Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-25 / 224. szám
4 fOT.tfÄ WFGTFI NBPÜJSÍÖ 196.1 szeptember 21 A szekszárdi ran •• r r~\ 1 uzepnel Fa már bőven van. A szekszárdi Tüzép részére a Pécsváradi Erdészetből nagy mennyiségű tűzifa érkezett. Képünkön; egy most érkezett .szállítmányt raknak ki. Rakják a betongerendát. Ebből bőven szállít a Kelenföldi Épületelemgyár. Az ide érkező készletek elegendők évente 250 kislakás építéséhez. Több mázsa különböző minőségű és hosszúságú deszkát vásárolnak naponta a köziiletek és a magánosok. Képünkön: éppen a megfelelő méretűeket választják ki. Zsiga Mária képriportja HOLNAP VÉGH ANTAL: VASÁRNAP rV'^ — Meg, persze! 38. — Nagyon szerelmes vagy? — lep meg a kérdéssel Zsófi — s kíváncsian az arcomba néz. — De Zsófi! Hogy miket találsz ki! — Ne tagadd le! Hét sose akarsz már nekem igazat mondani? Vacsorázunk és Zsófi nagy, megértő szemekkel néz rám a tejescsésze mögül. —! Becsszó, egy hangot se mondok el anyának! — Megmondom — biztatom — megmondom, ha leérettségiznél. — Hm — legyint Zsófi — akkorra te már akkor már ti,.. — Mit beszélsz? — Akkorra te mér, meg Klári tanító néni! — Zsófi, te teljesen meg vagy szédülve! Nem tudom elhallgattatni. öt percenként váltja a szemének fényét. Hol megértő, szelíd őztekintettel néz rám, hol meg pajkos és kegyetlen — Szóval nem mondod meg? — Hallgass már Zsófi! — Nem baj! Ha nem mondod meg te, majd megmondja holnap Klári tanító néni! — Zsófi, miket gondolsz! Egy tanító nénivel egy hatodikosnak ilyenről beszélni! — Különben 'is. ha őróla bárkinek is egy szót szólsz. Zsófi megint nyelvel..: hm, ma is azt mondta, hogy legyünk jóbarátok — s fölényesen néz ránu — Mondo*», Na, egy szót szólsz... — És ha ő kérdez? — Mit kérdez? Már kérdezett valamit? — Hihi — vihog Zsófi, — ügye, hogy szerelmes vagy! — No, megmondom, mit kérdezett, ha megmondod te is. hogy szerelmes vagy-e? — Záöfi! Nem tárgyalok veled ... különben is reggel azt mondtad, hogy akarsz valamit súgni. — Megsúgjam? — s nevet a szeme. — Ugye, hogy mégis csak szerelmes vagy, mert kíváncsiskodsz, — s- vihogva megy ki a konyhába. Persze — gondolom magamban, — de azért mégse szeretném a Zsófi orrára kötni. Ö egyre csak kacag, titkolózva csdBan a szemében a fény és pimasz kérdéseket tesz fel... — Hm . .. gondolkozom rajta lefekvés után .., Klári megcsókolta Zsófit ég azt mondta neki, legyenek jó barátságba . . . De vajon Zsófi mit mondott? Mert jó, hogy megcsókolta. De hisz Zsófinak olyan aranyos és kedves az arca, hogy nem lehet megállni egy-egy simogatás nélkül, ha vele van az ember! Fekszem s körülöttem simán nyújtózik a csend. Klári szeme már nem kísért, de itt van velem a sötétben. Micsoda nap! A tettek megindulásának napja. — Ne félj, mert nemsokára kinyílik az ember értelme, s félelemnélkülivé válik az élet. Ugye Klári, te is segítesz nekünk, hogy jói véghezvigyük a szellem felszabadítását? Érzem, hogy jól fogok aiudni, ahogy mostanában sohasem tudtam..; Még másnap is ez kísért az utcán, amikor indulok egyedül a Bárka felé. A tettek megindulásának második napja! De mennyire igaza van ebben is Péternek: ha az embert egyszer hátára kapja az élet.:, A tettek megindulásának második napján én láthatom Klárikát! Térképeit ragasztunk, rendezzük a könyvtárat és az ő keze talán az enyémhez ér!1 Micsíoda nap lesz! Messziről sárgán int felém a Bárka. És milyen jó érzés nyugodt léptekkel a Bárka felé menni, ha tudja az ember, hogy látja Klárikát! A kémiai és fizikai szertár szemben van egymással a folyosón. Két tenyérnyi hely. Az ajtaja már nyitva, Zsófi ési Vera roskadásig telt karokkal megrakva, ingákat, ebonitrudat és kétkarú mérleget cipel. — No, ezek megelőztek! Klári az állványon áll és szedi le a holmikat. Sorba rakja a két lány kezébe, ők meg cipelik. — Jól választottam? — kérdezi. — Az igazgató kartárs azt ‘ mondta, az lesz az én szobáin, amelyiket választom. Az nagyobb, de ez csendesebb, nincsi mellette tanterem és melegebb is lesz a télen. Igyekszem úgy fogni az üvegeket, hogy közben a Klárika kezéhez érjek. Nem tudom miért, még nem mertem megfogni a karját, pedig néha lehetne. Egy újabb jele ez a szerelemnek. Egyszer Péter azt mondta, hogy megismerkedett a presszóban egy nővel. Az még első éves korunkban volt. Aztán Péter azt is elmondta, hogy este voltak moziba. Utána a Bessenyei parkban egy pádon sokáig ültek. Péter szerelmet vallott... A nő azt felelte, elhiszi. Aztán Péter meg is ölelte. Sőt. Aztán nem hitte tovább, hogy Péter szerelmes, mert mindig olyan helyre tette a kezét... (Folytatjuk) Jugoszláviai útijegyzet Á müezzin pénzt kér XIII. Szarajevó ősrégi és vadonatúj város. Ez szóról szóra így van, s nemcsak a külsőre vonatkozik, hanem a tartalomra is. Sok az új épület, de a régi is. Ha az ember felmegy valamelyik dombra, akkor látja, hogy az új és régi épületből álló vároa telis- itele van tűzdelve karcsú minaretekkel. A legfőbb útvonalon éppen úgy megtalálhatók, mint a város szélén. Mit tesz ilyenkor a kíváncsi újságíró? — Gyerünk, nézzük meg az egyiket közelebbről. Éppen a Boszna partján sétáltunk. Legközelebb egy „tekintélyesebb'’ minaret esett hozzánk: ehhez valami könyvtárépület is tartozott. Beléptünk először a könyvtárba. Azaz csak beléptünk volna, mert az zárva volt, így cs&k az előcsarnokig jutottunk el. Balra vasrácsos kapu, ezen keresztül lehetett megközelíteni a minaretet. Szerencsére nyitva találtuk, s pillanatok alatt a minaret bejáratánál teremtünk. Itt ért az első meglepetés. A bejárat műanyagszőnyeggel volt borítva, mint valami modern lakóépület, vagy intézmény. Megnyomtuk a kilincset és beléptünk. Azt hittük, hogy teljesen üres az imaterem, mert nem láttunk senkit. De aztán pillanatok alatt elénk ugrott egy vézna, fekete emberke és> kituszkolt bennünket. Amikor azonban kiléptünk az ajtón, a fekete ember barátságossá válik, kézzel-lábbal mutogat és magyaráz: — Vessük le a cipőinket, mert az imaterembe csak mezítláb lehet belépni. Teljesítettük a kívánságot, mezítláb léptünk ismét az imaházba. A fekete ember most tiszteletteljesen meghajolt előttünk és mielőtt egyáltalában körülnézhettünk volna, felfordított kalap- szerű valamihez szólított bennünket. A „kalapban” 10—20—50 és 100 dínárosok voltak. Amikor látta, hogy megpillantottuk a pénzdarabokat, ujjaival jelezte, hogy nekünk is fizetni kell. Azt hiába kérdeztem, hogy mennyit, nem értette, nem volt közös nyelvünk. Bele nyúltam a zsebembe és kimarkoltam onnan egy csomó pénzt, s eléje tartottam. Gyorsan kiszámolt 100 dinárt, felmutatta, hogy ennyi a taksa és várta, hogy mit szólok hozzá. Fej- bólintással jeleztem, hogy rendben van, áll az alku. A pénzt bedobta a „kalapba”, s ettől a pillanattól kezdve kedves vendégek voltunk a minaretben. Megmutatott mindent, amire kíváncsiak voltunk, csak éppen beszélni nem tudtunk. Mindenekelőtt a nagy imaszőnyegről magyarázott, s egy papírra le is írta, hogy azt, mikor kapták az osztrák császártól. Az imaterem egyik zugába lépett. Akkor vettük észre, hogy ott négy 10—12 éves gyermek ül — törökülésben. Int az egyiknek, a gyerek gyorsan az előtte lévő könyvbe temetkezik és éneklő hangon olvasni kezd. — A Korán — mondja a fekete ember. Egy szót sem értettünk belőle, de dallama nagyon kellemesen hatott a fülnek. Az egyik gyerek elől felvettem a könyvet. A szakadozott Korán a legtekintélyesebb jugoszláv politikai újságnak, a Borbának egyik lapjába volt csomagolva, rajta Hruscsov—■ Kennedy üzenetváltásával. Déli tizenkettőre vissszajöttünk a minarethez. Kíváncsiak voltunk a müezzin megjelenik-e a toronyban. Két idős embert találtunk a bejáratnál — mezítláb. Az egyikkel szót tudtunk érteni, s kiderült, hogy ők is valami „egyházfik”. Elmesélte, hogy csak a férfiak léphetnek az imaterembe, amikor hálaadás van. Megjelenik egy kövér, kopaszodó bácsi. — ö az imám. Nagyon okos ember. Hatszáz oldalt tud a Koránból kívülről. — Hát a müezzin? — Mindjárt itt lesz. — Megjelenik a toronyban? — Persze. Sőt, ha megtudja, hogy külföldiek vannak, különösen szépen fog könyörögni. Perceken belül megjelenik a délelőtti fekete ember. — Ö a müezzin. A müezzin mindenekelőtt törökülésbe veti magát a bejárat műanyagszőnyegén, s rongydarabbal letörli róla a port. Szaladgál jobbra-balra, látszik, hogy ideges, zavarja az „idegenforgalom'’. Az óráját nézi, mindjárt tizenkettő. Eltűnik az épületben, majd pillanatokon belül a torony erkélyéről halljuk a hangját. Két kezét magasba emelve könyörög az Úrhoz. A mellettem lévő „egyházfi” megszólal: — Imanapokon sokan jövünk össze. Dehát ilyenkor mindenki dolgozik.. Az egyik gyárban, a másik bankban . .. (Következik: A 1 • -n >gyed) Boda Ferenc
