Tolna Megyei Népújság, 1963. szeptember (13. évfolyam, 204-228. szám)
1963-09-20 / 220. szám
2 TOLNA' MlbiGttíí NéPDJSAO 1963. szeptember 20. NAPIRENDEN Tisztelet a Termelőszövetkezeti tagok gyakran méltatlankodnak, hogy sok a mulatozás, a bőrükön rendezett halászlé-vacsora és poharazgatás. Van az ilyen panaszokban túlzás is, de inkább a józan mértéktartás és a jogosság e véleményekben a döntő. Igaza van annak a szövetkezeti gazdának, aki felháborodik azon, hogy — tisztelet a kivételnek —, a patronálok megjelenése. a legtöbb faluban rendszerint fényes és költséges mulatozással végződik: az elnök, vagy a vezetőség olyan bőkezű, mintha Dárius kincseivel rendelkezne. Amikor erről a tsz- elnökkel, vagy más vezetővel beszél az ember, elmondják, hogy sokszor bizony nehéz a helyzetük, mert némelyik vendég, ha finoman is, de értésükre adja, lesz patronálás, lesz közbenjárás, de némi ellenszolgáltatással a tsz is rukkoljon ki. Magyaros vendégszeretet. Rendben van. Egy évben egyszer, vagy kétszer, ugyan kinek szúrna szemet? De, hogy minden vendég a pincéknél kössön ki, az már sok a jóból. Egyik agronó- mus mesélte, nem volt mit tennie, zsebbe nyúlt és fizette a 350 forintos cehhet, mert maga is úgy érezte, a tagok joggal méltatlankodnak, a vendégeknek viszont resteilte mondani, hogy Volt, Ha egy tű elvész és nem találják, hát ez érthető. De, hogy szőrén-szálán eltűnjön több traktor tartozéka: szerszám és kisebb, nagyobb, mindig szükséges alkatrész, ez már érthetetlen. Tudniillik a franciakulcs, vagy a csavarhúzó rágós táplálék, nem lehet lenyelni, elfogyasztani, legfeljebb elemelni, vagy elhagyni. Az utóbbiakat lehet feltételezni akkor, amikor hallja az ember, hogy. Duna- földváron vannak erőgépek, amelyekhez se szerszám, se kulcs. Eltűnt, elveszett. Márpedig napközben többször is meg kell húzni egy-egy meglazult csavart, vagy megigazítani egy-egy éket, vagy, ha mást nem, kicserélni az ekevasat. Szerszám nélkül — s kivételnek kissé tolakodónk. Egyet mindenesetre nem árt tisztázni. A vendégjoggal nem élhet vissza senki. A termelőszövetkezeteknek olyan támogatóra nincs semmi szükségük, hogy a vendég közbenjárás címén lakmározzon, kocsiját megpakoltassa gyümölcscsel, zöldséggel, stb. Ami a tsz- ben van, az a közösségé, a tagoké. És a tolakodó vendég éppen a vezetőket hozza kínos helyzetbe, amikor szinte kiprovokálja a vendégszeretet kissé költséges megnyilvánulását. Feltétlenül fontos hangsúlyozni, hogy ez a jelenség nem általános. Arra is lehetne jócskán példákat felhozni, hogy a tsz- ekben felajánlották egyik elvtársnak önzetlen segítése viszonzásául a különféle ajándékot és az udvariasan vissza lett utasítva. Előfordult, hogy az egyik patronáló üzem osztályvezetőjének, D. elvtársnak' ízes gyümölcsökkel pakolták meg a kocsi csomagtartóját, anélkül, hogy ő ezt észrevette volna. Pár nap múlva a termelőszövetkezet címére megérkezett a gyümölcs ellenértéké forintban. Ez is a tényékhez tartozik, s éppen ezért, amikor arról szólunk, hogy a vendégjoggal nem illik visszaélni, nyomban hozzá kell tenni — tisztelet a kivételnek. nincs ez a lényeg — csak félkarú ember a traktoros. A községi tanács vb-elnöke járt szerszámok után, és valamennyit be is szerzett. Nem a tanácselnök dolga ez a munka, dehát valakinek erről is gondoskodni kell. Annál is inkább, mert október 25-ig a dunaföld- vári tsz-tagok is be szeretnék fejezni a vetést, s idejében elvégezni a betakarítást, az őszi mélyszántást. E törekvéseket segíti a tanácselnök azzal is, hogy gondoskodik a traktorokhoz szerszámról. Mindez szép dolog. Az azonban furcsa, hogy a traktoros nem vigyáz szerszámaira. Ezen az alapon egyszer még megeshet, hogy szőrén szálán eltűnik majd valamelyik traktor. Az útépítők után a parkosítok veszik át a terepet az új szekszárdi 50 lakásos bérbáz előtt. A képen: utolsó simítások a ház előtti ... téren, Tervszerűbb együttműködést A Szekszárdi Kenéergyár vezetője kijelenti: az átvétel zavartalan Az őcsényi Kossuth Tsz brigádvezetője állítja: az átvétel lassú» a mérget esszük A decsi fűszerpaprika-átvevő nyilatkozik: fél ötig a tsz-ek rendelkezésére állok A decsi Alkotmány Tsz elnöke közli: * két órakor kértűak ládákat, de nem kaptunk seltek. „Itt megy el a rengeteg pénz, óránként 40 forint a fuvarköltség... — jegyezte meg a decsi Alkotmány Tsz főkönyvelője. A tsz irodáján találkoztam az elnökkel. Ideges, ingerült. Október A fűszerpaprika-átvétel sürgős kampánymunka. Az idő, a rengeteg őszi tennivaló sürgeti legjobban a betakarítást és az átadást. A decsi Alkotmány Tsz- ben hétfőn kezdték a paprikaszüretet, nagy erő állott munkába, úgyannyira, hogy déltájt már látszott, ha estig dolgoznak a tagok, akkor, ládáról még gon-, doskodni kell. A termelőszövetkezet elnöke 2 órakor érkezett a decsi fűszerpaprika-átvevő telepre. de ládát már nem kapott. Hivatalosan délután 4-ig tart az átvétel, az ott dolgozó elvtársnő ezt rendszerint félórával megtoldja, de a környező tsz-ek tagjai és vezetői még így is panaszkodnak. Éppen a munkák sürgősségére hivatkoznak, furcsállják, hogy a telepen szigorúan ragaszkodnak a nyolcórás munka időhöz, akkor, amikor érdeke lenne mindenkinek, hogy a közös gazdaságok gyorsan, napok alatt végezzék el a paprikaszüretet és a termés átadását. A jelenlegi körülmények között, az amúgyis kevés szállító eszköz kihasználása rossz, az átvétel jelenlegi rendje miatt szinte mesterségesen kell lelassítani a szedést, ami lasssítja a szántást, a talajmunkát és végső soron a vetést is. A panaszokat hallva hitetlenkedik az ember. Ennyire más malomban Őrölnénk? Igen, magam is meggyőződtem arról, hogy a decsi telepen szigorúan be kell tartani a napi nyolcórás munkaidői. Erről az átvevő elvtársnő nem tehet, még talán, Kalocsán, a központban sem tehetnek róla: utasítás, amelyet be kell tartani. Csakhogy ez az utasítás rossz, nincs összhangban a mezőgazdaságban folyó erőfeszítésekkel, figyelmen kívül hagyja, hogy aiz életnek lehetnek fontosabb törvényei, olyanok, amelyekhez kötelező igazodni. Mi lenne, ha a termelőszövetkezetek gazdái és a traktorosok kijelentenék, márpedig nyolc óránál többet nem dolgozunk. Ehelyett az ősz folyamán még vasárnap is munkába találja az ember a traktorosokat, a szövetkezeti gazdákat. Betarthatnák a nyolcórás munkaidőt, de maguk látnák ennek kárát, mert a kukorica, a cukorrépa, a burgonya betakarítása elhúzódna és a vetés még november végén sem fejeződne be. Ezt az idén el akarják kerülni. Jól felfogott érdekük a decsi Alkotmány Tsz- ben is, ahol éppen a tavalyi késés az egyik fő oka a máris számolható, nagyobb összegű pénzkiesésnek. Jártam a decsi Alkotmány Tsz gépműhelyében. Beszélgettem Hegyi Géza szerelővel. Ennek az embernek — szó szerint kell érteni — se éjjele, se nappala. Nála ebben a nagy dologidőben az a rend, hogyha este elromlik valamelyik gép, a traktorost aludni küldi, s ő ha kell egész éjjel dolgozik, hogy másnap ismét üzemképes legyen a traktor. Ilyen erőfeszítések mellett bizony érthető a tsz-tagok kifa- kadása: Hogyan, hát mi dolgozunk, iparkodunk nem az órákat, hanem a munkát nézzük és ez csak ránk nézve kötelező? Az átvételt végző elvtársnő elmondta, ő szívesen lenne a telepen aíkár sötétedésig, hiszen idénymunkát végez, ráér pihenni a paprikaszüret befejezése után. Egyébként neki is az a véleménye, nem mindegy, hogy két hétig tart a paprikaszállítás, vagy négy hétig. Egyelőre azonban mást nem tehet, mint jószántából félórával, egyórával megtoldja a munkaidőt, de erről beszólni sem szeret, mert még baja lesz. A két óráig érkező szállítmányokat beengedi, a többit nem. Képtelenség. A vele folytatott beszélgetést hallották az őcsényi Kossuth Tsz tagjai is, akik éppen a lerakodást végezték. Nem állták meg szó nélkül, dühösen mondogatták, hogy ezzel a várakozással és időtöltéssel rengeteg fuvarköltség folyj kel feleslegesen. Vinczd István, az őcsényi Kossuth Tsz jelenlévő brigádvezetője előhozta a kender átadást. „Kérem higgye el elvtárs, hogy egész idő alatt a mérget ettük. Közel vagyunk a kendergyárhoz és a fogatokkal mindössze kettőt tudtunk fordulni naponta. Szerintem kevés a kazalrakó és emiatt rengeteg volt az állásidő.” — társai élénken helye25-ig a vetést be akarják fejezni, de a szállítás nem megy és nem megy, úgy ahogyan szeretnék. „Végül is nem tehettünk mást, mi küldtünk a kendergyárnak kazalrakókat. Pedig elhiheti nálunk is nagyon kell a munkaerő. Nem tudom mi lesz a napraforgóval, ha jön az eső? Mégis adni kellett embert, mert a lassú szállítás miatt valamelyik nap már majdhogynem „befüröd- tünk” a szántással. És itt a minőség. Nem mindegy milyen osztályú a termés. Lassan már mind harmadosztályú lesz” <— mondta az elnök elvtárs. Ezek valóban gondok és bajok Éppen ezért beszéltem Kiss Lajos elvtárssal, a Szekszárdi Kendergyár vezetőjével. Meglepődött. Elmondta, csodálkozik a kifogásokon, hiszen neki sem az őcsé- nyiek, sem a decsiek nem szóltak még eddig. Kijelentette: az átvétel zavartalan, annyi kazalrakót állítanak munkába, amennyi szükséges. „Persze óhatatlan bizonyos várakozási idő. De az elvtárs által említett problémákról nem tud,ok” — mondta Kiss Lajos elvtárs. S ez bizony meglepő, hiszen ha annyi kazalrakót tudnak munkába állítani, ameny- nyi szükséges, akkor miért kellett a decsi Alkotmány Tsz-től embereket kérni. Kiss elvtárs szerint azért, mert a tagok keresni akarnak. Valami ebben a dologban mindenesetre sántít. A kenyérgabona-betakarítás ma már nem csúcsmunka. A Terményforgalmi Vállalat átvevő telepein mégsincs fennakadás. Az őszi betakarítás viszont annál inkább csúcsmunka. El kellene tehát kerülni mindenképpen az átvétellel kapcsolatos zavarokat. Tervszerűbb együttműködéssel erre bizonyára van mód. Az ;zi mezőgazdasági munkák megkezdése előtt a jövőben mindenesetre célszerű lenne a megyei tanács vb mezőgazdasági osztálya irányításával és az érdekelt vállalatok, valamint üzemek vezetőinek részvételével ezeket a dolgokat megbeszélni, hogy a hibákat el lehessen kerülni. Szekulity Péter z néni, meq Keveredik ennek az ötvenfelé haladó asszonynak a gondolatvilágában minden. A múlt a jelennel, a ma a régmúlttal és egy kicsit a jövő reményeivel és aggodalmaival — ahogy ez már lenni szokott. Áll az udvaron a mosó- teknő mellett, gömyesztett derékkal dörzsöli, gyötri, szapulja a dagadt ruhát. Egész halomnyi van belőle, öt, vagy hat emberre mos. — Mosógép kellene ehhez a sok ruhához — adom a tanácsot készséggel, mint olyan ember, aki megismerkedett már korunk eme asszonyderékmentő masinájával. Belepislant a szeptemberi napfénybe, barna, majdnem férfias arcán egy pillanatra átfutnak a sugarak. — Nem szeretem, azt mondják, szaggat. Ellensége a gombnak, én meg a gombvarrásnak. Tudja, megmaradok a teknő mellett. így tanultam az anyámtól, így csináltam világéletemben. A gép meg legyen a maguké, magáé, és aiz én gyerekeimé... A takaros, palatetős Fehérvári utcai ház különben most csendes. Az apa, idősebb Révész Ferenc, a termelőszövetkezet fogatosa, a fia 1 Ferenc, és a másik, István, valahol a mezőn dolgoznak, Mária meg a baromfitelepen. — Menni kell a kenyér után — mondja nagyon is természetesen — egyik sem pap, hogy szóból éljen. Menyecskés huncutsággal ráncolja a homlokát. — De valami olyasmik akarnak lenni. Hallott már ilyet? Mária, a legfiatalabb köztük, baromfigondozó a Virágzóban, de még ő is tanul. így aztán iskolás mind a három. Sorolom neki, nincs ezen mit csodálkozni. Az országban ezrekre megy azoknak a száma, akik felnőtt fejjel ültek újra iskolapadba, hogy szakmát tanuljanak, hogy művelődjenek, hogy pótolják azt, amit kényszerű körülmények miatt elmulasztottak. Megértőén bólogat. — Jó, jó, rendben van. De egyszerre mind a három? Ez azért sok egy kicsit egy családban. Én nem sokallom, bár többen lennének. Dunaföldváron kedvelt a Pp’ánkl Mezőgazdasági Technikum kihelyezett osztálya, de ahogy a helyzet mutatja: jó lenne, ha még több idősebb és fiatalabb termelőszövetkezeti gazda venné kezébe a könyvet. Sok hasznos dolgot tanulnának, olyanokat, amelyeket majd jól hasznosíthat a három Révész gyerek. — Várjon csak — áll meg előttem — van itt még több Révész is. A nagyobb nyomaték kedvéért az ujján számolja: — Másodikos az én három gyerekem, aztán ebből az utcából Révész András, annak a lánya Ilona, meg a férjem bátyja, Révész György, a Paksi utcából. Megint a tréfa felé hajlik. — Csak egy Révész maradt ki — pattan ki belőle a nevetés — Révész Lajos, a raktáros. Pedig annak idején a Révész-osztályt is ő szervezte. De neki úgy látszik, nem volt kitartása. — A többieknek van? — kockáztatom meg a kissé tolakodó kérdést. Az arc, amelyik még az előbb minden porcikájával mosolygott.
