Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-22 / 222. szám

t fÖT.NÁ MEGY® NÉPÚJSÁG 1033. szeptember 21. APUVAL A CUKIBAN VÉGH ANTAL: Várj apu, megiszom a málnám.., «.feltesszük szépon a sapkát, és máris mehetünk haza. (Foto: Erb János) Motoroskaland Könnyű az autósoknak. Állan­dóan ott lehet tartalékban a pót­kerék, és ha valamelyik defek- tet kap, néhány perc alatt kicse­rélhetik. Mennyivel rosszabb helyzetben van a motorkerékpáros. Ha út­nak indul, fel kell öveznie ^ma­gát megfelelő tartalék-belsővel, ragasztókészséggel, mert sosem lehet tudni hány patkó- és egyéb szöget „szed fel” útközben. Néha nem árt, ha tartalék kül­sőt is visz magával, hogy elke­rülhesse az olyan esetet, amely­ről nemrég hallottam. Nem messze az egyik falu végétől defektet kapott egy_ Pan­nónia hátsó kereke. A tömlőn ak­kora repedés volt, hogy a moto­ros a nála levő ragasztóval nem bírta beragasztani, pótolni a „folytonossági hiányt”; Éppen kifelé tartott egy sze­kér a faluból. Megkérdezte hát a szekéren ülő atyafit, nem tud- na-e ajánlani valakit, aki segí­tene rajta. — Dehogynem. Menjen csak be a faluba. A közepe táján talál egy vulkanizálót. A motoros meg is találta a cégtábláról. — Mester, elvállalná, hogy sürgősen megjavítsa ezt a bel­sőt? — Természetesen. — Mennyit kell rá várnom? — Nézzen be holnapután reg­gel i.. BL fogorvosnál Még egyszer mondja valaki, hogy a fiatalok nem udvariasak. Pontosan az ellenkezőjét láttam a fogászati várószobában. Egy feldagadt képű fiatalember egy­más után szívta a cigarettákat, nemes gesztussal engedte maga elé az idősebbeket. Sőt a fiata­labbakat is! • — Nem kell ettől megijedni! — nyugtatja meg egy férfi a mellette ülő középkorú hölgyet. — Képzelje, a múltkor hú- zattam — folytatja. Megfogta az orvos, egy húzás, és beletörött. Erre elővett egy vésőt és ki­véste. Az ám a fájdalmas dolog, de nekem meg se kottyan. Egyre meséli a rémséges tör­téneteket. Ahogy fogynak előle a várakozók, úgy csendesedik. Amikor már csak egyetlen be­teg van előtte, felháborodva fel­áll. •— Hogy mennyit kell itt várni! Órájára néz. — Tessék, most sem várhatom meg a kezelést. Sietős léptekkel eltűnik a .fo­lyosón. * Egy férfi szerényen iil a pá­don, sorára várva. Nem szól semmit, nyugodtan vár. Hall­gatja a rémtörténeteket, időnként elmosolyodik a bajusza alatt. Sorra kerül, kijön az asszisztens- nő. A férfi feláll és mondja: — Hármat kell húzni, de in­jekció nélkül, mert sietek! Végig­néz rajtunk, mi mirit a porba- sújtott alattvalók nézünk fel rá. — kájé — 36. — Ismétlem, munkára azonnal, mert ha így megy, örökös hát­ránnyal indulunk. Míg az első fogaskerék mozgásba nem jön, addig nem mehet a többi. — Itt hány, meg hány keréknek szük­séges a mielőbbi beindítása. Péter közben a legújabban készülő plakátjának tervén egyenget, ami most az állványon van. „Hagyjátok félelem nélkül dol­gozni az embert!” Ez lesz a címe, de lehet, hogy más, a téma az mindenesetre már végleges. Nekem tetszik. Virágos mezőben két gyerek lep­kéket kerget, s messze a háttér­ben drótsövények mögött hatal­mas ágyuk. A két gyerek félén­ken tekint a magasban gomolygó füstre, s egy asszonyi kéz védőn a gyermekek felé hajlik. Aztán Péter abbahagyja a vonalak felvázolását, s a sez- lonra telepszik mellém. — Figyelj barátom, vitézlő, s tartsd a szád keményen: amikor ma az irodában voltunk, s te Klárit nézted, a szuszogó atyánk­fia szó nélkül elém tolt egy darab géppel teléírott papírt.' A lényege: Klárinak csendőr volt az apja, s bizonyos nehézségek merülnek fel a végleges alkal­maztatása körül. 1946-ban fog­ságban meghalt az apja, az anyja nevelte fel, aki 47-től egy üzemi konyhán dolgozik. A bátyja se­gédmunkás volt egy olajfúró vállalatnál. Előbb technikumba járt, levelező tagozaton, s két éve mérnök, amit szintén levelező tagozaton végzett. — Ez volt a papíron, vitézlő, amit elém tolt a főnök. Különben nem tudom, miért mutatta, és amikor elvette előlem, jelentő­ségteljesen pislogott hozzá. Hol­nap, ha már bemegyek a városba, benézek a KISZ-bizottságra is, és valakivel megkonzultálom a dolgot. Barátom — mondom Péter­nek — a KISZ-bizottságon alig­ha fognak csendőr.-gyereket pat­ronálni, . ...... — Nem patronálást kérek, ha­nem azt, hogy hagyják dolgozni ezt a lányt. . — Majd azt fogják gondolni, HOLNAP VASÁRNA aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa hogy valami van köztetek, s azért szaladgálsz az . ügyében. — Olyannal beszélek, vitézlő, akit ismerek, és aki engem is ismer. — Majd meg fogom mondani — Péternek, a szemében tűz gyúl, — igen, meg fogom mon­dani, hogy lehet éppen ennek a lánynak a csendőrapja volt az, aki az én apámat a Don-kanyar- nál aíra kényszerítette, hogy ne dobja el a puskát, rohanjon másokra, s öljön embert. Lehet, hogy éppen ez a csendőr volt. De nekem akkor is azt kell mondanom, hogy: „hagyjátok békén dolgozni az embert”! Ez a lány bűntelen, és nem a bosszúálló isten rendszerét épít­jük mi, aki azzal fenyegette az embert, „meg fogom büntetni az atyák vétkét a fiákban, har­mad és negyediziglen”... — Nem, mi nem isten vagyunk, csak emberek, 1 akik meg tud­juk tenni, hogy nem büntetünk bűntelen gyermekeket az apák vétkéért. — Értsd meg, vitézlő, s meg fogom mondani azoknak is, hol­nap, hogy itt nem Kláriról, nem Egyszerűen egy lányról van szó, hanem itt előttünk áll az Ember! Aki nem lehet ellenség! Mit félt­sünk tőle? Azt, hogy- élni akar? — Egyetértek barátom — nyug­tatom meg Péter hevült tüzet. — És meg fogom mondani Klárinak is, hogy neki nem sza­bad félni! Olyan rendszert aka­runk építeni magunknak, ame­lyikben soha, senkitől nem fél majd a bűntelen ember! — És nem az apjával, nem a csendőrökkel vagyunk szolidáris, akik halóiba kergették az apá­mat, akinek az arcát én soha nem tudom felidézni emlékeze­temben, s akit én úgy szeretek, hogy ölni tudnék érte bármelyik pillanatban —, nem, nem ezek­kel a gyilkosokkal értünk egyet, hanem csak egyszerűen az éle* mellé állunk! Meg fogják érteni! Csendben egymás gondolatait fürkésszük sokáig. — Ne értsd félre — töri meg Péter a csendet —, nem az el­veim feladásáról van szó, egy lány miatt, akinek szépen hintá­zó mellei vannak... De hiszen, ha olyan vezetők lesznek majd — s egyre több az ilyen — akik szilárd elveik miatt lettek vezetőkké, s nem pedig a dupla állami dotáció miatt —, azok majd mernek bízni ilyen fiatalokban is... — Kezdjük vitézlő? — kérde­zi Péter. És megbeszéljük sorban a ten­nivalókat. Holnap Péter megy a városba, Éva ügyében. Kláriról beszél a KlSZ-bizott- ságon, kiváltja a takarékból a pénzt — sorba feljegyzi a zöld noteszébe. Holnapután: iskolai munka! — Állj, vitézlő: legkésőbb hol­napután ki kell menni a juh- tanyára, atyád haragvó színe elé. — Én holnap gondoltam! — Ha egyedül mersz? — Holnapután reggel megfelel, barátom? Holnapután’ reggel megyünk a juhtanyára, aznap véglegesítjük az Irodalmi Színpad, a Képző- művészeti, Kör programját. — Nem is lenne rossz! — áb­rándozik Péter. — Klári, én, te. Éva — négy szavaló. Egy fél műsor. — Klári tud szavalni? — Holnap megkérdezed! — És Éva? — érdeklődöm. — Meg vagy őrülve? Kétszer nyerte egymás után a városi sza­valóversenyt! (Folytatjuk.) Évszázados falak közt XI. A dubrovniki vár kapuja most éjjel-nappal nyitva, hídja pedig leeresztve áll, hogy mindenki könnyen bejuthasson az ódon fa­lak közé. Az előfalak után átjut az ember a fő védelmi rendsze­ren, s egy impozáns, jobbára csak könyvekből ismert középkori vá­rosban találja magát. Balra mindjárt lépcsők sokasá­ga vezet fel a várfalakra, jobbra szökőkút ontja a vizet, mintegy jelezvén, hogy a vár népét sosem fenyegette szomjanhalás, mint egyik-másik erődítményben. Ezek után a vár főútvonala tárul a né­ző szeme elé. Magas, egyenes kő­falak, alacsony, boltíves bejára­tok. A napsütéstől valósággal ég az utca. Itt véletlenül sincs fa, vagy cserje, itt csak szürke kő, és kő látható. A magas épületek alján apró üzlethelyiségek, csárdák, műhe­lyek, mint annak idején, amikor még az igazi vár-élet volt diva­tos. Csakhogy most porszívókat, műanyagszőnyegeket, motorke­rékpárokat árusítanak, a „csár­dákban” pedig elektromos hűtők duruzsolnak, jégbehűtött koktélt kínálnak. A műhelyekben ugyan még régiségeket készítenek, sőt a régi technikával, de hát ez csak amolyan idegenforgalmi neveze­tesség. A vár piacterén ma is éppen úgy megjelennek az árusok, mint évszázadokkal ezelőtt. Csak ép­pen mást hoznak magukkal, olyat, amit a mai szem-száj kí­ván. . Az utca jobbra-balra ágazik. A mellékutcák már nem olyan szé­lesek, mint a fő út, itt legfeljebb két ember tud egymás mellett haladni. Az ember jön, megy, itt is meglát valami különlegességet, ott is, közben észre sem veszi, hogy holtfáradt, de még mindig nem ismerte meg a várat. Mit lehet ilyenkor tenni? Gye­rünk haza, kipihenni a fáradal­makat, és majd holnap folytatjuk a vár felfedezését. Persze, nem ilyen „vaktában”, hanem megfe­lelő útikalauzzal. Mit mond az útikalauz? A dubrovniki vár annak a szimbóluma, hogy mennyit áldoz­tak a régi dubrovnikiak a sza­badságukért, függetlenségükért. A XII. és XIII. században kezdődött itt a városi élet, az első várfalak megépítésével. A vár a mai for­máját a XV. századtól a XVII. század közepéig kapta. A szűk, . tekervényes utcácská­kon kijutunk a várfalhoz. Az em­ber törpeként áll a kőóriás mel­lett és lenyűgözve nézi a nem mindennapos látványt. „A belső várfalak 25 méter ma­gasak és néhol 4—5 méter széle­sek. A tenger felöli részen kes­kenyebbek. Itt másfél—három méteresek. A falakon három ke­rek és 12 négyszögletes torony van, ezenkívül öt bástya, két sa­rokerődítmény.” Mindehhez jön a természet ál­tal adományozott védelmi rend­szer. Három oldalról az Adria vize, a negyedik oldalról pedig a szinte megmászhatatlan Karszt- hegy.' A dubrovnikiak így próbálták biztosítani a szabadságukat, füg­getlenségüket. A várat hosszú időn keresztül Európa egyik legértékesebb erő­dítményének tartották. A monarchia hódító törekvésé­nek azonban még ezek a várfalak sem tudtak ellenállni: Dubrovnik ugyanúgy a császári birodalom fennhatósága alá került, mint bármelyik pásztor-település a he­gyekben. A hódítók keze erősebb volt ennél is. Az idő azonban előbb eltüntette a történelem színpadáról a hódítókat, mint a várfalakat: győzött az emberek szabadságvágya. Ezres tömeg hömpölyög az ut­cán, reggeltől késő estig. Az egyik a templomok műkincseit nézi egykedvű élvezettel, a másik azt keresi, hol van kivilágított gyón­tatószék, hogy „gyónjon”, ha nem is tud egy nyelven beszélni a pappal, a harmadik az akváriu­mot keresi fel, vagy éppen a hangulatos kis csárdákat. Kinek ez, kinek az jut eszébe az évszá­zados falak közt. Van, aki arról elmélkedik, hogy talán nincs a világon szebb tengeri üdülőhely, mint Dubrovnik. Akad, aki arról ábrándozik, hogyan ismerkedhet­ne meg azzal az egyedül sétáló, bájos hölggyel. Én arról ábrándoztam, jövőre hogyan juthatok el ismét e csodás városba. Következik: Végig a Neretva völgyén. Boda Ferenc

Next

/
Thumbnails
Contents