Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
A TOLNA MEGYEI NÉPÚJSÁG 3RODALMI MELLÉKLETE Amikor a leltározó bizottság a lovat meg a kocsit kezdte firtatni, Laska Gábor elkomorodott. — Azt nem lehet felírni! — Már hogyne lehetne! Aláírta Gábor bátyánk a belépési nyilatkozatot, amin az is rajta van, hogy mezőgazdasági szerszámokat, kocsit, lovat, miegymást át kell adni a közösnek. — De csak azt, ami az enyém... — Ki kéri a másét? írjad, Péter! Egy darab ló, négyéves, paripa, fején fehér folt... Egy kocsi, használt, kerekek jók, ráf jó... — Mondtam már, hogy a kocsi meg a ló idegen jószág! Itt az írás, a pecsét is rajta van a passzuson! Ez a ló a kocsival együtt elkelt a májusi vásáron. A gazdája: Jójárt Antal. Majd a Jójártnál felvehetik a leltárba, de itt nem, mert nálam csak tartásra van. — Jójárt is belépett? — Hogy lépett volna be? Városi ember az. Csák hát ez a passziója, a ló. Nincs annak egy falat földje sem. — Hát mi a foglalkozása? — Portás. Gyári portás... Mindenki átlátott a szitán, de nem volt mit tenni. Laska Gábor túljárt a bizottság meg a falu eszén, elpasszolta a lovat, mielőtt a közösbe kellett volna adni, azaz, hogy átíratta. Úgy van vele, hogy majd elfuvaroz- gat itt a községben a „tarfy?tt” lóval és mégis a maga gazdája marad. Külöríben pedig sógora ez a Jójárt, a volt felesége édes testvére. Kifundálták, Hát van ilyen. Nyelni kell egyet és tovább írni. — Egy darab vetőgép, egy darab fogasoló, egy szelektor ... így maradt meg a Funi Laska Gábornak, amivel csakugyan kis fuvarokat vállalt. Darálni valót vitt a malomba, fát hordott be az ártérről, szenet szállított a plébánosnak. Kitelt belőle a dohányra meg a kosztra való, s mi kellett egyéb? Asszony, gyerek nem volt a háznál, csak magára volt gondja. Békében is hagyta a szövetkezetei, egy kapa földet meg nem piszkált. Ha hívták dologra, ígérte, hogy majd megy, csak még előbb a tanyát betapasztja, csak még előbb a fát felvágja, csak még előbb megássa a kertet. Végül mégiscsak odaszorult. Nem ment ő akkor sem, onnan A lóláb jöttek, mert hamar híre futott, hogy nagyot emelt az öreg és megpattant benne valami ér. így hát most egyedül nyög a tanyában, nincs aki egy pohár vizet, egy meleg levest adjon neki, vagy megigazítsa a feje alatt a párnát. Négy-öt fiatal vállalta el, hogy gondozásba veszi az öreget, hátha megenyhül a szövetkezet iránt, de meg nincs is ki másra hagyni. Ha megvolna a földje, azért el- istápolná valaki, de így kinek kell? A meztelen bajjal senki sem szívesen köti össze a sorsát. Elmentek hozzá, kitakarították a tanyaházat, megetették az aprójószágot, orvost hívtak és ebédet főztek az öreg Laskának. — A lóról se feledkezzetek meg fiaim! A lóról... — De hiszen az nem is a Gábor bácsié! — Tartásra van nálam. Annál nagyobb a felelősség. — Elvinnénk tán addig a közös istállóba. Elkelne most a segítség a hordásnál. Jó ló, csak fel kellene javítani. — Nem! Nem lehet! a gazdájával menjek perre érte? Beteget, tehetetlen öreget istá- polni, igen-igen természetes. Node egy idegén lovat? Még ha dolgozna érte. De hogy csak itt nyi- harásszon a hűvös istállóban — azt már nem! Úgy döntöttek, hogy Kispéter Jani fölpattan rá és benyargal vele a városba. Viselje gondját a gazdája, Jójárt Antal. Ez a ló ugyanis csak háborúságot oko7X>tt mindig, mert azt mondták az emberek: ha Laska Gábornak lehet, nekik is. Naplementekor már ott volt Kispéter Jani a gyárkapunál. Megkötötte a Funit a kötőfékjénél, s egyenesen a portára ment. — Jójárt Antalt keresem. — Én volnék. — Meghoztam a lovat. — Hogy értsem ezt? Milyen lovat? — Hát a Funit, a maga lovát, amit tartósra adott Laska Gábornak. Merthogy az öreget szél érte . .. No isten áldja. Odakötöttem a telefonoszlophoz. Jójártban meghűlt a vér. Hiszen erről nem volt szó. A sógor éppen csak azt kérte, hadd legyen a nevén a ló. Hát mit csináljon ő most vele? Vigye föl a második emeletre és fektesse az ágyába? Vagy a fürdőkádba? S mivel etesse? A sajtos tésztát nem igen eszi meg a ló... Legjobb lenne talán eloldani és elengedni. De az se tökéletes. Holnap aztán benne lesz az újságban, hogy talált tárgyak: „Egy esernyő, egy szemüveg, meg egy ló ...” Úgyis rájönnének, hogy honnan való. Lehet, hogy a fáskamrában megférne. Ha viszont a lakók megtudnák, isteni riadalom lenne, persze, persze, kilátszana a lécajtó mögül. Meg aztán ezt etetni, itatni is kell, és annyit zabái, mint egy ló. Az igazgató keresetéből se futná egy lóbendőre, nemhogy a portási fizetésből. Hogy ez a sógor is milyen bajt zúdít az emberre! Nézegette Jójárt a lovat mesz- sziről, kétszer-háromszor is megkerülte, próbált hozzá közelebb menni, de nem mert. Funi idegesen topogott a kövön, s már fel- farolt a járdára is. Egyre kellemetlenebb lett a dolog. Még csak az kellene, hogy valaki rákérdezzen a vezetőségből: „Kié ez a ló? Hogy tűrheti meg a portás, hogy idegen jószágot idekössenek a gyárkapuhoz?'’ Pont most nyugdíj előtt... Szorultságában jobban hegye- sedik az ész. — Halló, vágóhíd? Egy gazdátlan lovat fogtak itt a munkások. Nem tudjuk hová tenni. Virslinek tán még jó lenne. Aztán ha megkerül a gazdája, majd megkapja a bőre meg a húsa árát... Kiszállt a rendőrség is és úgy találták, hogy a gazdátlan lovat csakugyan el kell vinni. Jójárt izzadt, tüzelt, de csak az volt neki fontos, hogy eloldják onnan a kötőféket. Majd értesíti a sógort, hogy süsse meg a kárát. Legföljebb nem fuvarozgat tovább, hanem elmatat a közös földön. Mondta akkor is, hogy nem lesz ez jó, de ő akarta mindenáron. Csak legalább neki ne kellene enni a Laska Gábor főzt- jéből. Hiszen úgy lehet, büntetés is jár ezért, s kinek, mint a tulajdonosnak. Mert hiszen most- mór teljes hosszában kilátszik a lóláb. Sz. Simon István .UVWMWiW/AWWfVAV — Milyen ügyben tetszett jönni? — Ellenőrizni szeretném, hogy a szövetkezet eleget tett-e az eperfaültetési kötelezettségének — válaszoltam szerényen egy alacsony, hajlott, kopasz, szemüveges bácsikának, aki az Erős Tsz irodájában fogadott. A kis- öreg bólintott, ezzel is jelezve, hogy érti a látogatásom célját. Aztán áttessékelt egy külön szobába, ahol száz pontból álló kérdőívet nyomott a kezembe. — Mj^.^sn hozzánk érkezőnek egy ilyen kérdőívet kell kitölteni, ez az új rend — mondta és a sorsomra hagyott. Hüledezve néztem a kérdőív pontjait. Ijedten kerestem meg a kisöre- get: — Kérem én ezt éjfélig se töltöm ki! — Dehogynem — mondta elnéző mosollyal. — Maguk is kilószám küldik a kérdőíveket, mi ki tudjuk tölteni? Visszakullogtam a szobába, s pár perc múlva mellettem ült egy MÉK-es ember, egy képügy-* nők. s egy patkányírtó, aki a görényeit jött felajánlani. Szó nélkül körmölték a kérdőívet. Én letten: legelőbb kész. Amikor a kisereg átvette tőlem a kérdőívét, mohón kérdeztem: A nemes cél — Akkor hol is találom meg az elnököt? — Lassan a testtel, fiatalember — nyugtatott. — Az elnök dolgozik a határban. Magának még néhány próbán is át kell esni. Bevitt egy másik szobába, ahol két teljes órát ültem egy széken mozdulatlanul, csak néha jutott eszembe, hogy azért mégis csinálni illenék valamit, esetleg legyeket kellene fogni. — Na látja fiatalember — mondta az öreg — egész jól bírja már a dolgokat. Ezzel bekötötte a szememet, s kivitt a kertbe. Ott levette rólam a kötést és felmutatott egy fára. — Tessék megmondani, hogy milyen fa ez? — Eperfa — nyögtem, de akkor már késő este volt és még semmit se csináltam. Csak papírmunkával foglalkoztam. Iszonyú méreg fogott el: végtére is a szövetkezetben nem lehet bürokrácia! Ezt mi a hivatalban sokkal jobban csináljuk! — Idefigyeljen — mondtam ennek a makacs kisöregnek. — Maguk piti kezdők a bürokráciában! Ajánlok néhány apróságot: 1, Minden kiküldött négy nappal az érkezése előtt jelentse be írásiban a szövetkezetnek, hogy ekkor és ekkor érkezni szándékozik. 2. Megérkezésekor a kérdőívhez csatoljon egy frissen írt önéletrajzot. 3. Az önéletrajzhoz csatolni kell: a.) születési anyakönyvi kivonatot, b.) a házassági anyakönyvi kivonatot, c.) a him- lőújraoltási bizonyítványt, d.) a vizijártassági engedélyt, e.) a felettes hatóság 10 forintos okmánybélyeggel ellátott engedélyét a szöi rtkezeti látogatáshoz, stb. Érti ember!? A kisöreg nem hökkent meg. Papírt, ceruzát ragadva feljegyezte a szavaimat. Erre megdöbbentem. — Jóember! Térjen észhez! — ragadtam meg a vállait. — Hátha ilyen bürokrácia-tengerbe Jürdetik meg a tsz-be érkező szegény kiküldötteket, a kutva se jön többé magukhoz ellenőrizni, kérdezősködni, okoskodni! Az öreg átölelt, megcsókolt, s azt mondta: — Na látja, éppen ezt szeretnénk elérni... Griff Sándor Rövidhírben számoltak be a külföldi lapók egy érdekességről. A hír szerint a Harward Egyetem összehasonlító zoológiái múzeumának igazgatója a darwini fejlődéstan ismert híve, dr. Ernst Mayr kutatásai alapján kijelentette, hogy az emberi agy értelmi foka már elérte csúcspontját. Véleménye szerint lassú hanyatlásnak kell bekövetkeznie, mert az utolsó 30 ezer évben . az emberi agy biológiailag nem fejlődött tovább. A perspektíva tehát: lassú, de biztos elbutulás — profesz- szorunk szerint. Az utánunk következő nemzedék — ha elfogadjuk Mayr állítását —, már kevesebbet lesz képes megismerni a világból, elsajátítani a már megismert tudományokból, mint mi. Történik pedig ez a sajnálatos dolog azért, mert az emberi agy az utolsó 30 ezer évben biológiailag nem fejlődött tovább! Logikus a következtetés, legalább is professzorunké, hogy az ember csak akkor lesz műveltebb, ha növekszik az agya! Ugye furcsán hangzik? Nem vagyok járatos abban a tudományágban, amit nevezett professzorunk bizonyára kiváló tudással és őszinte szándékokkal művel. így hát a tudományos jellegű vita elől kitérek. Emberi érveimet azonban feltétlenül elmondom, mert Mayr állítása bizarrsága mellett egész sereg emberi buktatót rejteget magában. Egyben azonban történetietlen is. Ellentmond a már lejátszódott társadalmi—történelmi fejlődésnek. Ha elfogadnánk a tételt, miszerint ahhoz, hogy az ember okosabb legyen, feltétlenül növekednie kell agya méreteinek, akkor fikciónak kellene felfognunk olyan dolgokat, amilyeneket a modern csillagászat, a mechanika, a fizika, a biológia, stb., mint tudományok elértek, azt is, hogy a butu- lásra ítélt ember megnyitotta a kozmosz kapuját, s egyre mélyebben hatol be az eddig ismeretlen világűrbe. De fikcióként kellene beszélnünk a mikrofizika eredményeiről, Fielding, Shakespeare, Thomas Mann és az egész egyetemes művészetről is. Mert ugye ezek mind abban a 30 ezer évben keletkeztek, amitől fogva az emberi agy méretei egy fikarcnyit sem növekedtek. Van-e tehát valamiféle elfogadhatóan reális magva professzorunk következtetéseinek ? Igen, van. Csakhogy ezt nem a zoológiában, vagy az emberi aggyal foglalkozó tudományban kell keresnünk, hanem szóbanforgó szakemberünk agyában és felfogd• sában. Még töményéi nyakat ekertnek tűnő világnézetében. Mint véleményéből ki lehet ugyanis hámozni az egyébként is pesz- szimista polgári életfelfogáshoz próbál adni újabb toldalékokat, egy szaktudomány vonaláról. Az egyes embert és az emberiséget arról akarja meggyőzni, hogy nincs értelme a kutatásnak, megismerőképességünk úgyis eleve csökken, hiszen nem növekszik az agyunk. Ami eddig történt, az is csak puszta véletlen, s az ő sajátos „törvényei” szerint a világnak még mindig valahol az ókorban kellene tartania, hiszen‘az emberi agy méreteinek fejlődése eleve stagnálásra ítélte a világot már akkor, amikor növekedésében megrekedt. Mit mutat ezzel szemben a világ? Azt, amiről előbb már említést tettünk, ugyanakkor reális távlatokat csillant meg az emberiség előtt. Felvillantja például az új aranykor lehetőségét. Azt az új világot, amelyikben az emberiség történelme igazán elkezdődik, s a kultúra és tudományok teljesen a cselekvő közösségek szolgálatába állnak. Felszabadítják a félelem alól, s megteremtik a szabadság nagy korszakát. Professzorunk azonban erről egy szót sem szól. A felelősség alól természetesen menti őt tudományának bűvös köre: az a lehetőség, hogy megállapításaiból olyan következtetéseket vonjon le, amilyen neki éppenséggel tetszik. A kérdés csupán az, mit csinál akkor, ha véletlenül szembe kerül a XX. század óriási technikai vívmányaival, amelyeket azért végül mégis csak az ember teremtett és alkotott meg. Az erre a kérdésre adott válasz az o dolga. Mayr következtetésének kapcsán akaratlanul is Lenin egyik megállapításából jut eszembe a következő: Lenin a fizikai idealizmus bírálatánál bonckés alá vesz több kiváló természet- tudóst. Munkájukról majdnem kalaplevéve beszél, megadja nekik a tudósoknak kijáró tiszteletet, elismeri azokat az eredményeket, amelyeket a fizika területén elértek. De mindjárt hozzáteszi: hihetünk nekik, amíg megmaradnak saját tudományuk berkeiben, ám ha ebből kilépnek, s általános érvényű következtetéseket vonnak le. akkor már egy szavukat sem szabad elhinni. A történelem Lenint igazolta, s ez nem utolsó szempont Mayr állításának megítélésében sem, SZOLNOKI ISTVÁN A pesti látnivalókból Park-étterem — feneketlen tó. (Szlovák György rajza)
