Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-05 / 207. szám

4 TOLNA MEGYEI NfTPÜJSAö 1963. szeptember 5. Dalmandi dilemma zimankós volt az idő, de a minisztériumi előadó mégis megérkezett. Autózott vagy két­száz kilométert, és talált 13 olyan embert, aki kíváncsi volt az előadásra. Dalmand lakossága pedig közel kétezer. Máskor meg a babonák elleni harc fon­tosságáról próbáltak előadást szervezni. Erre úgy csalogatták be a közönséget, hogy szülői ér­tekezlet keretében mondta el mondókáját az előadó. Akik hallgatták, azt mondták igen ér­dekes volt. De másodszorra a szülői értekezletre se nagyon akartak menni. Aztán, hogy a mezőgazdasági szakképzést segít­sék, megszervezték a Televízió ezüstkalászos tanfolyamának lá­togatását. Negyedszerre azonban ide sem jöttek el az emberek. A Vöröskereszt helyi szervezetében viszont igen élénk munka, haté­kony egészségügyi felvilágosítás folyik. Érdekesen keverednek Dal- mandon a problémák. Aki pél­dául megtudja, hogy 443 rádió, 72 televíziós készülék van a köz­ségben, dilemmába kerül, ha azt hallja, nem érdekli itt az embe­reket semmi. Méginkább pezsgő kulturális életet vár, ha arról is hall, hogy innen nem eljárnak, hanem a környező községekből is ide járnak dolgozni az emberek. A gépállomás, az állami gazda­ság, a hibrid üzem, a szárító üzem, a jól működő termelőszö­vetkezet sokaknak ád munkát. Schiffer József tanácselnök mégis azt mondja: nem volt itt sem termelőszövetkezeti akadé­mia, sem ezüskalászos tanfolyam az ismeretterjesztő programot is inkább csak kidolgozták, _ ének­kar sincs és a színjátszók sem szerepeltek eleget. pedig a me­gyében szinte egészen kivé­teles. Azon a pusztán, amelyből a község ala­kult, mindössze két tanító és egy orvos volt. Most viszont van 16 nevelő, egy orvos, két állat­orvos. több mezőgazdasági mér­nök. A felsoroltak közül minden­kinek megvan a maga nagyon fontos és korántsem könnyű fog­lalkozása. Ha azonban azit vesz- szük, hogy munkában senki sem szenved hiányt, indokolt a kér­dés: Mit tett ez a létszámban is jelentős értelmiségi tábor Dal­mand kulturális helyzetének ja­vításáért? Úgy tűnik, az állami gazdaság központjában és az üzemegysé­gekben is törődnek a művelődési tennivalókkal. A szakszervezeti bizottság kulturális felelőse év­ről évre kidolgozza a tervet, és ezt teljesítik is. A hatókör azon­ban mintha nem érne tűi a gaz­daságon, alig érinti a községet. Pedig ott a fiatalabb testvér, a termelőszövetkezet. Tagjai bizo­nyára nem haragudnának érte, ha nemcsak gazdasági, hanem politikai és kulturális tekintet­ben is segítséget kapnának. iskolaigazgató említette, hogy a tantestület sok mindennel próbálkozott már: Hagyományai vannak a dolgozók esti iskolájá­nak és a különböző szakkörök- működése is kielégítő. Ezek azon­ban alig érintik azt a réteget, amelyet passzívnak neveznek a községben, s amelyik a lakosság nagyobb hányadát alkotja. Ám mindjárt egy másik dolog is, a pedagógusok nem tudnak töb­bet vállalni, mint amennyit ed­dig tettek. Hiába ugyanis a nagy­létszámú tantestület, ha annak még a fele sem lakik a község­ben. A többség Dombóvárról jár ki naponta vonattal. De valamit mégis kellene tenni. Hasznos len­ne megfontolni, hogy néha a dombóváriak is Dalmandon ma­radjanak egy-egy délutánra, estére és segítenének szervezés­ben, lebonyolításban. Különösen a szervezésben kellene tevékeny­kedni, mert mint a példa mu­tatja, az érdeklődés igen gyen­ge, s e tekintetben változás csak akkor következhet be, ha vala­milyen módon feltámasztják a művelődés iránti igényt. Van olyan feltevés Dalmandon hogy a helybeli értelmiségiek elkényelmesedtek. Ezt így állí­tani könnyelműség, hiszen szak­mai munkájuk azt mutatja: leg­jobb tudásuk szerint dolgoznak. Társadalmunk azonban olyan alakulat, amelyik egy kis pluszt is vár az emberektől. Az egyes ésetében nem sok ez, de a sok kicsi sokra is mehet. A mostani dalmandi helyzet azt tenné szük­ségessé, hogy közeledjenek egy­máshoz az emberek. Ne azokat a szakmai, vagy érdeklődési pontokat keressék, amelyek el­választják, hanem azokat a na­gyon is emberi viszonylatokat, amelyek összekötik őket. Ez le­het talán az első lépés ahhoz, hogy egy idő után megszűnjék a községben a nagylétszámú pasz- szív réteg, s előbbre jusson, eredményekben gazdagodjon a most veszteglő, iskolánkívüli nép­művelés. Sz. I. Esett, fújt, Dalmand helyzete BUkösdi János * Sirat * 1. Flausch szövetből készült tűzés-díszítéses őszi kosztüm. 2. Magas, de lehajtható, érdekes gallérral készült átmeneti kabát, tweed szövetből, mind fésűs szövetből megoldható. 3. Alpakka szövetből készült kiskosztüm, divatos, hosszúkás gallérral, nap­palra szövet ingblúzzal, estére selyemblúzzal is elegáns. 4. Kissé hosszított derékkal szabott brokát selyemruha gyöngyrojt díszí­téssel, mély kivágással. 5. Tweed szövetből készült „kisruha” megkötött gallérral, és ingblúz ujjal. ^ „ , UBaizoltai M. Nádor Vera.) 24. VÉGH ANTAL: HOLNAP VASÁRNAP — No, barátom, vitézlő har­cos, hát először is idesüss! Nem élhetjük továbbra is a világtól elszigetelve az életünket. Terü­letekre vágyom, s mindenekelőtt alkalmas vadászmezőkre! Elő­térbe kerül az utazás! Pénz fekszik a zsebben, s mi itt szá­razföldi patkányok módjára síny­lődünk, holott óránként max. 80- nal kavarhatnánk a port mások orra alá. Zsebünkben a jogosít­vány — melyért az MHS-nak hervadhatatlan érdemeket tulaj­donítunk. — Először a Klárikával kap­csolatos dolgokról tárgyalunk — szögezem le —, ha nem, ulti­mátumot nyújtok át, s kivonulok a teremből. — Hm! Ne játszd meg maga­dat, vitézlő! Ha csak két lépés­sel is arrébb mégy, máris tehén­trágyába fekszel. Húzódj a kerí­tés felé! — Belátom, hogy szorongatott helyzetben vagyok, de ennek el­lenére Péter enged, s mindenek­előtt Klárikáról van szó! — Emlékszel-e még vitézlő, arra a szemre? — Kék volt a járda is tőle! — mondom elmerengve. — Giccs! Giccs!—kiált Péter. — Isten őrizzen, hogy valami módon a szavakat művészi sor­rendben próbáld elhelyezni, mert óriási giccseket alkotsz! — Mi, te ronda! Elárasztja giccsekkel az intézet folyosóját, s még nem átall ellenem szólni! Aztán Péter, mielőtt moccan­nék, rámgurul, két kézzel a földhöz szorítja csuklómat tér­deivel a lábom tiporja, s nyilat­kozatokat kényszerít, ki tőlem. Először is, ismerjem el, hogy az ő művészete és a giccs any- nyira távol vannak egymástól, hogy aznap, amikor a giccsről teszek említést, az ő műveit nem említhetem! Másodszor: Ismerjem el, ha ó este lefekszik, s olyan párnára hajtja a fejét, amelyiken min­tául giccs van, alig tud aludni, s borzalmas álmai vannak. Harmadszor: ... — s Péter szorítja a csuklóm, ráfeszít a földre, az arcomba néz. Én a szemébe és elkezdünk nevetni. Nevetünk, nevetünk, míg Pé­ter elernyed. Nem bírja tovább a kacagás miatt a csuklómat tartani, s egyszer csak lehuppan mellém a fűre. — No, ezt megúsztad... ezt meg­úsztad... — s nevet és egyik ol­daláról a másikra fordul. — A negyedik pont lett volna a vazallusi fogadalmad irántam! Az bizony, vitézlő! — Mi az, hogy vitézlő? — Drága barátom, sajnálatom­ra, nem illethetlek többé a té­ged oly nagyszerűen jellemző, és számtalan nehéz esetben ál­talad helyesnek bizonyított és al­kalmas „süket pók” névvel. Mély humanitásom, és mindenekelőtt a velem született pedagógiai érzékem nem engedi, mert ha ezt egyszer a tanítványaid meg­hallják, másnapra a faluban min­den kerítésen krétával rajzolt nagyhasú pókokban gyönyörköd­hetsz! — No, és te? — fülelem le Pé­tert. — Te elfeledkezel róla, hogy te... téged úgy hívtunk, hogy gá­csér! Az talán szebb? Péter felül, komoly képet vág, s azt mondja: — készítsd a kezed. Add ide. No, utoljára mondom: süket pók — kezet rá! — Rendben van, gácsér! Te vizi szárnyas, én is utoljára mondtam! — Pofázás nincs! — Nincs! Aztán előáll a nyomozás tervei­vel. — Egyszerű, barátom! Nem ha­laszthatjuk tovább. Nem is tűr­hetjük, hogy az orrunk elől Öt valaki elszippantsa. Bár megtör­ténhet, hogy az elszippantás már rég meg volt. — És gondolod, hogy Évát nem szippantotta fel senki azóta? Ideje lenne nyilatkozatot tenned Évával kapcsolatban. Péter úgy tesz, mintha nem hallaná. — No-no.;. kedves barátom — s szuszog hozzá, mint az igazgató. — Rövidesen fogjuk magunkat és belibbenünk a tett színhelyére. Először is elkapjuk az olajos pasast. Ha nincs, szaglászunk a városban a Luna körül, ott is sok minden történhet. Érted, vi­tézlő? A legrosszabb esetre szá­mítva, be kell mennünk a Zon­goráé Házba... Szunyókálunk és gondolatban a nyomozás vonalát visszük, mely­nek végén Klári nevet ránk. Klárika... aki mienk volt a tarka utcákkal együtt épp úgy, mint a sétáló lányok sok színű szoknyá­ja, a kék ég és az aranyló nap­fény a Luna-mozitól a Muskátli­presszóig. Szunyókálunk, s hal­lom, hogy a bodzabokorban a kerítés mellett mozog valami: lábujjhegyen, a szokásos őztekin­tettel Zsófi, Amikor észreveszem, intek Péternek, s máris utána, elfogni Zsófit! Én az egyik kar­ját, Péter a másikat! Zsófi meg nevet. — Nem is tudtam — mondja —, hogy te süket pók vagy! ö meg — mutat Péterre — gá­csér... meg viziszárnyas... Na! ne szorítsátok a csuklóm — és fel­húzza az orrát. — Te hallgatóztál — pirítok rá. — Persze! — ... és ... és el fogod monda­ni? — kérdezi Péter. — Hát.... ha ti olyanok lesz­tek ... — Milyenek, te? — Ha nem adtok ötöst! — Adunk, ha úgy felelsz. — Á.. . — hunyorít Zsófi — akkor miért hallgassak? — Különben honnan tudod, hogy fogunk tanítani? — Onnan — nyelvel Zsófi —, hogy Vera, az igazgató bácsi lá­nya osztálytársam és kihallgatta, amit beszéltetek. — Pimaszok... — szégyem'tem Zsófit. A legkevesebb bűnbánat nél­kül mondja: — Te is csúfolsz... — Én? — Igen, amikor mondod, hogv szerelmes Zsófi. Anyunak is mondtad! — Nem mondom többet! — És az ötös hogy lesz? — Gondolkozunk rajta! — bíz­tatja Péter. (Folytatjuk) Csak szigorúan tanító nem ! És most sir. Keservesen, vigasz- talhatatlanul. Amikor kibuggyant belőle a sírás, és kis piros arcán végigfolytak a könnyek, az egész osztályban megiüetődött csend lett. A koromfekete hajú Búzás Magdi pedig sírt, egyre keserve­sebben a tanítónéni előtt. Klári tanítónéni nem tudta, hogy mit csináljon, ő nem akarta mindjárt az első tanítási napon megríkatní az elsőosztályosokat. Érezte, hogy elpirult. Csak a gyerekek ne ve­gyék észre. Mit csináljon? Kö­rülnézett, a kis szemek mélyén, mint csapdába esett madár, ver­gődött az ijedtség. — Ezt nem akartam — sut­togta maga elé, majd hangosan hozzá tette — ne sírj, Magdika. Ám, mintha ez lett volna a jeladás, Magdika még keserve­sebben sírt, már kis szőke szom­szédjának is legörbült a szája. Klári tanító néni valóban nem ezt akarta, különösen nem az első tanítási napon, amely, első volt tulajdonképpen néki is, meg a kicsiknek is. Csők hát min­denki azt mondta, hogy szigorú­nak kell lennie. Semmire sem fog menni, ha nem lesz szi­gorú. Tanyai iskola, ne felejtse el! Ott pedig vajmi kevés időt fordítanak a gyermekek nevelé­sére. Persze, így aztán később már nem is lesz szükség a szi­gorúságra. De hasonlóan nyilatkoztak a szülők is ma reggel, amikor el­kísérték csemetéiket: „Csak szi­gorúan tanítónéni!" Kis vadócok ezek, igaz, nem neveletlenek, csak éppen nem is nagyon ne­velték őket. Furcsa módon, ami­kor reggel belépett a feldíszített osztályba, nem vette észre a ra­gyogó, frissen mosdott, hamvas arcocskákon a „vadócságot”. Klá­ri városi lány volt, főként isme­rősei, barátnői figyelmeztették a szigorúságra. De most mit tegyen? Hiszen nem bántotta Magdit. Kérte az osztályt, mindenki tegye ki a padjára a tanszereit, és sorba járt a padok között, Magdi előtt nem volt semmi. Csak kis, fe­hér kezecskéjét tette ki a padra. — Hát a te dolgaid? A fü­zetek? A ceruzád? — kérdezte Magditól, és lehet, hogy szigo­rúbb arcot vágott, mint kellett volna. De hát mit tehetett? Min­dig attól félt, majd a mosolyai­val mindent elront, majd nem tud tekintélyt szerezni. Talán mégis jobb lett volna mosolyog­nia? Magdi ülve maradt és vergődő pillákkal nézett fel rá. — Akihez szólok, az mindig álljon fel — mondta még Klári tanító néni és most sem mosoly­gott. Magdi felállt, kissé meglepő­dött és rögtön eltörött arcocs­kájának finom porcelán sima­sága. Apró ráncocskák keletkez­tek rajta, két oldalt két kis gödröcske mélyült el és már sírt is. És még mindig sír, attól le­het már félni, hogy a padtársa is rákezdi, vagy talán még más is. Valahogy így történt — gon­dolta végig Klári tanító néni és mielőtt átgondolta volna a teen­dőket, mint ahogy megfogadta, hogy hebehurgya, kislány mód­jára nem szeleskedik, hiszen ő már tanító néni, akinek min­den mozdulatát figyelik, és tük­rözik is. Megfontolás nélkül ki­emelte a pádból az amúgyis csöppebbre sikerült, bogárszemű, csupakeserv Magdit és elkezdte csókolni. — Te, te, te kis csacsi! — ba­busgatta. — Ne sírj, nem baj, ha otthon feledted a füzeteket, majd elhozod holnap, jó? így folyt percekig a békitge- tés, végül Klári tanító néni meg tudta, hogy Magdi anyukája el­feledte megvenni a füzeteket. Ekkor azt mondta Klári tanító néni: — Együtt megyünk haza, jó? És megveszünk neked mindent, ami kell. Jó? Magdi már visszamosolygott ás amint Klári tanító néni felné­zett, csupa mosolyt látott min­denütt, és nem külön-külön mo­solyogtak a lányok, fiúcskák, ha­nem úgy látta, hogy mosolyog az osztály. KISS DÉNES

Next

/
Thumbnails
Contents