Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-22 / 222. szám
t fÖT.NÁ MEGY® NÉPÚJSÁG 1033. szeptember 21. APUVAL A CUKIBAN VÉGH ANTAL: Várj apu, megiszom a málnám.., «.feltesszük szépon a sapkát, és máris mehetünk haza. (Foto: Erb János) Motoroskaland Könnyű az autósoknak. Állandóan ott lehet tartalékban a pótkerék, és ha valamelyik defek- tet kap, néhány perc alatt kicserélhetik. Mennyivel rosszabb helyzetben van a motorkerékpáros. Ha útnak indul, fel kell öveznie ^magát megfelelő tartalék-belsővel, ragasztókészséggel, mert sosem lehet tudni hány patkó- és egyéb szöget „szed fel” útközben. Néha nem árt, ha tartalék külsőt is visz magával, hogy elkerülhesse az olyan esetet, amelyről nemrég hallottam. Nem messze az egyik falu végétől defektet kapott egy_ Pannónia hátsó kereke. A tömlőn akkora repedés volt, hogy a motoros a nála levő ragasztóval nem bírta beragasztani, pótolni a „folytonossági hiányt”; Éppen kifelé tartott egy szekér a faluból. Megkérdezte hát a szekéren ülő atyafit, nem tud- na-e ajánlani valakit, aki segítene rajta. — Dehogynem. Menjen csak be a faluba. A közepe táján talál egy vulkanizálót. A motoros meg is találta a cégtábláról. — Mester, elvállalná, hogy sürgősen megjavítsa ezt a belsőt? — Természetesen. — Mennyit kell rá várnom? — Nézzen be holnapután reggel i.. BL fogorvosnál Még egyszer mondja valaki, hogy a fiatalok nem udvariasak. Pontosan az ellenkezőjét láttam a fogászati várószobában. Egy feldagadt képű fiatalember egymás után szívta a cigarettákat, nemes gesztussal engedte maga elé az idősebbeket. Sőt a fiatalabbakat is! • — Nem kell ettől megijedni! — nyugtatja meg egy férfi a mellette ülő középkorú hölgyet. — Képzelje, a múltkor hú- zattam — folytatja. Megfogta az orvos, egy húzás, és beletörött. Erre elővett egy vésőt és kivéste. Az ám a fájdalmas dolog, de nekem meg se kottyan. Egyre meséli a rémséges történeteket. Ahogy fogynak előle a várakozók, úgy csendesedik. Amikor már csak egyetlen beteg van előtte, felháborodva feláll. •— Hogy mennyit kell itt várni! Órájára néz. — Tessék, most sem várhatom meg a kezelést. Sietős léptekkel eltűnik a .folyosón. * Egy férfi szerényen iil a pádon, sorára várva. Nem szól semmit, nyugodtan vár. Hallgatja a rémtörténeteket, időnként elmosolyodik a bajusza alatt. Sorra kerül, kijön az asszisztens- nő. A férfi feláll és mondja: — Hármat kell húzni, de injekció nélkül, mert sietek! Végignéz rajtunk, mi mirit a porba- sújtott alattvalók nézünk fel rá. — kájé — 36. — Ismétlem, munkára azonnal, mert ha így megy, örökös hátránnyal indulunk. Míg az első fogaskerék mozgásba nem jön, addig nem mehet a többi. — Itt hány, meg hány keréknek szükséges a mielőbbi beindítása. Péter közben a legújabban készülő plakátjának tervén egyenget, ami most az állványon van. „Hagyjátok félelem nélkül dolgozni az embert!” Ez lesz a címe, de lehet, hogy más, a téma az mindenesetre már végleges. Nekem tetszik. Virágos mezőben két gyerek lepkéket kerget, s messze a háttérben drótsövények mögött hatalmas ágyuk. A két gyerek félénken tekint a magasban gomolygó füstre, s egy asszonyi kéz védőn a gyermekek felé hajlik. Aztán Péter abbahagyja a vonalak felvázolását, s a sez- lonra telepszik mellém. — Figyelj barátom, vitézlő, s tartsd a szád keményen: amikor ma az irodában voltunk, s te Klárit nézted, a szuszogó atyánkfia szó nélkül elém tolt egy darab géppel teléírott papírt.' A lényege: Klárinak csendőr volt az apja, s bizonyos nehézségek merülnek fel a végleges alkalmaztatása körül. 1946-ban fogságban meghalt az apja, az anyja nevelte fel, aki 47-től egy üzemi konyhán dolgozik. A bátyja segédmunkás volt egy olajfúró vállalatnál. Előbb technikumba járt, levelező tagozaton, s két éve mérnök, amit szintén levelező tagozaton végzett. — Ez volt a papíron, vitézlő, amit elém tolt a főnök. Különben nem tudom, miért mutatta, és amikor elvette előlem, jelentőségteljesen pislogott hozzá. Holnap, ha már bemegyek a városba, benézek a KISZ-bizottságra is, és valakivel megkonzultálom a dolgot. Barátom — mondom Péternek — a KISZ-bizottságon aligha fognak csendőr.-gyereket patronálni, . ...... — Nem patronálást kérek, hanem azt, hogy hagyják dolgozni ezt a lányt. . — Majd azt fogják gondolni, HOLNAP VASÁRNA aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa hogy valami van köztetek, s azért szaladgálsz az . ügyében. — Olyannal beszélek, vitézlő, akit ismerek, és aki engem is ismer. — Majd meg fogom mondani — Péternek, a szemében tűz gyúl, — igen, meg fogom mondani, hogy lehet éppen ennek a lánynak a csendőrapja volt az, aki az én apámat a Don-kanyar- nál aíra kényszerítette, hogy ne dobja el a puskát, rohanjon másokra, s öljön embert. Lehet, hogy éppen ez a csendőr volt. De nekem akkor is azt kell mondanom, hogy: „hagyjátok békén dolgozni az embert”! Ez a lány bűntelen, és nem a bosszúálló isten rendszerét építjük mi, aki azzal fenyegette az embert, „meg fogom büntetni az atyák vétkét a fiákban, harmad és negyediziglen”... — Nem, mi nem isten vagyunk, csak emberek, 1 akik meg tudjuk tenni, hogy nem büntetünk bűntelen gyermekeket az apák vétkéért. — Értsd meg, vitézlő, s meg fogom mondani azoknak is, holnap, hogy itt nem Kláriról, nem Egyszerűen egy lányról van szó, hanem itt előttünk áll az Ember! Aki nem lehet ellenség! Mit féltsünk tőle? Azt, hogy- élni akar? — Egyetértek barátom — nyugtatom meg Péter hevült tüzet. — És meg fogom mondani Klárinak is, hogy neki nem szabad félni! Olyan rendszert akarunk építeni magunknak, amelyikben soha, senkitől nem fél majd a bűntelen ember! — És nem az apjával, nem a csendőrökkel vagyunk szolidáris, akik halóiba kergették az apámat, akinek az arcát én soha nem tudom felidézni emlékezetemben, s akit én úgy szeretek, hogy ölni tudnék érte bármelyik pillanatban —, nem, nem ezekkel a gyilkosokkal értünk egyet, hanem csak egyszerűen az éle* mellé állunk! Meg fogják érteni! Csendben egymás gondolatait fürkésszük sokáig. — Ne értsd félre — töri meg Péter a csendet —, nem az elveim feladásáról van szó, egy lány miatt, akinek szépen hintázó mellei vannak... De hiszen, ha olyan vezetők lesznek majd — s egyre több az ilyen — akik szilárd elveik miatt lettek vezetőkké, s nem pedig a dupla állami dotáció miatt —, azok majd mernek bízni ilyen fiatalokban is... — Kezdjük vitézlő? — kérdezi Péter. És megbeszéljük sorban a tennivalókat. Holnap Péter megy a városba, Éva ügyében. Kláriról beszél a KlSZ-bizott- ságon, kiváltja a takarékból a pénzt — sorba feljegyzi a zöld noteszébe. Holnapután: iskolai munka! — Állj, vitézlő: legkésőbb holnapután ki kell menni a juh- tanyára, atyád haragvó színe elé. — Én holnap gondoltam! — Ha egyedül mersz? — Holnapután reggel megfelel, barátom? Holnapután’ reggel megyünk a juhtanyára, aznap véglegesítjük az Irodalmi Színpad, a Képző- művészeti, Kör programját. — Nem is lenne rossz! — ábrándozik Péter. — Klári, én, te. Éva — négy szavaló. Egy fél műsor. — Klári tud szavalni? — Holnap megkérdezed! — És Éva? — érdeklődöm. — Meg vagy őrülve? Kétszer nyerte egymás után a városi szavalóversenyt! (Folytatjuk.) Évszázados falak közt XI. A dubrovniki vár kapuja most éjjel-nappal nyitva, hídja pedig leeresztve áll, hogy mindenki könnyen bejuthasson az ódon falak közé. Az előfalak után átjut az ember a fő védelmi rendszeren, s egy impozáns, jobbára csak könyvekből ismert középkori városban találja magát. Balra mindjárt lépcsők sokasága vezet fel a várfalakra, jobbra szökőkút ontja a vizet, mintegy jelezvén, hogy a vár népét sosem fenyegette szomjanhalás, mint egyik-másik erődítményben. Ezek után a vár főútvonala tárul a néző szeme elé. Magas, egyenes kőfalak, alacsony, boltíves bejáratok. A napsütéstől valósággal ég az utca. Itt véletlenül sincs fa, vagy cserje, itt csak szürke kő, és kő látható. A magas épületek alján apró üzlethelyiségek, csárdák, műhelyek, mint annak idején, amikor még az igazi vár-élet volt divatos. Csakhogy most porszívókat, műanyagszőnyegeket, motorkerékpárokat árusítanak, a „csárdákban” pedig elektromos hűtők duruzsolnak, jégbehűtött koktélt kínálnak. A műhelyekben ugyan még régiségeket készítenek, sőt a régi technikával, de hát ez csak amolyan idegenforgalmi nevezetesség. A vár piacterén ma is éppen úgy megjelennek az árusok, mint évszázadokkal ezelőtt. Csak éppen mást hoznak magukkal, olyat, amit a mai szem-száj kíván. . Az utca jobbra-balra ágazik. A mellékutcák már nem olyan szélesek, mint a fő út, itt legfeljebb két ember tud egymás mellett haladni. Az ember jön, megy, itt is meglát valami különlegességet, ott is, közben észre sem veszi, hogy holtfáradt, de még mindig nem ismerte meg a várat. Mit lehet ilyenkor tenni? Gyerünk haza, kipihenni a fáradalmakat, és majd holnap folytatjuk a vár felfedezését. Persze, nem ilyen „vaktában”, hanem megfelelő útikalauzzal. Mit mond az útikalauz? A dubrovniki vár annak a szimbóluma, hogy mennyit áldoztak a régi dubrovnikiak a szabadságukért, függetlenségükért. A XII. és XIII. században kezdődött itt a városi élet, az első várfalak megépítésével. A vár a mai formáját a XV. századtól a XVII. század közepéig kapta. A szűk, . tekervényes utcácskákon kijutunk a várfalhoz. Az ember törpeként áll a kőóriás mellett és lenyűgözve nézi a nem mindennapos látványt. „A belső várfalak 25 méter magasak és néhol 4—5 méter szélesek. A tenger felöli részen keskenyebbek. Itt másfél—három méteresek. A falakon három kerek és 12 négyszögletes torony van, ezenkívül öt bástya, két sarokerődítmény.” Mindehhez jön a természet által adományozott védelmi rendszer. Három oldalról az Adria vize, a negyedik oldalról pedig a szinte megmászhatatlan Karszt- hegy.' A dubrovnikiak így próbálták biztosítani a szabadságukat, függetlenségüket. A várat hosszú időn keresztül Európa egyik legértékesebb erődítményének tartották. A monarchia hódító törekvésének azonban még ezek a várfalak sem tudtak ellenállni: Dubrovnik ugyanúgy a császári birodalom fennhatósága alá került, mint bármelyik pásztor-település a hegyekben. A hódítók keze erősebb volt ennél is. Az idő azonban előbb eltüntette a történelem színpadáról a hódítókat, mint a várfalakat: győzött az emberek szabadságvágya. Ezres tömeg hömpölyög az utcán, reggeltől késő estig. Az egyik a templomok műkincseit nézi egykedvű élvezettel, a másik azt keresi, hol van kivilágított gyóntatószék, hogy „gyónjon”, ha nem is tud egy nyelven beszélni a pappal, a harmadik az akváriumot keresi fel, vagy éppen a hangulatos kis csárdákat. Kinek ez, kinek az jut eszébe az évszázados falak közt. Van, aki arról elmélkedik, hogy talán nincs a világon szebb tengeri üdülőhely, mint Dubrovnik. Akad, aki arról ábrándozik, hogyan ismerkedhetne meg azzal az egyedül sétáló, bájos hölggyel. Én arról ábrándoztam, jövőre hogyan juthatok el ismét e csodás városba. Következik: Végig a Neretva völgyén. Boda Ferenc