este megint csak beszélt velük. Hagyta, hogy megsimogassák az arcát. Elhatároztam, hogy meg kell mondanom mindent. Igen! Meg is mondom: — Valika! Te nem ezt Ígérted nekem a múltkor az akácfasorban. Azt mondtad: Csak engem szeretsz, soha senki mást. Soha nem fogja meg egy fiú sem a kezedet. És ma is ez a disznó Lujz, az arcodat is megsimogatta. Valika! Ne engedd többet! Látod, mindenünket felzabálták, a múltkor a nagyapámnak elvették az utolsó malacát is. Megették. Aztán berondítanak. Nappal olyan jószagúak, fényes a ruhájuk és aztán éjszaka... — Ugye, . utálni fogod ezután őket te is. Jó, Valika? Olyan sok érthetetlen dolog történt akkor nálunk. Valika egyszer többet maradt el az erdő széles kert,alatt. Apámnak meg elveszett az összes ruhája. De mindegyik. Temetésre is -a. nagyapáméban ment el vasárnap. — Hová lett a szép ruhája, édesapám? Még csak azt sem mondta rá, hogy bakfütty. Elhallgatta. Zűrzavarosabbak lettek a naigért. Ezentúl, még gyakrabban jött, ment a tisztek között, akik egyre többen lettek. Már az előszobában is aludt néhány — szalmazsákon. Rakosgatta a holmijukat, csakhogy köztük lehessen. Nagyon, nagyon haragudtam rá. Elhatároztam, hogy vakmerő leszek. Éppen ahogy kiérek a folyosóra, ott a sok német tiszt az asztal körül. Nézik a térképet — vonalaznak, úgy, mint tegnap. Testük az asztal fölé borul. Oldalukon a pisztolytáska. Ni! A Lujzé kikapcsolódott. Észre sem vették, hogy ott voltam. Akkor határoztam el magamban. Most tehetek valamit, a Lujz pisztolya az enyém lehet. Óvatosan odaléptem, aztán azt a kis szíjkapcsot kihúztam. Milyen jó, hogy nincs szorosan a derekán! Aztán még egy picit lazítottam is rajta. Három ujjammal megfogtam a pisztoly legkintebb álló részét, meghúztam óvatosan. Jött. Kiemeltem a táskából, de majdhogy leesett a kőre, olyan nehéz volt a pisztoly. A tisztek rajzoltak elmerülve. Még egyszer el is sétáltam a hátuk mögött, mintha mi sem történt volna. Elesteledett nemsokára. Lesétáltam a kertbe. Zsebemben a pisztolyt szorongattam. Megizzadt a kezem rajta'. A Nap lemenőben volt. Mint egy nagy vörös tányér, elmállott az ég alján. Én pedig egyre csak mentem, bátor léptekkel. Nem tudtam, még mit kell tennem, de valami fontos őrnek képzeltem itt magam, aki vigyázhat mindenre. Egyszer csak a szürkületben picike kis neszt hallottam. Valika! Akkor én sikoltottam egyet, mert szakállas, bozontos emberek jöttek elő a fa mögül. Félig civil, félig katonaruhában. Valika reszketve bújt az egyikhez. — A bátyám — mondta nekem. — Megszöktek a tisztektől. Itt bújnak el az erdőben, meg a tó partján, a nádasban. Akkor láttam, hogy az egyiken Fülledt, magasló éjben állnak őrt útjainkon sudár növésű nyárfák. Kitárt, lélegző ablakok mögött teherbe ejtett nő alussza álmát. Szülőszobát a nő — kaszásokat álmodik kinn a vemhes búzatábla. Gazdagodik és bölcsen bólogat terhe alatt a kis barackfa ága. Uj emberséget, szebbet érlelünk magunkban is. Holnapra, meglásd, úgy kulcsolódik egymásba szemünk, hogy szavak nélkül is megértjük egymást. LADÁNYI MIHÄLY: Rövid dalok I M A SZÉLBEN Sok a szürke rímpengető, kik mind sok papírt falnak, uram és tintát isznak rá, uram, s alig akad vers tűrhető. Ennyi bátor húrszaggató sosem fetrengett még. uram. hát add meg utólag, uram, hadd legyek inkább hintaló. A társaság el nem visel utcákon lődörgők köhögve, Kutyák vizelnek lépteimre és egy szomjas kocsma nyel el. Családom elszéledt a ködbe, A sarki szél hátamba ver. Ma már cserélnék bárkivel akinek még kemény az ökle. ANTALFY ISTVÄN: Dalolva menni Futó árnyékok rajza bomlik, marad a tegnap és marad a ma, már él a holnap, szavainkban, és tetteinkben, s ottan, a távolban porzó út nyakánál felvillan egy, aztán megint egy fénypont. Holnap fénye az, mi lenn villan és fenn kering, — felágaskodnak a vetések, tombolva bódulnak a fák, májusi esőként a munka öröm-permete hull reánk, s temetve mát, új reggeleknek • fényét követni, lép a láb, tavasz virágát ölre fogni, s dalolva menni. így, tovább! Költők dolga — Maradna így minden örök- pok. Teméntelen teherautó ment re. Csak a németek mennének el. az utcán. Egy reggel meg a né- Meg Lujz, a segédtiszt. Mert ab- metek egy nagy halom papírt ha belehalhat az ember, ha látja, égettek el az udvaron. Aztán meg hogy Valika vele is milyen ked- sokszor óraszámra a térkép fölé vesen beszél. hajoltak. Pisztolytáskájuk ott-Akárhányszor átkoztam őket, csüngött az oldalukon egy kis sar- hogy felvernek mindent, a virág- , 6 ,, , ,, ágyakon keresztül járnak be a ^an kikandikalt kék acélja, szobába — Valika mindig pártju- Valika nem tartotta be, amit TTITTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTTYTTTTTTTTTTTTTH JLf ennyit dolgoznak a költők? ” Valószínűleg semmit, gondolja a felületes és gyanakvó kívülálló; szemlélik az évszakok múlását, figyelik a madarak röptét, lelkesednek mások munkája láttán. Vagy olvasnak, rendszerint ceruzával a kezükben, mert zavartalanul gyönyörködni sem tudnak; a vérmesebbeket az irigység piszkálja, a szelidebbek a műhelytitkokra kiváncsiak, s egy váratlan rímre felkapják fejüket, egy szokatlan szórend elgondolkoztatja őket. De mindez inkább játék, a szó és a zene öröme. Arany a szerencsés 1877. esztendőben 41 verset írt, igaz, hogy köztük olyanok is vannak, mint a Tengerihántás, az Éjféli párbaj, (előtte való nap a játékos Növünk együtt címűt írta). A tölgyek alatt, a Vándor cipó, a Híd-avatás, a Vörös Rébék és a Tetemrehívás, ez a két utóbbi egy hónapon belül keletkezett. Ismételjük, szerencsés esztendő volt, amire régóta vágyakozott; „Ha némi függetlenségre tehetnék szert — írta előző évben Jókainak — azzal kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán, magányos mélázásim közt tán meglátogatna még olykor a Múzsa.” Hasonlóan termékeny időszakra alig találunk Arany életében, s nem kétséges, hogy erre az apám kabátja van. — Én is hoztam valamit — mondtam. .Aztán odaadtam a Lujz pisztolyát az egyiknek. Csodálkoztak. És Valika ott, előttük megcsókolta az arcomat. fi 80. nemzetközi dandár „Akik megjárták a poklot...”,1 így emlékezik meg a történelem azokról a milliókról, akik az első — 1914—1918-as — világháború csatatereit és fogolytábo- Végh Antal rait végigjárták. Galicia, WolhyYYYTYYTYYYYYYTTTYTTYT7TYYYYYYTYYYYYYYTYYYYYYYTYY a „független nyugalomra” volt csak szüksége, hogy a Margitsziget csendjében lázas sietséggel rótiassa verseit. Lázas sietséggel? Ennek az évnek a termése — ne féljünk a számoktól — körülbelül 340 versszak, ezerötszáz verssor. ami megközelítőleg 600 párrímet jelent. Sok? Folyamatos szedéssel belefér egy napilap egyetlen számába, s megfelel egy közepes képességű és szorgalmú vidéki újságíró egyheti teljesítményének. Egy korabeli prókátor is elfogyasztott egy hét alatt ilyen meny- nyiségű papirost. Pedig még az örökké zsörtölődő Arany is elégedettnek tudhatta magát, hogy „nem úgy hal meg, mint koldus, aki semmit sem hagyott”. A kortárs tanú, akinek meg- adatott, hogy lássa Aranyt ezen a boldog nyáron, éppenséggel nem számolhat be „lázas munkáról”. Feljegyezték, hogy szívesen sétálgatott a szigeten, néha szóba elegyedett a kertészszel, vagy az öreg pincérrel, de nyilván őket is c'-’k nyersanyagnak tekintette; vers lett belőlük. Elballagott kedves padjához (Dichterbank, monda tréfásan erre) s nevezetes kapcsos könyvébe rótt néhány sort tiszta, szép betűivel. De ez a csodálatos termékenység. ez a „lázas munka” egy banktisztviselő szemében mégiscsak henyélésnek, közönséges naplopásnak tűnhetett, mely egy rögzített munkaidejű állás napi kötelmét és fegyelmét mégsem közeliié. Ennyi lenne a költők munkája? Még Móricz is irigykedve beszélt a költőkről, mondván, hogy csak lefirkantanak egy~ verset, aztán nyugodt lélekkel, a jól végzett munka tudatával odébbáll- nak. A regényíró bezzeg kénytelen naponta- több órát az íróasztal kinzónadián icl'eni. De mintha egy általános tapasztalat is ezt bizonyítaná: nemcsak napjainkban hanem mindig, a korábbi századokban is nagyon sok volt a költő. Nemcsak az alkalmi rímelő, akit az élet egy-egy váratlan, bár mindennapos fordulata, szerelem, halál kényszerít versírásra, hanem a hivatásos is, a „profi” mondhatnánk, aki megpróbálja áruba bocsátani ifhet égtelcnzégét. Ugvis kérdezhetnénk olyan nagy dolog-e költőnek lenni, amikor a ritmust készen kínálja az élőbeszéd, két párrímet pedig egy tökfilkó is össze tud csendíteni? Egy eléggé nem méltányolt költő szerint a vers és a zene a legnagyobb ajándék az életben. Lehet, hogy csak ráadás, a természet és az emberi szellem játékos pazarlása, de érdemes len- ne-‘e élni e csodálatos ráadás nélkül? Még közvetlen társadalmi hasznát sem szabad feledni. A segélyt kérő spártaiaknak Athén a sánta költőt, Türtaioszt küldte el, mert versei a győzelmet jelentették. Rouget de Lisle-ből pedig a francia forradalom csinált költőt, igaz, egyetlen éjszakára csupán, míg megírja a Marseillaise-t. A példákat folytathatnák, de álljunk meg csak ennél a francia katonatisztnél, mert ez a jelentéktelen hadfi azt látszik bizonyítani, egy szerencsés óra is elegendő, hogy valakiből költő váljék, s ő ezen a lázas éjszakán■ többet tett, mint amennyit előtte és utána egész életében. Többet, hangsúlyozzuk, mert ez a néhány strófa egy egész életműnek is elegendő.. Gokat dolgozott? Századok és milliók visszhangozzák versét, lelkesedve és lelkesítve. Érjük be hát mi is az eredménnyel. CSÁNYI LÁSZLÓ nia, Doberdo, Flandria és az Arden nesek lövészárkaiban a poklok poklát élte át a harcos. És a gyötrelmes pergőtüzek acélesői után egyre többen tették fel a kérdést önmaguknak: . Miért mindez? Kinek az érdekében folyik el annyi vér?" És miután vannak kérdések, amelyek feleletet követelnek, ezekre a kérdésekre is megszületett a válasz. Ez a válasz pedig polgárháborúvá, majd proletárforradalommá változtatta az imperialista háborút Európa sok neuralgikus nontján. A milliók legéletrevalóbb fiai felismerték a háború okát, s felismerték azt is, mit kell tenniök. A cári Oroszországban ezért csatlakoztak a magyar foglyok a lenini forradalom zászlajához. És nálunk, Magyarországon, a Tanácsköztársaság hívására, ezért csatlakoztak a magyar Vörös Hadsereg hadosztályaihoz pj, itt élő oroszok, lengyelek, délszlávok, bolgárok, románok, szlovákok, osztrákok, sőt más, egyéb nemzetiségűek is. Belőlük alakult meg a 80. nemzetközi dandár. Ez a nagyszerű harci egység a magyar forradalomért küzdött, a világ- forradalomért harcolt és bámulatos hőstetteket hajtott végre. Történetük egy feledhetetlen része a proletár nemzetköziség történelmének. Hetes Tibor róluk szóló izgalmas kötete mindenképpen jól sikerült munka. Feledhetetlen olvasmány. (Kiadta a Zrínyi Kiadó.)
