Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-24 / 223. szám

1963. szeptember 24.

fOLNA SIEGTET NÉPÚJSÁG

3

Szovjet kormánynyilatkozat

(Az alábbiakban közöljük a szovjet kormánynyilatkozat második részét. Az első részét lapunk vasárnapi számában közöltük).

Az utóbbi időben a Kínai Nép- köztársaság vezetőinek meglehetősen gyakran kell mentegetőz- niök a világ közvéleményének az ellen a jogos vádja ellen, hogy politikájukkal élezik a nemzetközi feszültséget, termonukleáris háború felé taszítják a világot. A kínai vezetők szeptember 1-i nyilatkozatukban igyekeznek bebizonyítani. hogy ők állítólag sohasem léptek fel a béke és a békés együttélés politikája ellen.

A kínai vezetőség e kijelentéseit üdvözölhetnénk, ha ezek a gyakorlatban fordulatot jelentenének a KKP vezetőinek, a háború és a béke kérdésében vallott nézeteiben és nemzetközi politikájában. A valóságban azonban azt látjuk, hogy még csak nem is gondolnak ilyen fordulatra:

Valójában mit akarnak bebizonyítani? Azt, hogy a szovjet dokumentumokban állítólag felhasználják Mao Ce-tungnak összességéből kiragadott és helytelenül magyarázott azon kijelentését, hogy a jövendő háborúban nem mindenki hal majd meg, hanem csak az emberiség fele.

Nos, mi készek vagyunk megvizsgálni ezt a kérdést, hogy ki torzítja el és ki magyarázza helytelenül a két idézetet. Ezzel majd a későbbiekben foglalkozunk. Talán a nyilatkozat szerzői nem látják, hogy ilyen módon csak leleplezik önmagukat és nemhogy megcáfolnák, hanem csak ismét megerősítik a kommunista világmozgalom és a haladó közvélemény súlyos aggodalmait a kínai magatartás miatt. Mit fejtegetnek a kínai vezetők? Lényegében azt, hogy az emberiség mekkora része pusztul majd el egy új világháború esetén. — Szász százaléka-e, vagy csak a fele. A nyilatkozat így hangzik: ,.Mao Ce-tung elvtárs 1957-ben elhangzott és fentebb idézett szavait azokhoz az emberekhez intézte, akik azt állítják, hogy amennyiben az imperializmus kirobbantaná a nukleáris háborút, elpusztulna az emberiség”. „Mi — hangzik a továbbiakban a nyilatkozat —, nem értünk egyet a pesszimista és teljesen két- ségbesett nézeteikkel. Mi azt mondjuk, hogy ha az imperializmus kirobbantja a nukleáris háborút, az a legrosszabb esetben is a Föld fele lakosságának pusztulását vonja maga után”. Befejezésül pedig: „Mi hiszünk az emberiség ragyogó jövőjében”.

Valóban szörnyűek ezek a vélemények. Miféle „gyönyörű jövőről” lehet beszélni az emberiség fele kipusztulásának perspektívája mellett. De nem kevésbé veszélyes a másik dolog sem: A kínai vezetőknek, amikor egy háború esetleges következményeire vonatkozóan adnak prognózisokat, ezzel nemcsak az a céljuk, hogy lelki szemeikkel behatoljanak a jövőbe, hanem az is, hogy megindokoljanak egy meghatározott politikát.

A kérdés másként merül fel: kell-e komolyan és minden erővel küzdeni a békéért, követni kell-e a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélésének elvét, mint a külpolitika fő irányvonalát, vagy a „veszettek” járszalagján kell-e haladni, versenyezni kell-e az imperialistákkal a nemzetközi feszültség szításában? És ime, e kérdés megoldásánál a kínai vezetők azt latolgatják, hogy az emberiség fele, vagy száz százaiéira semmisül-e meg az új háború tüzében. Ha pedig „csak” a fele, ebből az következik, hogy meg lehet kockáztatni a háborút, mert a másik felére „gyönyörű jövő” vár?

Hogy a kérdés így merül fel, bizonyítja Mao Ce-tung kijelentése, még abban a preparált formában is, ahogyan azt a kínai kormány szeptember 1-i nyilatkozata idézi. („...Legrosszabb esetben elpusztul az emberiség fele, de a másik fele megmarad, az imperializmus pedig eltűnik a föld színéről, s az egész világ szocialistává válik”). Ebben az értelemben nem kevésbé sokatmondó a Vörös Zászló egy kitétele — amelyet a szeptember 1-i nyilatkozat igyekszik kimagyarázni —, hogy háború esetén a győztes népek „rendkívül gyors ütemben, az elpusztult imperializmus romjain ezerszer magasabb fokú civilizációt építenek”.

Mi, kommunisták, teljesen tűrhetetlennek tartjuk a vitát, olyan alapon, amikor azt javasolják nekünk, hogy a politikát attól kell függővé tenni, mennyien pusztulnak el a termonukleáris háborúban.

Ha a kommunisták, a békeharcosok, a békeszerető erők megengedik, hogy hullani kezdjenek az atombombák, a kormányoknak és a politikai pártoknak már nem lesz befolyása arra, hogy hány ember pusztul el és hány marad életben.

Ezt akkor már a haditechnika, a háború fejlődésének logikája, valamint a nukleáris fegyverek közvetlen, vagy közvetett hatósugarába került országok és népek száma dönti el.

A kínai vezetők, akik megkísérlik, hogy elferdítsék az SZKP- nek az atomháború és annak következményei kérdésében elfoglalt álláspontját, bizonyos kijelentéseket tulajdonítanak az SZKP vezetőségének, és N. Sz. Hruscsov elvtársnak — amelyek állítólag a testvérpártok bukaresti tanácskozásán hangzottak el arról —, hogy napjainkban, amikor atomfegyverek vannak, a népfelkelés nem hadsereget, hanem csupán ágyútölteléket jelent. S miután kitalálták ezt a sületlenséget, nyomban le is vonták a hajmeresztő következtetést: „A szovjet vezetők szemében földünk egész hárommilliárdos lakossága csupán haszontalan lim-lom”.

De akad-e olyan ember, aki ismerve a szovjet külpolitika nagyfokú humanitását, harcunkat a népek boldogulásáért, bedől ennek a koholmánynak?

A kínai vezetők arra szólítanak, hogy a szocialista országok, a kommunisták legyenek fatalisták és fogadják el azt, hogy az új háborúnak menthetetlenül fei kell áldoznia az emberiség felét. S ha csak a felét! Világos, hogy a sűrűn lakott és a hadműveletek központjába kerülő országok veszteségei mindennél nagyobbak lesznek, s népeik esetleg teljesen elpusztulnak.

A kínai vezetők egyébként erről nem egyszer teljes leplezet- lenséggel beszéltek. Amikor például az egyik csehszlovák újságíró Tao Csu-val, a Kínai KP Központi Bizottsága tagjával folytatott beszélgetésen felemlítette, hogy Csehszlovákiában, ahol 13 millió ember él, egy nukleáris háború esetén megsemmisülhet az egész nemzet, ezt a választ kapta: „Egy világégés esetén a szocialista táborba tartozó kis országoknak alá kell vetniök saját érdekeiket az egész tábor közös érdekeinek.”

A KNK egy másik felelős vezetője szovjet képviselőkkel folytatott beszélgetésében azt állította, hogy Togliatti elvtársnak, az Olasz KP főtitkárának nincs igaza, amikor népe sorsa miatt aggódva azt mondja, hogy nukleáris háború esetén egész Olaszország elpusztul. „Hiszen más népek megmaradnak — jelentette ki ez a vezető —, s az imperializmus megsemmisül...”

Á Kínai Népköztársaság vezetői mór 1958-ban, amikor Pe- kingben szemlátomást még csak kialakulóban volt a nézet, amely szerint a hidegháború állítólag előnyös a forradalom érdekei

szempontjából az alábbi gondolatokat fejtették ki: a Nyugat úgy véli, hogy a hidegháború neki előnyös. Ám valójában a hidegháború „kedvezőbb a mi országainknak”. Később a kínai vezetők ezt a meggyőződésüket egész „elméletté” fejlesztették. „A nemzetközi politika kérdéseiről folytatott beszélgetésekben — mondja a Costa Rica-i Népi Élcsapat Párt Központi Bizottságának 3. plénumán hozott határozat — a kínai vezetők azt mondták elvtársainknak, hogy „a hidegháború jó dolog, hogy a feszültség állapota jó állapot a forradalmi harc kibontakoztatása szempontjából.” Ezeket a gondolatokat a Kínai Népköztársaság sajtója is szélté- ben-hosszában hirdeti.

Ma már nem forog fenn semminemű kétség afelől, hogy a kínai vezetőknek a kommunista világmozgalom általános vonala ellen irányuló támadását 1959-ben többek között a nemzetközi feszültség akkor kibontakozó enyhülése, a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti hidegháború bizonyos gyengülése váltotta ki, különösen Hruscsov elvtársnak az Egyesült Államokban tett. látogatása utón.

'Nem lehet véletlennek tekinteni, hogy a kínai vezetők éppen ebben az időszakban bonyolódtak fegyveres összetűzésbe az indiaikínai határon, ami nemcsak ebben a térségben élezte ki a helyzetet, hanem végeredményben azt célozta, hogy egészében meghiúsítsa a nemzetközi feszültség kibontakozóban lévő csökkenését.

A kínai-indiai konfliktus kezdetén, 1959-ben a szovjet vezetők nyíltan kijelentették a Kínai Népköztársaság kormányának, hogy egy ilyen konfliktus hátrányos következményekkel járhat nemcsak a kínai-indiai kapcsolatok, hanem az egész nemzetközi helyzetre.

Ma már mindenki látja, hogy a kínai-indiai konfliktusnak a Himalájában igen káros következményei voltak a béke ügyére.

Mint várható volt, maga Kína sem nyert semmit. Tekintélye a világ népei, mindenekelőtt pedig Ázsia és Afrika népei előtt egyáltalán nem erősödött.

A kínai vezetők nem vették figyelembe más szocialista országok és testvérpártok elvtársi tanácsait. Sőt ebben azt vélték látni, hogy nem akarják támogatni őket a nemzetközi küzdőtéren. Ezeket az elvtársi tanácsokat magukra nézve nagy sértésnek tekintették.

A Kínai Népköztársaság vezetőinek cselekedetei, amelyek aláássák a semlegességi politikát, lényegében lehetőséget adnak az imperialista hatalmaknak arra, hogy fokozzák befolyásukat a felszabadult országokban elsősorban pedig Indiában.

Ez a magatartás egy semleges országgal szemben annál kevésbé érthető, minthogy a Kínai Nép- köztársaság kormánya mindenképpen kacérkodik nyíltan reakciós rendszerekkel Ázsiában és Afrikában, köztük olyan országokkal, amelyek imperialista háborús tömbhöz tartoznak.

A kínai vezetők gyakran szovjet-ellenes célokra akarják kihasználni az Indiának nyújtott szovjet segítséget. Nem mondják meg azonban népüknek az igazságot, azt, hogy

a felszabadult országok népeinek nyújtott szovjet segítséget az a törekvés diktálja, hogy ezek az országok megszilárdíthassák gazdasági és politikai pozíciójukat az imperializmus ellen, a függetlenségükért vívott harcban.

A kínai vezetők most vádaskodnak és azt mondják, hogy India Kína ellen támad, s szovjet fegyvereket használ. Ez azonban elsősorban nem felel meg lényegében az igazságnak. Másodsorban ezt a gondolatmenetet követve az indiai kormánynak sokkal több oka lenne kijelenteni, hogy kínai csapatok támadnak

India ellen és szovjet fegyvereket használnak mivel mindenki jól tudja, hogy a Szovjetunió milyen óriási katonai segítséget nyújt Kínának.

Mi segítettük a szocialista Kínát és a békeszerető Indiát, mégpedig a legjobb szándékoktól indíttatva. Ezek a baráti érzések, a béke megszilárdításának érdekei, az imperialista-ellenes erők egységének érdekei vezéreltek bennünket akkor, amikor kijelentettük, hogy mélységes sajnálatot kelt bennünk a kínai-indiai határkonfliktus.

Mi ma is úgy véljük, hogy ennek a viszálynak békés úton, tárgyalások útján való rendezése megfelelne a kínai és az indiai nép érdekeinek, a világbéke érdekeinek.

Az utóbbi években a kínai fél a szomszédos államok határain olyan tetteket követ el, amelyek alapján azt kell gondolnunk, hogy a Kínai Népköztársaság kormánya egyre jobban eltér a lenini megállapításoktól ebben a kérdésben. A nép figyelmét szándékosan a határ-kérdésekre összpontosítják, s a Kínai Népköztársaság vezetői mesterségesen szítanak fel nacionalista szenvedélyeket, más népekkel szembeni ellenséges hangulatot.

Kínai katonai és polgári személyek 1960. óta rendszeresen megsértik a szoviet határt, Csupán 1962-ben több mint ötezer olyan esetet jegyeztek fel, hogy kínai részről megértették a szovjet határokat. Kísérletek is történnek a szovjet terület meghatározott részeinek önhatalmú k> sajátítására.

Egy kínai állampolgárnál, aki átlépte a határt, Hejlungcsiang tartomány népi kormányának utasítását találták, amelyben ez állt: „Az Amur és az Usszuri vitás szigetein a szovjet határőrök gyakran azzal az igénnyel lépnek fel, hogy halászaink hagyják el ezeket a szigeteket. Javasoljuk a halfogás folytatását a vitatott szigeteken, s a szovjet határőröknek megmondani, hogy az említett szigetek Kínához tartoznak, s így a határt nem mi sértjük meg, hanem ők.” Majd a továbbiakban: „...Semmi esetre sem hívjuk vissza halászainkat ezekről a szigetekről. Feltételezzük, hogy tekintettel az államaink közötti fennálló baráti kapcsolatokra, a szovjet fél nem tesz erőszakos intézkedéseket, hogy halászainkat kiszorítsa e szigetekről.”' A szovjet kormány már több ízben javasolta a Kínai Népköz- társaság kormányának, hogy tanácskozzanak a határvonal bizonyos részeinek pontos meghatározásáról, mindennemű félreértés lehetőségének kizárása végett. A kínai fél azonban mindig kitér az ilyen megbeszélések elől, s ugyanakkor továbbra is megsérti a határt.

Ez a magatartás feltétlen felkelti a figyelmet, annál is inkább, mert a kínai propaganda határozott célzásokat tesz a szovjet—kínai határvonal egyes részeinek a múltból származó, állítólagos igazságtalanságára.

Rendkívül veszélyes útra lép azonban az, aki napjainkban mesterségesen vet fel bármilyen területi kérdést, különösen szocialista országok között. Ha az államok ma elkezdenének egymással szemben területi igényeket támasztani, ásatag adatokra, elődök sírjaira hivatkozva, kardoskodnának a történelmileg kialakult határvonalak felülvizsgálása mellett, akkor ez semmi jóra sem vezetne, összeveszítené egymással ai népeket a béke ellenségeinek örömére.

A szocialista országoknak, amelyeket kölcsönös kapcsolataikban a proletár nemzetköziség elvei vezérelnek, más népek számára példát kell mutatniok a területi kérdések baráti megoldásában.

A Szovjetuniónak egyetlen szomszédos állammal sincs semmilyen határkonfliktusa. Erre mi

büszkék vagyunk, mert az ilyen helyzet megfelel, nemcsak a Szovjetunió érdekeinek, hanem az összes szocialista ország érdekeinek és a világbéke érdekeinek is.

A kínai vezetőknek a szocialista országok lenini külpolitikai irányvonala ellen viselt harcában alkalmazott méltatlan fogások szembetűnően megmutatkoznak a Karib-tenger térségében tavaly lejátszódott válsággal kapcsolatos eszmefuttatásaikban.

Ahhoz, hogy ez a veszély fennállt, hogy szinte napról napra sűrűsödtek a felhők Kuba felett, sem a kubai vezetők részéről, sem a szovjet kormány részéről nem fért semmiféle kétség.

Ilyen körülmények között a Szovjetunió a proletár nemzetköziség szellemében járt el, nem ingadozott, Kuba forradalmi vívmányainak megvédésére rendelkezésre bocsátotta rakéta-nukleáris erejét. A kubai nép elszántsága és a szovjet rakéták megtették a magukét.

Mindez világszerte közismert.

Nem most először találkoztunk a kínai vezetőknek olyan kijelentésével, hogy a nemzetközi feszültség enyhüléséért, a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttéléséért vívott harc ellenkezik a világforradalom, a nemzeti felszabadító mozgalom feladataival.

A világot átfogó munkás- és nemzeti felszabadító mozgalomnak a háború utáni években szerzett tapasztalatai meggyőzően bizonyítják, hogy

a szocializmusért vívott harc

szorosan összefonódott a békéért vívott harccal.

A népek forradalmi és felszabadító harcának egyetlen valamennyire is fontos kérdését sem lehet ma a békéért és a békés együttélésért folyó harccal való kapcsolat nélkül vizsgálni.

Az élet azt mutatja, hogy a békére, a békés együttélés megszilárdítására irányuló politika nem gátolja, hanem előmozdítja a nemzeti felszabadító mozgalom fellendülését. Nyilvánvaló tény, hogy a különböző társadalmi rendszerű államok békés együttélésének viszonyai között több mint ötven ország érte el nemzeti függetlenségét.

A gyarmati elnyomás alól felszabadult országok ma már egyre komolyabb politikai tényezővé válnak nemzetközi téren. Ma már egyetlen világproblémát sem lehet megoldani az ő részvételük nélkül.

A marxizmus—leninizmus tanítását, ai kommunista mozgalom , fő irányvonalát revízió alá véve a kínai vezetők olyan elméletet próbálnak rákényszeríteni a nemzetközi munkásosztályra, és a nemzeti felszabadító mozgalomra, amely szerint a forradalmat „forradalmi háborúk” segítségéve! kell előre lendíteni. A kínai vezetők véleménye szerint a szocialista országok csak ilymódon vihetik előbbre a forradalom ügyét a kapitalista országokban.

Itt arról van szó, hogy a kínai vezetők megszegik azt a lenini tételt, amely szerint a forradalom minden ország dolgozóinak belső ügye, és a forradalmat nem szabad exportálni. A Kínai Népköz- társaság vezetői, amikor a forradalom előre lendítését hirdetik, felelőtlenül abból indulnak ki, hogy a forradalom mindig, mindenütt és minden körülmények között lehetséges. Figyelmen kívül hagyják a tényleges osztály- erőviszonyokat, nem törődnek azzal a kérdéssel, vajon megvan-e a forradalmi helyzet valamely országban, nem veszik számításba a nemzetközi helyzetet.

Valamennyi demokratikus és békeszerető erő feladata — a leghatározottabban szembeszállni a lokális háborúk imperialista főkolomposaival. Ez annál inkább lényeges, mivel a helyi háborúk szolgáltathatják azt a szikrát, •'melytől a világháború lángra

(Folytatás a 4. oldalon)

I