Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-24 / 223. szám

A toi.VA MEGYEI NÉPÚJSÁG 1363. September 2?. Szovjet kónnánynyilatkozat (Folytatás a 3. oldalról) lobban. A1 kínai vezetők súlyos ftibát vétenek, amikor azt állít­ják, hogy. a lokális konfliktusok semmilyen körülmények között nem vezetnek termonukleáris vi­lágháborúhoz. Megfontolásaik lo­gikája a helyi háborúknak a po- li ti ka elfogadható és célszerű eszközeként való elismeréséhez, a Szocialistái országok számára pe­dig a ' forradalom „exportjának” elfogadásához vezet. 1 A mi viszonyunk a nemzeti fel­szabadító háborúkhoz, a népi fel­kelésekből eredő polgárháborúk­hoz! elvileg kifogásolhatatlan. A szabadságukért, független­ségükért és a szocalizmusért fegyverrel harcoló népek igazságos háborút vívnak, és ezeket mi mindig támogat­tuk. és a jövőben is támogat­ni fogjuk. . A felszabadító háború, amint a polgárháború is. rendszerint egy országon belül folyik. Ezzel kapcsolatban nem merül fel a , nukleáris fegyverek alkalmazásá- nak kérdése. Azokat ilyen hábo- . púkban mindeddig nem alkal­mazták. Ez érthető is, hiszen ilyen esetekben gyakran még az ellenfeleket elválasztó front vo­nala is meghatározatlan. így volt ez Vietnamban, Kubában, Algé- ' . riában ép,, más országikban. '• „A forradalmi háborúnak" a forradalmi fejlődés előrelökését célzó teóriája egyáltalában nem új: ezt az elméletet a trockizmus porlepte archívumából vették elő. A Szovjetunió politikájának befeketítésére irányuló törekvésé­ben a kínai kormány nem riad vissza durva koholmányoktól sem. amelyek sokszor az ostoba­ság határát súrolják. Kijelenti például, hogy a szovjet vezetők a nemzeti felszabadító mozgal­mat „a holtak mozgalmának” ne­vezték. Úgy látszik, a kínai vezetők apnbVöeb eszközt jónak tanának, ha az a tótűzött célhoz vezet' De engedjék meg a kérdést: mi közük az ilyen módszérelin'ek a kommunista erkölcshöz? A Szov­jetunió jnijndig úgy vélekedett, és ma ís áz a véleménye, hogy a felszabadult országoknak függetlenségük megvédése ér­dekében a jelenlegi viszo­nyok között nem szabad le­szerelniük, hanem fokozniok kell védelmi erejüket és a Szovjetunió segíti is őket eb­ben a jogos törekvésükben. A Szovjetunió nemcsak szavak­kal, hanem tettekkel is támogat­ja a fiatal felszabadult országo- I kát. segítséget nyújt nekik nem- ;.zeti érdekeik megvédésében. E i, segélynyújtást népünk internacio­nalista kötelességének tartja. Mi az oka annak, hogy a kínai ve­zetők mélyen hallgatnak a kér­désnek erről az oldaláról? Ezekre a kérdésekre a válasz nem kétséges. A kínai vezetők célul tűzték maguk elé, hogy rést ütnek azon a barátságon és együttműködésen, amely a Szov­jetuniót és a többi szocialista or­szágot a nemzet^ felszabadító mozgalomhoz fűzi. A kínai ve- : zetők erre a maguk külön ka­landor céljai érdekében töreked­nek. E célokból fakad egész je­lenlegi politikai irányvonaluk. Miközben az SZKP és a szov­jet kormány őszintén töreke­dett és törekszik a szocialista tá­bor és a kommunisita világmoz- ; galom egységének megszilárdítá­sára, a Kínai Népköztársaság ve­zetői egyre messzebb mennek el a szakadás útján. Azokat a né­zeteltéréseket, amelyek egyfelől a Kínai Kommunista Párt veze­tői,' másfelől pedig az SZKP és a kommunista.világmozgalom kö­zött felmerültek, egyre nagyobb mértékben átviszik az államközi kapcsolatok területére. A kínai . kormány nyílt ellenséges csele­kedetekre ragadtatta magát a Szovjetunióval szemben. A Kínai Kommunista Párt ve­zetői válogatás nélküli szavakkal ás kifejezésekkel durva ráealma kai szórnak a Szovjetunió Kom­munista Pártja Központi Bizott­ságára, vezetőségére, más kom­munista és munkáspártok vezető szerveire és vezetőire, különösen pedig N. Sz. Hruscsov elvtársra. Mindebből nyilvánvaló, hogy kü­lönleges célul tűzték maguk elé azt, hogy kompromittálják a kommunista világmozgalomnak azokat a kiemelkedő vezetőit, akik következetes elvi harcot folytatnak a kínai vezetők sza­kad ár vonala ellen. Mindez azt mutatja, hogy a Kínai Kommunista Párt vezetői átlépték az elvtársi, pártsízerű vita kereteit és ma már nyílt po­litikai harcot folytatnak az SZKP és a többi marxista—le­ninista párt ellen saját külön céljaik érdekében. A szovjet kormány szeretné ismételten hangsúlyozni. hogy az ideológiai kérdésekben felme­rült nézetkülönbségeket, a pár­tok közötti nézeteltéréseket nem szabad átvinni a szocialista ál­lamok közötti kapcsolatok terü­letére. eszközül felhasználni na­cionalizmus és sovinizmus, bizal­matlanság ési gyanakvás szítására ezen államok népei között. Nem lehet semmiképpen sem mente­ni azt a tényt, hogy a Kínai Nép- köztársaság vezetői a felmerült nézeteltérések elvtársi megvitatá­sa helyett, ahogy ez azonos gon­dolkodású kommunistákhoz illik, szovjetellenes kirohanások és pár­tunk ellen irányuló rágalmazó támadások útjára léptek. Mélységesen meg vagyunk győ­ződve arról, hogy a kialakult helyzetben továbbra is időszerű a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió kormányai, a Kínai Kommunista Párt és a Szovjet­unió Kommunista Pártja közötti nyílt vita megszüntetése. Az SZKP és a KKP képviselői­nek 1963. július 5-től 20-ig Moszkvában lefolyt találkozója nem fejeződött be, hanem a kí­nai küldöttség javaslatára félbe­szakították és megállapodtak a találkozó folytatásában. Rá kell mutatni arra, hogy a Kínai Nép- köztársaság kormányának és a Kínai Kommunista Párt vezető­ségének legutóbbi cselekedetei, az SZKP és a Szovjetunió ellen in­dított ellenséges kampány egyál­talán nem tanúskodnak arról a szándékukról, hogy folytassák a találkozót. Amikor mi készek vagyunk arra, hogy minden lehetőséget felhasználjunk a felmerült nézet- eltérések áthidalása érdekében, ezt azért tesszük, mert őszintén törődünk a szocia­lista testvériség országainak és a kommunista világmoz­galomnak az érdekeivel, az összes népek békéjének és biztonságának megszilárdítá­sával. Továbbra is megteszünk minden tőlünk telhetőt a Kínával való egység a kommunisták sorai egy­ségének megszilárdítása érdeké­ben. Igen nagy hiba lenne azonban, ha a kínai vezetők hamison ér­telmeznék jóakaratunkat. Ha to­vábbra is szándékukban áll el­lenséges cselekedeteket tenni a Szovjetunió ellen, rágalmazni pártunkat és a többi testvérpár­tot. erősíteni frakciós tevékeny­ségüket a kommunista világmoz­galomban, akkor teljesen tisztá­ban kell lenniük azzal, hogy ezen az úton a leghatározottabb elutasításba ütköznek az SZKP, az egész szovjet nép részéről. Mi egyetlen jottányit sem en­gedünk a marxizmus—leniniz- mus elveiből, nem engedünk semmiféle kalandorkodó kiroha­násokat, amelyeket politikánk ellen intéznek, hiszen pártunk, az egész kommunista mozgalom lenini irányvonalának megvaló­sításiától függenek a szovjet em­berek és az összes népek létérdekei, a világban végbemenő forradalmi folyamat újabb sikerei. a béke és a szocializmus sorsa. Pártunk to­vábbra is harcolni fog minden olyan próbálkozás ellen, amely­nek célja letéríteni bennünket erről a helyes lenini útról. ' VÉGH ANTAL: — Sohasem hallottam. — Tehetek én róla — méltat­lankodott Péter —, hogy soha az orrod nem dugtad oda, ahol a művészet nyomait lehetne lát­ni? — Minő mulasztás — ismerem el. Péter újra a festőállvány elé lép, s összehúzott szemöldökkel mér, hasonlít, szemlél, s arca derül. Irigylem az arcáról azt a ki­fejezést. — Mit gondolsz barátom, ne­kem lehetne még ebben a kor­ban valamely művészetet elkez­deni? — Hm... — gondolkozik Péter — a művészet, ha benned van, az megfogja a kezed és magával visz! — De figyelembe véve előre haladott koromat! — Huszonkét tyúkszaros éved csak előny, s nem akadály! És mondd, mi az, amihez leginkább vinne a lélek? Bevallom Péternek, hogy tör­téneteket szeretnék írni az élet­ről és az emberekről. Történeteket, olyan mondani­valóval, mint amilyen mondani­valója van az ő plakátjainak. — Kezdd mielőbb, vitézlő! De mindaddig, amíg azokat végre r.em hajtjuk, amelyre a mai ple­náris ülésen határozatot hoztunk, addig egy sort sem! — Nem szeretném ugyanis, hogy förmedvényeid elvegyék kedvemet az emberi szellem fel­szabadításáért indítandó küzde­lem első lépéseinél Aztán megegyeztünk, hogy hol­nap estére, ha Péter megjön, ta­lálkozunk újra. Lelkemre kötöt­te, hogyha véletlenül holnap Klá­rival egyedül leszek, feltétlen félre a fantáziát! Én pedig azt hagytam meg neki, hogy Évát nehogy nehéz helyzetbe hozza — ha karamellát vesz neki. Csak alkalmas helyen adja át, külön­ben forgalmas utcákon a csók semmit sem ér! — és a rendőr­ség is tiltja. Nyilván igen helye­sen, hisz forgalmi akadályt le­hetne előidézni vele. — Persze vitézlő, mit tudsz te barátom ahhoz, hogy mit érnek az Éva csókjai! Vagyis, mit ér­tek.'. — Hja barátom — s Péter le­mondóan int —, az életben sok­szor egészen nehéz esetek van­nak. Ilyen többek között a ki­hűlt szerelmek parázsa. Ami már nem lánggal ég, csak a parázsa izzik a mélyen... — Ne érzékenyülj barátom! — Én érzékenyülnék? Péter mereng. Én tudom, hogy ilyenkor korszakalkotó gondola­tok gyötrik. Az arcán furcsa vo­HOLNAP VASÁRNAP mmnTmmTTmmmfmmmTTTTfTmm aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa nalak futkosnak, s látom, Péter­nél nem tiszta a holnapi nap. — Félelem lappang a lelked- ben, barátom? — Félelemnek árnyéka sem, de képzeld magad az én helyzetem­be. Holnap Évához megyünk, hogy őt magunkkal hozzuk az emberi szellem felszabadításáért indított küzdelembe. — És én megyek érte, vitéz­lő! — Elképzelheted-e, hogy meg­jelenésem mily fatális tévedé­seknek lehet alapja? Könnyen hihető, mintha én beszéltem vol­na rá a szuszogó atyánkfiát, s nem 6 engemet! — El kell mondanom neked, bár eddig még nem beszéltem róla, hogy Éva az emberi szel­lem felszabadításának ügyét be­teges forrófejűségnek tartja. A mi szent elhatározásunkat, hogy megkezdjük falunkban az em­beri szellem felszabadítását, egy­szerűen nevetséges ábrándnak ítéli. Pedig mi tudjuk, vitézlő, hogy mennyire sürgősek a tenni­valóink! És Éva nemhogy buz­dító támaszként állna az ügy mellé, egyszerűen nagyokat ne­vet rajta! — Mégis, minő életfelfogást hirdet, s milyen az eszmevilága? — Restellem vitézlő — Péter arcára a bánat szürke fátyola lebben —, a legfontosabbnak a kombinált szekrényt tartja. Ben­ne a porcelánhalakkal, ágaskodó kutyákkal, s még az isten tud­ná, hányféle mütyürje van. Nem helyes, barátom! — Nekem mondod? Hisz isme­red elveim —, melyek a tieid is —, hogy az ember lakása eszmé­ket hordoz! — Ha bemegyek egy olyan szo­bába, ahol az ember szemét a kombinált szekrény kiszúrja a benne kiállított összes giccsekkel, úgy érzem, mintha eszméimet zárnák a szekrény számtalan va­cak fiókjába, s a kulcson rózsa­színű pamutból készült bojtot himbálná az örökös eug! — Jegyezd meg vitézlő — s Péter újra mellém dől a sezlon szélére —, jegyezd meg, ha a polgári kombin ál tszekrények ideái benyomulnának eszmékként az emberi lélekbe, szörnyű pusztí­tást visznek ott véghez. Az ilyen lelkekben nem marad más. csak rózsaszínű mütyür, ott, ahol más könyveket tart. ott, ahol más szobrokat helyez el, s ott, ahol más merész ívelésű vázákat lát, melyeknek vonalaiban messze- száguld a bátor ember tudatos fantáziája. Péter csendesen jelszavakat szerkeszt: „Dobd ki mütyürjeidet a kom­bin ál tszekrényből, s tedd helyé­be Aragon versét, mert egy szép napon elfeledkezel róla, hogy ki­csoda az Ember! — s eszmék helyett csak mütyürjeid lesznek!” Aztán, ahogy a plenáris ülések vége felé szoktuk, kicsit szunyó­kálunk. Péter lehunyja szemét, s néha én is. Ránk ül a csend, és elfekszik a szoba zugában, minket sima hátán lebegve tart. „Eszméid legkegyetlenebb el­rablója a polgár. Biztosítsd el­lene magadat naponta, legalább egy Majakovszkij verssel.” — Vagy. — s ezt már Péter nem szánja jelszónak: — Olvass József Attilát, vagy olvass akár polgári költőt, mert bizonyos, hogy az is mind utálta a polgárt! Szunnyadunk tovább a szobá­ban, mi ketten, Péter és én. — Mit szólnál egy sétához, vi­tézlő? a Bárka környékén? — s Péter nyújtózva feláll. Aztán pár perc múlva me­gyünk az úton, a Péterék házá­tól a Bárka kapujáig. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy is­mét mienk az utca a szántásból földszaguan hazatérő traktorral, a poros vontatókkal, s a csar­nokba igyekvő lányok titkokat sejtő lépteivel együtt. Klárit újra Verával találjuk és velük van Zsófi is. Már messziről látom, hogy Zsófi jámbor őzszemében vala­mit rejt. Nem megyünk egészen közel hozzájuk. Péter már út­közben mondta, csak messziről köszönjünk, nem fontos orcátlan- kodni... És Klári visszaköszön, csengő, mégis selymes lágy hangján, öt elég innen messziről is látni. Az utca másik oldaláról is egészen idáig bársonyosan kéklik a sze­me, Péter hazamegy, Zsófi ide­szalad hozzám és mi is hazafelé tartunk Zsófival. Anyám méltatlankodik, igaza van! Csak altkor vagyok otthon, ha ' ebédelni kell, vagy amikor este le szoktunk feküdni. (Folytatjuk) Jugoszláviai útijegyzet Végig a XII. Beszálltunk a vonatba. Ez per­sze nem olyan modern szerel­vény volt, mint amilyennel Fiu­me felé utaztunk. A villanymoz­donyt gőzmozdony helyettesítette. Sőt, nem is normálnyomtávú sze­relvény jár errefelé, hanem kes­keny. így aztán már előre nem mutatkozott valami kényelmes­nek az utazás. Más választási lehetőség nem akadt. Legfeljebb ha megkerül­jük a fél Balkánt, talán kényel­mesebben utazunk. Még aki saját gépkocsival vág neki ezeknek az utaknak, az sem jár jobban. A gépkocsivezetők valósággal ret­tegnek ezektől az utaktól. Jellem­ző, hogy egyik ismerősöm Zág­rábban hagyta a kocsiját, hogy megkímélje azt is, meg magát is a hegyi utaktói. Két mozdony húzta a néhány kocsiból álló szerelvényünket. Már a pályaudvar végén szem- melláthatóan emelkedett a pálya, Neretva s a mozdonyok úgy dohogtak, hogy félelmetes volt hallgatni. Az út hosszan az öböl mellett vezet. Kanyargunk jobbra-balra, néha feltűnik a hegy teteje. Minden jel szerint oda igyek­szünk. Az ember azonban úgy ér­zi, hogy sosem érünk fel, mert amikor odaérünk az imént látott magaslathoz, újabb magaslat tá­rul elénk. Az öbölben lévő ten­geri uszály már összezsugorodott, mint egy kis játékhajó, mi azon­ban még mindig hegynek me­gyünk felfelé. Úgy látszik, nem volt más lehetőség fel kellett ka­paszkodni a magas hegyre, kü­lönben nem lehet eljutni a szá­razföld belseje felé. Lassan elmaradoznak a cédrus- ligetek, kietlenné válik a táj. Egyik alagút a másik után. Egy­szer azt vesszük észre, hogy alat­tunk is vasút húzódik körülbelül ötven méterre. Igen. ott jöttünk az előbb, csak közben meg kellett völgyén kerülnünk egy emelkedést, hogy néhány méterrel feljebb jussunk. Néhány óra múlva végre lejtő­nek megyünk lefelé. Túljutottunk az első, s talán a legmagasabb hegyláncon. Hosszú völgy húzódik alattunk óriás­kígyóként. A völgy aljában mező- gazdasági kultúrát pillantunk meg. A kukorica alig bújt ki a földből (nálunk akkor már ré­gen kihányta a címerét.) Odébb gyér árpafélét is láttunk. A völgy hirtelen eltűnik. Ismét hegynek megyünk. Egy órán ke­resztül óriási sziklacsúcs körül tekergünk, majd megpillantjuk a Neretvát. Csendes, méltóságteljes folyam. Átdöcögünk a hídján, majd a völgyében haladunk to­vább. Erre valamivel értékesebb a mezőgazdasági kultúra, de még mindig silány. Egy alagút után ismét felfelé kanaszkodunk, majd újabb alag­utak következnek. Az egyikben kerek tíz percig vagyunk, Ráadá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents